Pelle János
A gyűlölet vetése

Rövidített és szerkesztett részlet Pelle János történésznek az Európa Kiadónál márciusban megjelenő, A gyűlölet vetése - A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938-1944 című könyvéből.

A Pesti Újság reklámkampánya a vészkorszak idején. Nagy példányszámban fogyott 

1939. szeptember elseje, a második világháború kitörése és az 1941. június 22-e, a Szovjetunió elleni német támadás megindulása közötti periódus kulcsfontosságú az antiszemitizmus kikristályosodása és visszavonhatatlan radikalizálódása szempontjából.
Nemcsak a térképeket rajzolták át rohamos gyorsasággal, de az addig világos ideológiai frontok is összezavarodtak. Vizuálisan is kifejezte ezt az a tény, hogy a nyilas képviselők, az 1939. május végi választások igazi győztesei katonás rendben, fekete egyenruhában vonultak be a magyar képviselőházba. Az időközben „megreformált” parlamenti ülésrend is az addigi viszonyok gyökeres átrendeződését példázta: a nyilasok és a nemzetiszocialista képviselők az ülésterem baloldalára kerültek, a szociáldemokraták helyett ők képviselték a rendszer radikális társadalmi ellenzékét. (…)
1941 júniusa előtt a nyilasoknak még a szociáldemokrata sajtó munkatársait is sikerült elcsábítaniuk. Jellemző az eset, hogy amikor a Népszava pártellenes magatartás miatt elbocsátotta több munkatársát, ezek a náci sajtóhoz álltak át, és 25 évi szocialista múlt után sikerrel versenyeztek az uszításban hitlerista kollégáikkal - akik közül viszont sokan tekinthettek viszsza kommunista múltra.
Látványosan meggyengült a hagyományhoz és a jogokhoz ragaszkodó konzervatív jobboldal is, és a társadalmi egyenlőségért küzdő baloldallal együtt váratlanul elvesztette az értelmét. Pontosabban a gyengülő, visszaszorulóban lévő polgári demokráciák, melyekben e politikai megoszlás fennmaradt, szembekerültek a diadalmasan előrenyomuló, jobb- és baloldali színekben pompázó diktatúrákkal. (…)
1940 júniusáig, Franciaország összeomlásáig a kormánynak erőteljes intézkedésekkel sikerült féken tartani a belső vitákkal elfoglalt, radikális szélsőjobboldali ellenzéket, de később a kormány már ezen a téren is német támogatásra szorult. Szerencsére, a kitűnően tájékozott német külpolitika nem támogatott egy a romániai Vasgárdáéhoz hasonló, zűrzavarba torkolló nyilas hatalomátvételi kísérletet. Közben azonban a magyar politikai vezetés nem tudott és nem is igen akart mit kezdeni a nyilasok egyre dinamikusabbá váló antiszemitizmusával, mely ebben az időszakban fokozatosan áthatotta a közvéleményt, s a politikán felülemelkedő, cáfolhatatlan „alapigazsággá” vált. 
A nyilas sajtó már a második világháború kirobbanásának első pillanataiban a zsidókat tette felelőssé az eseményekért. „…Augusztusban történt, hogy Eduard Rotschild, a leggazdagabb francia zsidó bankár palotájában megbeszélésre jöttek össze a különböző országokban élősködő zsidó Rotschild-ház tagjai. (…) Részt vett a konferencián ama bizonyos Rotschild Lajos báró is, akit az osztrák csatlakozás után véghezvitt zsidó svihákságai miatt - amelyekkel sok-sok millió kárt okozott az osztrák népnek - a nemzeti szocialista uralom vetett tömlöcbe. (…) A párizsi Rotschild-konfe-rencia augusztus elején leszámolta, kikalkulálta és felosztotta azt a háborús nyereséget, amit a lengyel, az amerikai, a francia véren és halottakon keresztül aranyban keresni fog. Egy röpirat ezzel foglalkozva megírta, hogy a háború a nemzetközi szabadkőműves zsidóság összeesküvése a népek keresztény kultúrája és a világ civilizációja ellen.” (Magyarság Útja, 1939. október 3.)
A zsidóellenes propaganda és agitáció alapja 1939 májusa után a zsidótörvények végrehajtásának számonkérése volt. A hatóságok mindenekelőtt annak meghatározására fordítottak különös gondot, hogy a zsidótörvények értelmében kik számítanak zsidónak. Hihetetlen alapossággal bírálták el a fellebbezéseket, és a felülvizsgálati kérelmek benyújtói és elbírálói is tisztában voltak azzal, hogy életbevágóan fontos ügyekről van szó. A korabeli magyar közigazgatás alaposságát bizonyítja a következő Tolna megyei dokumentum, melyet az alispánnak címeztek: 
„Hivatkozással az 1939. évi IV. tv. végrehajtása tárgyában kiadott 7720/1939 M.E. számú rendelet 64. paragrafusában foglaltakra, a mellékelt húsz darab bizonyítvány alapján tisztelettel kérem Méltóságodat, hogy azt a körülményt, hogy én és leányom, Angyal Mária a zsidótörvény első paragrafusa harmadik bekezdésének a) pontja értelmében nem vagyunk zsidónak tekinthetők, tanúsítani és a tanúsítványt részemre és leányom részére külön-külön kiállítani méltóztassék.
Dunaföldvár, 1939. október 12. 
Kiváló tisztelettel:
Angyal Béláné sz. 
Weisz Margit”

