Február 13-a elmúlt ugyan, és közéletünk amúgy sem szűkölködik botrányos fejleményekben, mégis, és így utólag is szót kell ejteni arról az elképesztő tényről, mely a Hetek hasábjairól is szemembe tűnt (február 17-i szám,
). „A Budapest védelmében elesett II. világháborús katonák emlékére ökumenikus istentiszteletet tartottak a budavári Mátyás-templomban. Mint Kocsis István tábori esperes elmondta, az ukrán front katonái által körülzárt gyűrűben 35 ezer magyar és 31 ezer német katona harcolt a fővárosban. Magassy Sándor evangélikus lelkész pedig kiemelte: „Azok, akik életüket adták Budapest védelmében, egyformák voltak.” Így olvasható ez az MTI nyomán a lapban megjelent riportkép alatt.
Nos, meg lehet, sőt meg kell látni az embert az elesett katonában - tekintet nélkül arra, milyen mundért viselt, milyen nyelven vezényeltek neki és milyen célért harcolt. A hívő, a lelkész az elesettek emberi mivoltát és lelki üdvét a politika forgandó viszonyai között sem feledheti, kivált pedig akkor nem, ha a katonák tetemei fölött már több mint fél évszázada elült a harci zaj. Az ökumené szellemében azonban ott kellett volna lennie egy ortodox lelkésznek is, merthogy az elesett szovjet katonákról is meg kellett volna emlékezni.
A fasiszta Franco tábornok, akit aligha gyanúsíthatni azzal, hogy kedvezni akart a kommunistáknak, volt annyira nagyvonalú, hogy a spanyol polgárháború elültével az „Elesettek Völgyében” közös emlékművet állítottak a „vörösöknek” és a „nemzetieknek”, mert a katonák csontjai immár nem harcolnak egymás ellen.
Ádáz hazai nacionalistáink ezzel szemben - úgy is, mint a kereszténység manapság senki által fel nem kért védelmezői - haló poraikban sem óhajtanak megbocsátani a szovjet hadsereg hősi halottainak. (Nem mintha egyáltalán volna megbocsátanivaló.) Ők is csak Budapest „védőit” őrzik a szívükben…
De mit védelmeztek azok a védők? Budapestet? Nem, azt romhalmazzá válni segítettek. Ők akarva-akaratlan, tudatosan vagy illúziók hatása alatt, kényszerűen vagy önként Hitler birodalmát, annak keleti gyepűjét és Szálasi rémuralmát védelmezték.
Hadd legyek jóhiszemű és véljem, hogy a Mátyás-templomban közreműködő lelkész urak nem gondolták ezt így végig. Ám akármit hittek is, a Mátyás-templomban celebrált megemlékezés így, csonkán, nem az ökumené szellemében lezajlott egyházi aktus volt, hanem a neonácizmus szellemében történt politikai esemény.
Hiheti-e valaki, hogy - mondjuk - a párizsi Notre Dame-ban olyan megemlékezésre kerüljön sor, amelyen lelkészek csak a hitleri hadak és az őket kiszolgáló Vichy-kormány katonai áldozatát méltatnák, de szót sem szólnának a Párizst elfoglaló angol, amerikai és szabad-francia csapatok halottairól? Abszurd még a gondolat is!
A nemzeti önsajnálat kobzosai, akik nem győzik hangoztatni, mennyire egyedül volt a magyar, és mennyire nem becsülte a kereszténységért, az európai civilizációért hozott áldozatait a Nyugat, ma is úgy szeretnék feltüntetni a szovjetellenes rablóháborúban való részvételünket, az antifasiszta koalíció hatalmai ellen Hitler szövetségében viselt háborúnkat (Pardon! A miénket? Horthyét és Szálasiét.), mintha a Nyugatnak tettünk volna szívességet vele, mintha Európát védelmeztük volna. (Új kiadásban terjesztik is manapság egy Marjay Frigyes nevű fasiszta írásművét, mely a szovjetellenes háborút európai keresztes hadjáratnak nevezi.)
Csakhogy Európát nem azok védték, akik az I. és II. ukrán front csapatai ellenében védték Budapestet. És aligha véletlen, hogy Keresztesháború Európában címmel az a Dwight D. Eisenhower tábornok írt könyvet a hitleristák elleni hadjáratról, akinek a katonái az Elbánál a szovjet katonákkal fogtak kezet a hitleri birodalom romjai fölött.
Ha nem tévedek, ez az Eisenhower nem a Szovjet Hadsereg marsallja volt.