Benke László
Új katonák a pápa táborában

A Bíborosi Testület február végi római ülésén negyvennégy új bíborosi kalpag és talár talált gazdára. Az esemény távolról sem csak a megbízás miatt túlórázni kényszerülő szabászmesterek számára volt jelentős: az új kinevezések megváltoztatták a testületben eddig megszilárdult nemzetiségi arányokat, így új összetételű intézmény állt fel, amelynek minden valószínűség szerint a soros konklávén a következő pápát kell megválasztania.

Az új bíborosok gratulálnak egymásnak. Ők választják meg II. János Pál utódját Fotó: Reuters

Az e heti már a nyolcadik konzisztórium volt II. János Pál pápasága alatt, mégis különleges fontossággal bír, hi-szen - az olasz lapok kommentárjai szerint - lehet, hogy egyben az utolsó. Méreteit tekintve is egyedülálló: a hit védelmére „usque ad sanguinis effusionem”, vérük hullásáig esküt tévő jelöltek beiktatásával a VI. Pál által 120 főben megszabott testület 135 tagot fog számlálni. Az átalakulás legszembetűnőbb jeleként a történelemben első alkalommal Európa elveszítette az abszolút többséget, szemben a latin-amerikai egyházzal, amely a bolíviai Julio Terrazas Sandoval jelölésével huszonhétre növelte bíborosainak a számát. 
A létszámnövekedést leginkább az eltérő egyházi irányzatok és nézetek közti érzékeny egyensúly megtartása indokolja, ami nem egyszerű feladat: a jelöltek kihirdetését az elmúlt pár száz évben példátlan módon, a színfalak mögött zajló kötélhúzás eredményeként két csoportban kellett megtenni. II. János Pálnak különösen Lubomyr Husar, az ukrajnai görög katolikus egyház fejének jelölését kellett megharcolnia, ezt ugyanis a német egyházi vezetők ellenezték, különösen mert Husar kinevezésével legesélyesebbnek tartott jelöltjük, Karl Lehman mainzi érsek, a Német Püspöki Tanács megbecsült vezetője szorult volna ki a keretből. Lehman számára mind tekintélyes egyházkerülete, mind a német közéletben betöltött jelentős szerepe biztosíthatta volna a bíbor kalpagot, a jelöltek első köréből mégis kimaradt, amiért a múltban a Szentszék hivatalos állásfoglalásától eltérő véleményét hangoztatta a nők klerikusi szerepvállalása, a válás és a fogamzásgátlás területén. A listáról való elhagyása az utolsó csepp volt a német papság számára. Ők a Német Püspöki Tanácshoz benyújtott panaszukban sérelmezték, hogy a Vatikán liberalizmusáért bünteti a német egyházat. 
A helyzet megoldása érdekében az első listán jelölt Giovanni Battista Re - akit II. János Pál közeli munkatársaként és támogatottjaként többen a pápai trón legesélyesebb várományosának tartanak - az egyházfőnél „lobbizott” Lehman kinevezéséért. Rosszmájúak szerint viszont mindennél többet nyomott a latban, hogy a német egyházból a Vatikánnak több bevétele származik, mint bármely másik országból, leszámítva az Egyesült Államokat. „Nagy volt a félelem, hogy St. Deutsche Mark évi rendes zarándoklata elmarad” - fogalmaz egy, a Szentszékhez közeli forrástól idézve a The Scotman című edinburgh-i lap. Lehman tehát kinevezést nyert, ezzel azonban veszélybe került a már említett kényes egyensúly. A történteket a „liberális szárny” saját győzelmeként könyvelhette volna el, ha nem követi a konzervativizmusáról ismert Joachim Degenhardtnak, Paderborn érsekének jelölése. A bíborosok köre ilyen „húzd meg-ereszd meg” küzdelmek következtében bővült ki.
Az újonnan felállt testület annyiban is különleges, hogy a leendő egyházfő is a soraiban foglal helyet. „A pápa erélyessége és céltudatossága ellenére is meglátszik, hogy túllépett a nyolcvanon, és számos egészségügyi problémával küzd… senki sem él örökké - állítja Monsignor Robert Dempsey, a Vatikán hivatalos lapja, a L'Osservatore Romano angol nyelvű kiadásának főszerkesztője. - Aki pedig követni fogja, az ezek között a férfiak között van.” A Szentszék szóvivője, Joaquin Navarro-Valls a tavalyi év végén cáfolta azokat a német lapértesüléseket, melyek szerint a pápa egészségügyi okokra hivatkozva le akart volna mondani hivataláról, s azóta is kitart amellett, hogy semmi sem indokolna egy hasonló döntést: „A felvételeket akkor készítik, amikor misét celebrál, erősen összpontosít és nem nevet… Ha együtt dolgoznának vele, láthatnák, hogy az emlékezete, a tervezésre való képessége és a humorérzéke is sértetlen.” A „partvonalról való bekiabálásokat” a hivatalos nyilatkozatok nem csendesítették el. Ilyenek az ismert német teológus, Hans Küng nyilatkozatai, aki szerint az egyházfő nincs teljes birtokában mentális és fizikai képességeinek. Küng emberi jogokra hivatkozva módosíttatná a kánonjogot, amely kiköti, hogy a pápa megválasztása egész élettartamára szól, s hat, nyolc vagy tizenkét évre szűkíttetné a hivatali időt. 