Többszöri levélváltás után az alispáni hivataltól a következő értesítést kapta:
„Értesítem, hogy a kért tanúsítványokat csak abban az esetben lesz módomban kiadhatni, ha beküldi hozzám atyai nagyanyjának (Weisz Júlia) keresztlevelét, valamint gyermeke atyai dédszüleinek (Engel Dávid és Weisz Rózsi) házasságlevelét.
Amennyiben jelen felhívásomnak 30 napon belül nem tesz eleget, úgy a kérelmét el fogom utasítani.
Szekszárd, 1939. november 6.
(olvashatatlan) tb. fszb.” 

Nyomtatott uszítás

Az antiszemita sztereotípiák átitatták a közigazgatást és a nyomtatott sajtót, és az eddigieknél is intenzívebben jelentek meg az oktatásban, a templomok szószékein, sőt már a rádióban is. A nyilas lapokban már jóval a harmadik zsidótörvény megjelenése előtt, 1939 őszén megjelent a „faji” szemlélet, mely elválaszthatatlanul tapadt hozzá az „új emancipáció” demagógiájához. „…Magyar nők miért mennek feleségül zsidó férfihoz, és magyar férfiak miért vesznek el zsidó nőt? Anyagi érdekből. Ennek a ténynek a kihatásai nem is maradtak el. A gyermekek lelke átitatódott félvér szellemmel. A keresztény szülő nem törődött vele. Fő dolog maradt az anyagilag jól magalapozott, gondtalan, vidám élet. Sajnáljuk a félvéreket. De még jobban a többgyermekes magyar családapákat és anyákat, akik becsületesen vállalták az agyonhajszolt magyar életet, mert nem voltak spekulánsok. Még jobban sajnáljuk az egészséges, ügyes, tehetséges magyar fiatalokat, akik a bölcsőjüktől kezdődő és egész ifjúságukon keresztül tartó nélkülözés, szegénység, megaláztatások, háttérbeszorítások miatt anynyiszor lemaradtak az érvényesülésről. A legjobb esetben halálra fáradtan értek be. (…) Míg az egész és félvér zsidó fiatalság anyagi biztonsággal és gátlásnélküliséggel felvértezve startolt a biztos beérkezés tudatával.” (Magyarság Útja, 1939. október 13.)
Az Egyenlőség felszámolása után engedélyezett zsidó sajtónak, a Magyar Zsidók Lapja és a Képes Családi Lap című újságoknak esélyük sem volt arra, hogy megcáfolják az ilyen és ehhez hasonló uszító hazugságokat. 1939 szeptemberével megszűnt a Pesti Napló, a többi liberális lap pedig, a szociáldemokrata Népszavához hasonlóan, óvakodott attól, hogy a zsidók védelmére keljen, s ujjat húzzon a Magyarsággal, az Új Magyarsággal vagy a Pesti Újsággal, különös tekintettel arra, hogy a kormányhoz közel álló lapokban is fokozatosan erősödni kezdett a nyilasok befolyása.

