Negyed század. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy egy magyar sportoló ökölbe szorított
kézzel jelezhesse a világnak: ő a gyűrűk ura. A Dunaferr tornásza, Csollány
Szilveszter Sydneyben olimpiai bajnok lett. Szilas (mert mindenki így hívja) azt mondta,
ezzel az éremmel beteljesedett életműve.
A bajnok szimpatikus, laza, közvetlen, harminc éves fiatalember. Bohém és vagány.
Hamiskás mosolya magabiztosságot, hihetetlen erőt és kitartást sugall. Ezek a
tulajdonságok kellettek ahhoz, hogy huszonöt év után mindenki úgy hívja: a gyűrűkirály.
Csollány Szilveszter, a gyűrű ura Fotó: Reuters
Pedig sportolói pályafutása cseppet sem volt zökkenőmentes. Ötévesen Győrben
kezdett el tornázni. Tizenegy éve került be tartalékként a válogatottba. Végül
stabil tag lett, de 1993-ban kihagyták a csapatból: mondván, túl önfejű, balhés
ember. Majd eredményeivel, formájával újból helyet követelt magának a legjobbak között.
Rengeteg világversenyen indult, ám az 1998-as szentpétervári Európa-bajnokságot kivéve
soha nem tudott a dobogó legfelső fokára állni. Neki mindig a második vagy a harmadik
hely jutott. Közben három évig az Egyesült Államokban élt, ahol edzősködött és készült
a versenyekre. Itthon ebben az időben az a hír járta: Csollány Szilveszter elhízott,
nem is tréningezik rendesen. Ezek a hangok eljutottak Szilashoz is, akinek a mendemondák
erőt adtak ahhoz, hogy bizonyítson. Keményebben edzett, mint valaha. Ennek eredményeként
a következő világbajnokságon ezüstöt szerzett, majd az atlantai olimpián második
lett. Aztán négy év múlva, 2000. szeptember 24-én Sydneyben a földkerekség tudtára
adta: ő nem lesz többet örök második. Csak első.
A világ legjobb gyűrűgyakorlatát több millióan könynyezték meg Magyarországon. A
leugrást követően Szilas beleállt a talajba, mint a cövek. Ő már akkor tudta: ez az
ő nagy napja. Az a nap, ami mindenért kárpótolta. Az a nap, ami elfeledtette vele az
edzések gyötrelmét, a véres, húsig lekopott tenyerek fájdalmát, a kétkedők vészjósló
szavait. A magyar riporterek önkívületben ordították: Csollány Szilvesztertől az érmet
nem vehetik el a pontozók! Nem is vették. Szilas izzadságcseppjei negyed század után
arannyá változtak Sydneyben.
- Itt az életművem - mondja mosolyogva beszélgetésünk elején, mikor kezembe
veszem aranyérmét.
- Nehéznek tűnik…
- Huszonöt év munkája van benne. Biztos ezt a súlyt érzed.
- Ha visszagondolsz a tornatermekben eltöltött negyed századra, milyen érzés
kavarog benned?
- Talán az, hogy végre beteljesedett mindaz, amiért dolgoztam. Tudtam: most
olyan erősségű a gyakorlatom, hogy ha Sydneyben nem hibázok, akkor nem lehet gond.
Csak a pontozók verhettek volna meg. Már a leugrásnál éreztem, hogy nyerek.
- Nem volt könnyű az utad, amíg kimondták Ausztráliában, olimpiai bajnok:
Csollány Szilveszter. Soha nem akartad feladni?
- Többször megfordult
a fejemben, hogy abbahagyom. Legutóbb 1996-ban. Akkor három és fél hónapig nem is
edzettem. Úgy éreztem, nincs bennem több az ezüstérmeknél.
- Aztán visszatértél…
- Igen, mert hiányzott a torna. Rájöttem: én annál jobban szeretem ezt a
sportot, mint hogy csak úgy feladjam az egészet.
- Mennyire változtatta meg az életed az olimpiai arany?
- Teljesen. Fantasztikus érezni az emberek szeretetét. Amióta hazajöttünk,
semmire nincs időm. Állandóan ünnepelnek, élménybeszámolókra járok, meghívásoknak
teszek eleget. A feleségem és a kislányom alig lát, mert mindig mennem kell valahova.
Rohanok, s ha van pár órám, akkor megyek a terembe edzeni, mert a gyakorlatot szinten
kell tartanom. Nem állhatok meg.
- A barátaidra azért jut időd?
- Most kevesebb, de azért nem feledkezünk meg egymásról. Ők ugyanolyan
boldogok, mint én.
- Sopronban születtél, Győrben kezdted a tornát, most Dunaújvárosban élsz.
Merre vezet tovább az utad?
- Szeretnék Dunaújvárosban maradni. Most nézzük a feleségemmel a
telkeket, építkezni is ebben a városban akarunk.
- Megpihensz?
- Inkább letelepedek. Pihenésről még nincs szó. November végén Németországban
Grand Prix-versenyem van, decemberben pedig vár rám a kupadöntő.
- Ahol minden vetélytársad arra pályázik, hogy legyőzze a „gyűrűk urát”…
- Ez természetes. Nekem pedig az a dolgom, hogy megint elhitessem a pontozóbírókkal:
én vagyok a jobb. (Varga Róbert)