A sajtó már az egyes trónvárományosok esélyeit latolgatja. John L. Allen, a National Catholic Reporter című amerikai vallási hetilap vatikáni tudósítója szerint „a pápa roppant fontos politikai szereplő: egymilliárd katolikus él a földön, s még mindig vannak országok, ahol egyetlen mozdulatot sem tesznek anélkül, hogy előtte ki ne kérnék az egyház véleményét. Mindemellett - folytatja -, a II. vatikáni zsinat reformjai ellenére az egyház rendkívül erősen hierarchizált szervezet maradt, ezért a jelöltek személyes elkötelezettsége nagyon sokat számít.” Sokak szerint a következő pápa a harmadik világból fog érkezni, ezt látszik alátámasztani az is, hogy a katolikus egyháztagok mintegy felét számláló Dél-Amerika kiemelt szerephez jutott a Bíborosi Testületben - a térségben a katolikus egyház pozíciói amúgy is megerősítésre szorulnak a dinamikusan növekvő neoprotestáns egyházakkal szemben. 
Az elemzők a latinok két legígéretesebb jelöltjének a hondurasi Tegucigalpa érsekét, Oscar Rodriguez Maradiagát, valamint Norberto Rivera Carrerát, Mexikóváros érsekét tartják, ők ketten - mint a nyilatkozataikból kiderül - már versenyben is érzik magukat, s ügyes politikusként fogalmazva tesznek engedményeket hol a reformereknek, hol a hagyományőrzőknek. A latin-amerikaiak után az olasz bíborosok némelyike látszik esélyes befutónak, köztük a már említett Giovanni Battista Re, valamint Dionigi Tettamazzi, Genova érseke. Itália a maga huszonnégy bíborosával egyébként is a legnagyobb súllyal képviselt ország a testületben. Míg az újságírók már az utód kijelölését jelző fehér füst megjelenése előtt szabadon találgathatnak, a bíborosokat kiközösítés terhe mellett még a VI. századból, III. Bonifác idejéről hátramaradt titoktartási kötelezettség tartja vissza - legalábbis a nyilvánosság előtt - mindennemű pozícióharctól, amíg a hivatalban lévő pápa életben van. A pápaválasztás hagyományaiban egyébként éppen II. János Pál hozott kisebb változást 1996-ban: addig a jelöltnek a szavazatok több mint kétharmadát kellett megszereznie, ettől fogva azonban harminc sikertelen forduló után az egyszerű többség is győzelemre juttathatja.
Dél-Amerika előtérbe kerülése részben a „Regnum Christi” (Krisztus királysága) elnevezésű szervezet sikereivel magyarázható, amely - az új kontinensen is válságos lelkészhiány ellenére - képes volt nagyarányú növekedést elérni papjai létszámában. Az 1941-ben Mexikóvárosban alapított szervezet - amely a Time magazin szerint célkitűzéseiben és felépítésében a jezsuita rend kezdeti időszakát idézi - nagy hangsúlyt helyez pénzügyi kérdésekre is, s a harmadik világban eddig megszokott felszabadítási teológiától teljesen eltérő, inkább az észak-amerikai liberális katolicizmusra - és a fő vetélytársnak tekintett neoprotestáns mozgalmakra - jellemző gazdaságetikát hirdet. Így a mozgalom a gerincét alkotó hatvanezer laikus között ismert milliomos-vállalkozókat is soraiban tudhat, anyagi forrásait pedig elsősorban felsőoktatási intézmények alapításában hasznosítja. A szerveződés a La Stampa című olasz lap szerint nemcsak gyors növekedése, hanem „protestantizált vallásossága” révén is egyedülálló a katolikus világban. Az irányzatot konzervatív vatikáni körökben - mint a legtöbb megújhodási mozgalmat - ellenérzésekkel szemlélték és szemlélik máig, töretlenül növekvő mutatói viszont a római kúriában is egyre nagyobb befolyást szereznek neki. 
A megfigyelők által az egykori ellenreformációs stratégiát megvalósító „újraevangelizálás” programját az utóbbi évtizedekben több - közvetlenül a pápa személyes fennhatósága alá tartozó - befolyásos szervezet támogatja. Rekatolizációs stratégiájukban figyelembe veszik az adott térség társadalmi-politikai hagyományait, és alaposan elemzik a konkurensnek tekintett független keresztény megújulási mozgalmak eredményeit is. Ilyen programot valósítanak meg az elsősorban Európában működő, és a meghatározó politikai-gazdasági-oktatási pozíciók iránt különösen érdeklődő Opus Dei rend „mozgó egyházmegyéi” (, Hetek, 2000. április 8.)
A pápa kiemelt stratégiai fontosságú kérdésként kezeli a keleti kereszténységgel való kapcsolattartást is: ezt megelőzően romániai és grúziai látogatások voltak a „keleti hadjárat” mérföldkövei, most pedig, minden nehézség ellenére, keresztülvitte az ukrán Lubomyr Husar bíborossá jelölését, talán júniusra tervezett ukrajnai látogatását előkészítendő. Úgy tűnik, ezzel máris túl messzire ment: a moszkvai patriarkátus rossz szemmel nézi a tervbe vett látogatást, s azt is a pápa értésére adta: többször hangoztatott moszkvai utazására még nem érett meg az idő. A kelet felé vezető rögös utat a Szentszék ereklyék adományozásával próbálja egyengetni: Örményországba Szent Gergely relikviái kísérték a pápát, Oroszországba pedig a XIII. században festett, s vadregényes „életút” után végül a pápai lakosztály kápolnájában megállapodott bizánci ikont, a Kazáni Madonna szentképét küldi követségül. „Nem kizárt, hogy a következő hetekben, még az ukrajnai pápai látogatás előtt, az ikon újabb csodát tesz, ezúttal a katolikusok és ortodoxok viszonyának javításában” - reménykedik a La Stampa.