Nyilas bulvárlap

Az olvasókra, s általában korabeli közvéleményre gyakorolt hatás vizsgálata céljából érdemes közelebbről szemügyre venni az egyik leghírhedtebb, nagysikerű nyilas bulvárlapot, a Maróthy-Meisler Károly által szerkesztett, először 1938-ban kiadott Pesti Újságot. Ennek a minősíthetetlenül durva hangvételű „nemzetiszocialista napilapnak” a jelszava minden példányon olvasható volt: „A Pesti Újság mindent lát!” Ez a mondat a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden lapszámban legalább három-négy zsidóellenes „leleplező riportot”, publicisztikát vagy tudósítást közölt. A bulvárlapokra jellemző, szenzációsnak szánt hírek szinte kizárólag antiszemita sztereotípiák környezetében jelentek meg: az újság a bűnözőkről, nemcsak a sikkasztókról, de még a betörőkről és a gyilkosokról is rendre kiderítette, hogy vagy maguk is zsidók, vagy zsidók állnak mögöttük. Ezzel szemben az igazság és az erény képviselői rendre a zsidó hatalommal és pénzzel szálltak szembe. 
A külpolitikai, a náci Németország iránti feltétlen odaadást tükröző hírek is át voltak itatva gyűlölettel, a lap soha nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Hitler sikerei kétségbe ejtik a zsidókat. De a hétköznapi, hazai témák bemutatásakor is nélkülözhetetlen adalékanyag volt az antiszemitizmus, s talán csak az időjárás-jelentésekből hiányzott az uszítás. Lényegében a többi szélsőjobbdali lap is ugyanezen a primitív, könynyen megtanulható, gyűlölködő hangon szólalt meg. A nyilvános szereplés vágya sokakra hatott csábítóan, a lapoknak pedig szükségük volt a cikkekre azután, hogy a zsidótörvények által létrehozott Sajtókamara írástudó emberek tömegét távolította el a pályáról. 
A kispolgári „tömegek lázadása” volt ez, a dilettáns íróké és újságíróké. Elárasztották az országot a műkedvelő írók és költők ezrei, segédjegyzők, irattárosok, óvónők és önképzőköri titkárok, akik az ismert példák nyomán mind érezték magukban a vezéri elhivatottságot. (…) Most eljött az ideje annak… hogy Hitler Mein Kampfja megcsonkított magyar fordításának vagy pár antiszemita cikknek a birtokában minden más képzettség nélkül bárki politikus vagy újságíró lehessen.”
A Pesti Újság másik szlogenje azzal büszkélkedett, hogy „Zsidó hirdetést csak mi nem fogadunk el!” Ez is jelezte, hogy a többi nyilas újsággal gyakran torzsalkodó lap kizárólag az antiszemitizmus lencséjén át szemlélte a mindennapi világ azon eseményeit, melyet az átlagember figyelmére méltathat. Az egyedül üdvözítőnek tekintett, garantáltan hitelesen alkalmazott módszer bemutatására elég, ha az 1941. január 10-i, pénteki számból idézünk egy rövid hírt: „Spiegel Pál zsidó gyáros a Rádius moziban össze-vissza verte volt magyar tisztviselőjét.” Ennek előzménye, hogy a 38 éves férfi „a 110 pengő fizetésű úrilányt hónapokon keresztül ajánlatokkal ostromolta”. A másnapi lapból kiderül, hogy „egy statisztikus kimutatása szerint Budapest 269 milliomosa közül keresztény 94, zsidó 175”. 
Természetesen ez a népség a háború miatt elrendelt ellátási korlátozások alól is kivonja magát: „A lipótvárosi zsidó hústalan napon is jól él.” Vagy íme két cím a január 17-i és 18-i számokból: „A pászkasütő zsidóasszony munkabéruzsorája” és „Tipikus zsidótőke-bujtatók a Lóden posztógyárnál”. Február 27.: „A zsidó hiénák véresre pofozták egymást a Bonctani Intézet rongyainak árverésén, s közben felháborító módon kigúnyolták a rózsafüzért.” Március 28.: „Dupla jövedelmet ad a zsidóknak a zsidótörvény.” Május 16.: „A zsidó Komlósné játéktöltényeinek áldozata hét magyar munkáslány.”
Nem érdemes tovább sorolni Maróthy Károly széles körben olvasott szennylapjának címeit. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a lap olyan nyereséges volt, hogy a tulajdonos-főszerkesztő villát vásárolt a jövedelméből. Figyelemre méltó, hogy a Pesti Újság közreműködött a német antiszemita propagandaanyagok hazai terjesztésében. Amikor például 1941 elején bemutatták a hírhedt Jud Süss című német filmet, az akkora sikert aratott, hogy a Magyar Film című folyóirat fényképen mutatta be az Uránia mozi bejárata előtt tolongó tömegnek a következő szöveggel: „Soha nem látott siker! Soha nem látott tömeg! 25 nap alatt 75 ezer 600 látogató! 130 ezer pengő bevétel! Ilyen filmsikert még nem látott Budapest.”
A Pesti Újság, mely 1941. február 3-i számában „Megbukott a szabotázs a Jud Süss ellen. Hetven mozi fogja játszani országszerte a zsidóságról szóló kitűnő filmet” címmel közölt cikket, pályázatot hirdetett a nézők között, melyre csak úgy özönlöttek a helyeslő levelek. Ezeknek a lap széles körű nyilvánosságot biztosított, s küzdött azért, hogy az uszító film minél tovább műsoron maradjon, s kedvezményes áron, illetve ingyen láthassák a diákok és a katonák. A cikkek természetesen aktualizáló szemléletet tükröztek: „…A Jud Süssök minden magyar tragédiának okozói. Ez a pokoli fajzat ott vigyorog minden pult mögött, szőrös kezei pedig átérnek az óceánon túlra. Ezek a Jud Süssök szívják minden államalkotó vérét.” (Pesti Újság, 1941. február 14.) Hasonló szellemiséget árasztott már 1938 nyarától a Magyarság, az Új Magyarság, a Nemzetőr, a Magyar Szó, a Nemzet Szava, a Virradat és a többi lap is.

