Hogy ki is volt Valentin valójában, ma sem tudható biztosan, hiszen számtalan írásos verzió született az életéről. A különböző leírásokból egy római pap képe rajzolódik ki, akit II. Claudius császár uralkodása idején, 269. február 14-én kivégeztek. Az írások alapján azért halt mártírhalált, mert segített az üldözött keresztényeknek. Történetét a későbbi keresztények tovább őrizték, és február 14-ét az ő emlékére nevezték el Szent Valentin napjának. A legenda említ még egy fiatal, vak lányt is, aki állítólag a börtönőr gyermeke volt, s aki Valentin imájának hatására visszanyerte látását, majd annak kivégzése napján kapott tőle egy levelet ezzel a felirattal: „A te Valentinod”.
Szent Valentin napját a keresztények február 14-én ünnepelték, pontosan egy nappal a Római Birodalom kedvelt Lupercalia ünnepe előtt. Az ünnepet Lupercus és Faunus isteneken kívül a Rómát alapító legendás testvérpár, Romulus és Rémus tiszteletére tartották meg. E pogány ünnep központjában az a Lupercal nevű barlang állt, ahol a monda szerint egy farkas a városalapító két fiút szoptatta.
Lupercus papjai az ünnepség idején kecskebőrbe öltöztek, kecskéket és kutyákat áldoztak az isteneknek, majd a leölt állatok vérével bekenték magukat. Ezt követően egy kecskebőrből készült szíjat vettek a kezükbe, ezt az eszközt februának nevezték, és mágikus erőt tulajdonítottak neki. (Később a téli hónap is erről a varázsszíjról kapta a nevét.) A néphit szerint a februával megérintett, megáldott aszszony termékeny lesz és könnyen szüli meg gyermekét.
A birodalom bukása után, 496-ban Gelasius pápa 15-éről 14-ére helyeztette át a Lupercaliát. Elgondolása szerint egy mártír szent ünnepével összeolvasztva könnyebbé válik Lupercalia szertartását megfosztani a pogány rítusoktól. A mai Valentin ünnep „szerelmes” jellegét is Lupercalia ünnepéből nyerte. Az ősi szerelemünnepen ugyanis Lupercus papjai összegyűjtötték a város fiataljainak nevét egy nagy vázában, majd találomra kihúztak belőle neveket, s az így létrejött párok a monda szerint legalább a következő évig együtt maradtak. Ez az ünnepélyes párosító játék tekinthető a mai Valentin-napi szokások előfutárának.
A római szokások idővel eljutottak más országokba is, így a XIV. században már máshol is feljegyezték, hogy összesorsolt párok alakultak ezen a napon. Az 1780-as évektől pedig elterjedtek az erre a speciális alkalomra nyomtatott, úgynevezett barátságkártyák, amelyek kezdetben főleg Németországban arattak nagy sikert. Később mind Nyugat-Európában, mind az Egyesült Államokban elterjedtté vált a Valentin-napi képeslapküldés szokása.
Valentin napját mint a szerelmesek napját Magyarországon 1990 óta ünneplik. A nálunk ismert Bálint-nap (Valentin magyarul Bálintot jelent) egy másik Bálint-történethez kapcsolódik. Nevezetesen egy németországi püspökről van szó, akiről eredetileg január 7-én volt szokás megemlékezni. Az ő alakja később összeolvadt a vértanú Valentin történetével, s egyszerre ünnepelték meg mindkettőt: 14-én. A német püspök segítségében elsősorban a nyavalyások (epilepsziások) és a lelki betegek bizakodtak, így e napon ők is ünnepeltek. (Nem véletlen tehát, hogy 1997-től e napon ünneplik az epilepsziások világnapját.)
Ez azonban nem minden, ugyanis szerelmi boszorkánykodás is kapcsolódik Bálint napjához. Főleg faluhelyen alkalmaztak ezen a napon különböző praktikákat a lányok azért, hogy megszerezzék és megőrizzék szerelmeiket. A Bálint-napi varázslások skálája igen széles, ízelítőül: egyes lányok vakondokvért csepegtettek az ételbe, majd azt megetették a kiszemelt férfival, hogy így szerezzék meg őt maguknak.
Bár az ünnepnek meglehetősen sokrétű múltja van, mára csak a business-kellékek maradtak meg róla a köztudatban: rózsaszín, piros szívecskék, lufik, csecsebecsék, a virágüzletekben pedig a Mária-napnak megfelelő forgalom. (Szűcs Emese)