Szabó Miklós
Modernizátorból feudális jelkép

A millenniumi ünnepségek során ismét el kell döntenünk, hogy az államalapító királyban a magyar történelem legnagyobb modernizátorát ünnepeljük, aki a barbár-nomád népet átvezette a civilizált világba, vagy pedig alakjában újra megünnepli magát az örök-meghaladhatatlan magyar feudalizmus. Az úri világ, mint annyiszor, most is az első király fantomképében „ott áll eleve sírodnál”, a sírnál, amelybe a lezárult évezredet temetjük. Ott áll diadalmasan a kezdődő évezred bölcsőjénél is, hirdetve, hogy Hunniában soha sem lesz más, mint feudalizmus. „Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig” - zengte a jaj de elfelejtett „Köztársasági induló”, komcsi stílusban ugyan, de mégis abban az ihletett történelmi pillanatban, amikor az ország azt hihette, hogy megszabadult az úri világtól. A mai feudális országimázsoló kavalkádban reánk ül a lidércnyomás: „Ez lesz a rend még ezer évig?”

István király szobra a budai várban. Kora globalistája volt   

Útbaigazítást a történelmi István ad. Az első király vaskézzel számolta fel Hunniát. Megingathatatlan modernizátor volt, nem fontolva haladó konzervatív. Nem „szerves átmenetet” akart az Álmost nemző turulmadártól a keresztény Európáig, nem akarta átmenteni a pogány magyarság értékeit, hanem olyan keményen igyekezett szakítani a barbár múlttal, amennyire lehetséges volt. A két világháború között rangos szerzők: Deér József, Ferdinándy Mihály igyekeztek megálmodni efféle termékeny szintézist „pogány magyarság és keresztény magyarság között”. Ez azonban nem a tizedik-tizenegyedik század mindent felforgató átalakulását ragadta meg, hanem a náci neopogányság és a Quadragesimo Anno (XI. Pius pápa adta ki 1931-ben, s eszméje egy olyan hivatásrendi állam megteremtése a puha diktatúra eszközeivel, amely megoldásokat biztosít a társadalom szociális feszültségeinek kioltására) között botorkáló Horthy-rendszert vetítette vissza az államalapítás korába. István leverte a pogány törzsfők lázadását, templomba parancsolta a föld pogány népét, és üldözte a fehér ló áldozását. Csak a tizenegyedik század végére, Kálmán idejében szilárdult meg annyira a keresztény állam, hogy abba lehetett hagyni a pogány szertartások üldözését. A nacionalista nagyzolás ugyan azt állítja, hogy a honfoglaló magyarság már monoteista volt, a két háború közötti időszak turanistái „turáni egyistenhitről” fantáziáltak. A valóságban az ősmagyarok kultuszrendszere totemista természetvallás volt.
Arany János hiába kereste a Nibelung-énekhez hasonló magyar naiv eposzt, a magyarság még nem állt a politeizmus szintjén, mint a görögök, rómaiak, kelták, germánok. Ebből viszont kiváló királyaink előnyt is tudtak szerezni az ország javára. A tizenegyedik században a német területen kemény krisztianizáló terror zajlott a pogány kultusz maradványai ellen. A sámánok utódait strigáknak nevezték, boszorkányokként kezelték őket. A strigákról jelentette ki Könyves Kálmán, hogy nincsenek, ezzel lényegében azt juttatta kifejezésre, hogy nem akar bekapcsolódni a német területen dúló erőszakos krisztianizálásba. László meg tudta védeni az országot az első keresztes hadjárat rombolásától, és folytatva István külpolitikai vonalát, a pápai hatalommal ellensúlyozta a német császár hódító törekvéseit, s közben ésszerű mértékűre tudta korlátozni az egyház világi hatalmát.
István, amikor az államszervezetet és az egyházi szervezetet az itt már megtelepült, földművelő és keresztény szláv népektől vette át, lényegében Pannónia örökségét folytatta Hunnia örökségével szemben. Az államszervezetben olyan fontos intézmények nevei szláv jövevényszavak, mint a király, az ispán, a megye és a mezsgye (mindkettő a mezsdu szóból), a paraszt, a robot és a munka. Az egyházi életbe olyan kulcsszavak kerültek a szlávból, mint a pap, a barát, a malaszt (kegyelem - a miloszty szláv szóból), a pokol (peklo). Ez a közös történelmi múlt Istvánnak az az öröksége, amelyre sokkal inkább fel lehetne építeni a tartós történelmi megbékélést, mint arra az unalomig hangoztatott passzusra az Intelmekből, amellyel el szeretnénk felejtetni 1944-et.