Nemzetgyalázási ügyek

A zsidóság ellen folyó, szünet nélküli sajtókampányt egészítették ki a helyi közigazgatás zaklatásai, melyeket a kormányhoz és a szélsőjobboldali pártokhoz közel álló társadalmi szervezetek kezdeményeztek. 
A szünet nélküli, akadálytalan uszítás tényleges hatását vidéken és a fővárosban meglehetősen nehéz utólag felmérni, de sokat elárul a Mai Nap című liberális lap 1941. május 10-én megjelent rövid cikke, melyet teljes terjedelmében idézünk.
„Tavaly ősszel egy csepeli gyár kapujában a munkások beszélgettek a zsidókérdésről, és a vitában részt vett özvegy Szabó Mihályné született Horváth Matild, akire egy másik munkásasszony azt mondta:
- Úgy látszik, maga is zsidó származású.
Özvegy Szabóné e megjegyzés miatt annyira elragadtatta magát, hogy nemzetgyalázó kifejezéseket használt. A budapesti büntetőtörvényszék ötös tanácsa a munkásasszonyt egyhónapi fogházra ítélte, ma azonban a Kúria büntetését két hónapi fogházra emelte.” 
A csepeli munkásasszonyok nemzetgyalázási ügyként a Kúria elé kerülő veszekedése azért figyelemre méltó, mert jelzi, hogy a nem zsidó (árja) -zsidó szembeállítás milyen mély gyökeret vert az alsó néprétegek világképében. Az úgynevezett „keresztény-nemzeti” középosztály mellett immár a csepeli proletárokat is foglalkoztatta a kérdés, hogy ki zsidó, és ki nem, s az egyre elfogadottabbá váló antiszemitizmus hihetetlen érzelmi energiákat szabadított fel. A közvélemény számára a megítélés mércéjévé vált a fiktív antinómia, a mindennapi élet realitásait ehhez az irreális mércéhez viszonyították. Individuálpszichológiai terminussal élve, a törvényhozás által legitimált antiszemitizmus előbb lassabban, majd egyre gyorsabban kezdte rombolni a felettes ént, mely mint „kritikai instancia” végzi a gondolkodás felülvizsgálatát. Ahogy ezt Hermann Imre egy korábbi tanulmányában leírja:
„Az antiszemitizmus, mint minden jelenséget, a kül- és belpolitikát, a gazdasági és a társadalmi egyelőségeket egyaránt megmagyarázó, s komolyabb ellenállás nélkül, a politika aktív támogatásával terjedő eszmerendszer, 1939 és 1941 között már kikezdte a magyar nemzeti tudat »kollektív felettes énjét«, s létrehozta az »átfolyásos« gondolkodást, »amely a mágikus és misztikus gondolkodásmódnak is jellemzője«. Egyszersmind mint »az azonosítás primitív formájaként« létrehozta »az azonosítást a kollektívummal, a tömeggel, amely szintén a határ nélküli átömlésből ered«. A szinte valamennyi korabeli rétegre, s különösképpen az értelmiségre fokozottan kiterjedő gondolati konfúzió közepette a Szovjetunió elleni háború kitöréséig bizonyos »átmeneti kompromisszum« állt fönn a magyar társadalomban, melyben egyre erőteljesebbé vált a szorongás, a neurózis.” 
(A szerző történész)