Május 9-én a volt Szovjetunió egykori polgárai világszerte a Győzelem Napját ünnepelték.
A budapesti Szabadság téren is öszszegyűltek reggel az itt élő orosz ajkú közösség
képviselői. A résztvevők között volt Vlagyimir Szljunyájev, egykori szovjet repülős
navigátor, egyike azoknak, akik 1944 végén-1945 elején Budapestet bombázták. 55 év
elmúltával Alma-Atából utazott ide, hogy megemlékezzen az egykor történtekről.
Vlagyimir Szljunyájev, a veterán pilóta. Most már tetszik Budapest
Fotó: V. A.
Szljunyájev elöljárójának repülős naplójában a következő bejegyzés maradt
fenn: „Harci feladat: Budapest úthálózatának szétbombázása.” Természetesen
ilyen feljegyzéseket tilos volt készíteni, de a pilóták azt mondták: „Ha valaki közülünk
életben marad, ki fogja neki másképp elhinni, hogy Budapestet Po-2-esekkel bombáztuk?”
Az orosz Po-2-es gép a második világháború elejére már elavultnak számított: négyszárnyas,
kétüléses, furnérból készült példányok voltak. A volgai balalajkagyár készítette
őket - már ez is jelzi, milyen „katonai csoda” volt ez a bizonyos repülő, amely
könnyű éjszakai bombázónak számított. Két darab százkilós bombát volt képes az
égbe emelni, fegyverzetéül pedig egy géppuska szolgált, méghozzá rendkívül gyors
tüzelésű: 1800 lövést adott le percenként. Igaz, mindössze hetven patron járt hozzá,
ami már két másodpercnyi lövészet után elfogyott. Célzóberendezéssel, rádió-összeköttetéssel
nem rendelkezett, a pilóta és a mögötte ülő navigátor kabinja nyitott volt, fülükbe
süvöltött a szél, és a motor sem volt éppen halk. Az ejtőernyő szintén hiányzott:
egyszerűen nem vitték magukkal. A lövések idején ugyanis a navigátor kénytelen volt
felállni a helyéről és hátrafordulni. Ekkor előfordult, hogy a mellén elhelyezkedő
ejtőernyő véletlenül kinyílt, betakarta a fél repülőt, amitől az elvesztette az
egyensúlyát és lezuhant.
- Nos, hát ilyen furnérmicsodán repkedtünk - meséli Vlagyimir Szljunyájev -,
és még a német védelem olyan erőteljes csomópontját is, mint Budapest, ilyenekről
bombáztuk. Miután az első öt Po-2 bevetésre került, még egy faliújságot is készítettem,
melyben az ellenségen viccelődtem.
Az első bevetés Magyarország fővárosa ellen 1944. november 7-én, éjjel történt.
Akkor a 930-as légi ezred, melyben Szljunyájev szolgált, még a Tiszán túl állt.
Ezután áttelepültek egy Hatvantól 10 km-nyire délre elhelyezkedő reptérre, később
rendszeresen onnan indultak Budapest felé. Az, amit a furnérrepülők pilótái először
megláttak a fővárosból, lenyűgözte őket: a főútvonalak autók és tankok ezreinek
fényszóróitól ragyogtak. Sokkal több célpont kínálkozott, mint ahány bombát
magukkal tudtak volna vinni.
„Miért minket küldenek? Menjenek a közép- és nehézbombázók - mondták a Po-2-es
pilóták elöljáróiknak. - Az amerikai Bostonok féltonnás bombákat is elbírnak,
hadd bombázzanak ők! A fasiszták hamarabb feladják.”
A Bostonokat bérbe kapták az amerikaiaktól. Hasonló fajsúlyú gépekkel addig már több
várost sikeresen lebombáztak. A Po-2-esek pilótáinak azonban ezt felelték a
parancsnokaik: „Szándékosan Önöket küldjük Budapestre. Azért, hogy ez a város ne
legyen porig rombolva. Budapest nagy kulturális és történelmi érték, meg kell kísérelni
a megőrzését.”
Amikor az orosz sereg bevette Pestet, a városrészt a németek kezdték bombázni, méghozzá
a nagy erejű Dornier és Junkers gépekkel. Jóval nagyobb rombolást végeztek, mint a
szovjet Po-2-esek.
- A parancsnokaink továbbra is a mi kis könnyű gépeinket küldték Budára - emlékezik
vissza az orosz háborús veterán. - A kép elég érdekesen alakult: Úgy egy kilométer
magasan szállunk Buda felé, fölöttünk pedig mennek Pest felé a német bombázók. A
mieink lőtték is őket, de túl magasan voltak. Nekünk pedig sűrű golyózáporon
kellett átjutnunk, kockáztatva azt, hogy esetleg a sajátjaink ölnek meg. Ezt persze
tudta a vezetés, de más repülőket nem küldtek éjjel Budapestre.
Szljunyájevnek a papírforma szerint meg kellett volna halnia Budapesten. Mégis
megmentette… a faliújság. 1945 szilvesztere előtt három nappal a parancsnok megbízta,
hogy az ünnepre készüljön egy újabb szám.
- A pilótám, Szemjon Uljahin ezért másik navigátorral repült aznap - meséli a
veterán -, a bevetésről pedig nem tértek vissza. Egy másik repülő is lezuhant,
ott Prjahin volt a pilóta. Újév után Budapesttől nem messze megtaláltuk az elégett
roncsot. Prjahinékból csak a csontváz maradt meg. Az én pilótámat pedig a másik
navigátorral a saját bombáik robbantották fel, amikor a gép lezuhant. Négyük maradványait
közös sírba temettük a mezőn…
Vlagyimir Szljunyájevet Csehszlovákiában érte a háború vége. 1945 szeptemberében
Budapest érintésével tért haza. Ahogy sétált a városban, a Parlament közelében
talált egy gránitból készült emlékművet, rajta egy szovjet repülőgép modellje,
oldalán húsz elesett repülős neve, köztük Szljunyájev négy említett bajtársáé.
A veterán pontosan azért utazott ide Alma-Atából, hogy virágokat vigyen ehhez az emlékműhöz,
ám az időközben elkerült onnan. A mai Budapest viszont nagyon tetszett a volt repülősnek.
- Jó, hogy nem lett földig rombolva - utalt rá beszélgetésünk során.
Május 9-én a koszorúzási ünnepség után az Andrássy úti orosz kultúrcentrumban
fogadást tartottak, amin Vlagyimir Szljunyájev is részt vett. Oroszország, Kazahsztán,
Ukrajna, Belorusszia, Moldávia és Bulgária nagykövetei beszélgettek, fényképezkedtek
vele.
- Gondolta volna akkor, hogy ötvenöt év múlva egy ilyen rendezvényre lesz
hivatalos? - kérdeztem a Budapestért harcoló veteránt.
- Hová gondol! Hiszen csak azon gondolkodtunk, hogy hogyan győzzünk, és hogyan
maradjunk életben…