István, sőt már Géza kiépítettek egy fontos „távol-nyugati” kapcsolatrendszert is. Az összeomlott Nyugatrómai Birodalomnak egyik legerősebb romanizált, tehát civilizált provinciája Britannia volt. Britanniából kisugárzott a fiatal keresztény civilizáció a skót és ír területekre, Lear király archaikus világába. A világi hatalom elől a „frontier”-re emigrálva itt épült ki a nyugati kereszténység kolostorhálózata, a hittudomány alkotó műhelyeinek világa. Skóciából és Írföldről tömegesen jöttek a szerzetesek a kontinensre „civilizálni”. A barbárságból még éppen csak kilábaló német császári tartományokhoz képest ez a nyugati terület „szabad föld” volt, a modernizáció bázisterülete. A pápák is ezekre a kolostorokra támaszkodtak a német császárokkal és a frank királyokkal szemben. Ezzel a világgal már Géza fontos kapcsolatrendszert épített ki.
Magyarország akkori nemzetközi pozícióját jó fénybe állítja, hogy egy britanniai trónkövetelő, Edward Ironside hazánkba emigrált. A hagyomány szerint Ágotát, István testvérét vette feleségül, s gyermekük, Margit sok hányattatás után a középkori skót állam megszervezőjének, III. Malcolmnak lett a felesége. Margit fontos egyházszervezői tevékenységet végzett, és szentté avatták. István beépítette az országot ebbe a kapcsolatrendszerbe. Kis túlzással azt mondhatjuk: „kora glo-balistája” volt.
István tudatosan a keresztény civilizáció nyugati feléhez kapcsolta az országot. Hazánk nemzeti öntudatához 1945 óta hozzátartozik nyugati voltunk tudata. A jobboldali pártok tíz éve hangsúlyozzák, hogy hazánk ezer éve nem a bizánci kultúrkörhöz tartozik, hanem a „fényes” Nyugathoz. Ezt tudva bizarr jelenség, hogy a harmadik magyar köztársaság második elnöke diadalmámorban jelenti be, hogy a konstantinápolyi pátriárka István királyunkat a keleti egyház szentjeinek sorába emelte. Első királyunk most már mindkét égtájbeli kereszténységnek a szentje. Magasztos dolog ez, csak ne esne éppen egybe azzal, hogy a moszkvai pátriárka a keleti egyház szentjei közé emeli II. Miklós cárt. Hazafiságom berzenkedik az ellen, hogy nagy királyunk ilyen rossz társaságba keveredik. Meg az ellen is, hogy egy aprócska egyházpolitikai siker elég hozzá, hogy jobboldalunk rögtön rehabilitálja az eleddig agyoncsepült Bizáncot. A NATO-felvétellel nagy nehezen elértük, hogy végre tényleg nyugati ország lettünk. Most újra komp-ország vagyunk, és még hozsannázzunk is hozzá?
István a Nyugat politikai közösségéhez kapcsolta az országot. Lezajlott legnagyobb modernizációs fordulatunk. Barbár népből civilizált ország lakói lettünk. A civilizáció élenjáró szintjére nem jutottunk, ehhez túlságosan rajtunk ült Hunnia öröksége. Mégis: Magyarországon voltak céhek és volt rendiség, majd lett reneszánsz és reformáció. A magyar fejlődés Mohács után kanyarodott le a nyugati fejlődés útjáról. Olyan fejleményekről van szó, amelyeknek része az Istvántól elválaszthatatlan Szent Korona-tan. A korona-mítosz mai harcosai több helyes szempontot említenek e tan igazolására. Hozzátehetjük: a Szent Korona-tant nem szabad egyetlen nézőpontból megítélni. A III. Endre és I. Ferdinánd közötti szabad királyválasztó időszakban a magyarság nemzetté szerveződése valóban gyorsabb volt, mint ami az ország civilizációs szintjének megfelelt volna. Azt is elfogadhatjuk, hogy a kisnemesi rend alkotmányos helyzetét megfogalmazó „una eademque nobilitas” („egyugyanazon nemesség” elve: a kisnemesség tagjait ugyanazok a jogok illetik meg, mint a nemesség egészét) tétel a polgári jogegyenlőség-gondolat archaikus előképének tekinthető. Az is elfogadható, hogy a Habsburgok több évszázados dinasztikus uralmával szemben a Korona jelképezte az „eb ura fakó” kuruc függetlenségi eszmét. Ugyanakkor viszont Magyarország a kisnemesi rend hegemóniája idején szakadt el a jobbágyrendszer nyugati modelljétől, amely a jobbágyteleknek bérletté alakulását jelentette, és tért rá a röghöz kötés, a robotrendszer porosz modelljére.
Istvánnak mint szentnek a kultusza Mária Terézia idején bontakozott ki. A nagy realitásérzékkel megáldott királynő értette, hogy az udvari kultuszt megtestesítő Nepomuki Szent János-szobrok mellé kell egy reprezentatív magyar szentet is helyezni, mint ahogy a Mária Terézia Rend mellé Szent István Rendet is kellett alapítani. A magyar rendek pedig megtalálták Szent Istvánban azt a magyar barokk szentet, akit meg lehetett tenni a magyar államiság katolikus felekezeti jelképének, akivel ellensúlyozni lehetett mind a protestáns erdélyi fejedelmek emlékét, mind a szabadkőműves körzőt.
A „Szent István-i Magyarország” az 1848-ban fellázadt nemzetiségekkel szembeszegezett állammítosz. Anakronizmusa és idétlensége miatt Trianonban még szimbolikusan is tudtunk veszteni. A történelmi Magyarország-mítosz kialakításakor kitalálták, hogy az Árpád-ház címerének színeiben az ezüst sávok a magyar folyókat jelentik: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát. A valószínűleg csak a kettős kereszt dekoratív talapzatát jelentő „hármas halomról” kiagyalták, hogy az a három hegy: a Tátra, a Mátra és a Fátra. Mivel a szlovákok számára a Tátra az ország szimbóluma, úgy gondolták, hogy a kettős kereszt is hozzátartozik a Tátrához. Ezzel szemben az apostoli kettős kereszt valóban fontos része ezeréves történelmünknek: az István által kapott apostoli felhatalmazást jelenti, azt, hogy a magyar királyok nemcsak kinevezhettek püspököket, hanem püspökséget is alapíthattak.
A „polgári kormány” ünnepli a millenniumot. Feudális pompával. Zarándokok hoznak Rómából koronamásolatot, kiderül, hogy Alcsútdoboz olyan Mária-kegyhely, mint Czestochowa vagy Máriapócs. A miniszterelnök nem tud mit kezdeni reformátusságával. Ha a zarándokok beérkezésekor felcsendül a Tannhäuser, még a végén kivirágzik kezében a kormánypálca. Ügyelni arra kell, hogy liberális bajkeverők össze ne keverjék a Szent Jobbot a „Békejobbal”, arról nem is beszélve, nehogy megfoganjon Lambdorff gróf átka, és az uszályokról fellőtt rakéták felgyújtsák a Parlamentet.
Az Orbán-kormány úgy fogja fel, hogy a kommunisták hosszú országlásuk idején minden demokratikus hagyományt kisajátítottak, és velük szemben csak a feudális tradíciót lehet antikommunista örökségként felvonultatni. Sallaival, Fürsttel és Szántó Kovács Jánossal szemben csak középkori királyokat és katolikus szenteket lehet „harcba vinni”. Az első és a második köztársaság öröksége után ugyan az elvtársak nemigen kapkodtak. Károlyi magyar Kerenszkij volt számukra, s Kádárék akkor hozták haza hamvait, amikor mást már nem tudtak kijátszani Nagy Imre ellen. A Népköztársaság kikiáltása után Rákosiék nem szívesen emlékeztek arra, hogy előtte köztársaság is volt. Ez a hagyomány azonban nem vonzó a mai magyar „polgári erők” számára. Afféle kommunista holdudvarnak tekintik, az 1918-as köztársaságot pedig felelőssé teszik Trianonért. Abban van igazság, hogy Dózsa és Táncsics a közemlékezetben kommunista hagyománnyá változott. Kossuthot és Petőfit azonban semmiféle parancsuralom nem tudja kisajátítani. Hiába próbálkozott vele Révai és Andics, 1956-ban nagyot ütöttek vissza. Az Orbán-kormánynak azonban nem ők a hősei. A millenniumi szoborerdőbe neobarokk és posztmodern alakok kellenek.
Pedig egy polgári kormány pótolhatna hiányokat. Hiszen volt magyar kapitalizmus, ha nem is hosszú ideig - méghozzá rangos, sikeres kapitalizmus. Egy polgári kormány végre utcát nevezhetne el Weiss Manfrédről, Aschner Lipótról, Goldberger Leóról. 1945 előtt nem kaphattak utcát, mert zsidók voltak, 1945 után meg azért, mert tőkések voltak.
A Nyugat az elmúlt években megünnepelte alapítóit. Nagy Károlyt, a nyugati császárság helyreállítóját, Kolumbuszt, sőt még V. Károlyt is, akinek birodalmában nem ment le a nap. Mind váltott ki ellenérzést is. Nagy Károlyról a deheroizálók kitalálták, hogy talán nem is létezett. Kolumbuszról, hogy vele veszi kezdetét a gyarmatosítás. Mi pedig mintha nem tudnánk vállalni történelmünk legnagyobb fordulatát. Vajon a Fidesz-Magyarország Panteonjában inkább volna helye a „csillagösvényről” érkező Csaba királyfinak?
(a szerző történész)