Köztudott, hogy a média-gépezet számtalanszor fenntartóinak, nem pedig fogyasztóinak
érdekében cselekszik. Megbízóinak szempontjaitól függően vagy az egekig
magasztalja, vagy pedig mellőzötté teszi alanyát - ez utóbbit legtöbbször az
elhallgatás vagy egy összehangolt lejárató kampány segítségével éri el. A jelenség
a filmesek számára is hálás téma.
A bennfentes. Problémás film, tehát érdemes megnézni
Példának okáért vegyük az Oscar-díjak kiosztását, miután rendre maradnak olyan
figyelemre méltó alkotások, ame-lyek több jelölés dacára sem kapnak díjat. Ilyen
film volt például Robert Redford kemény média-kritikája, az 1994-es Kvíz Show is,
melyet annak idején számos kategóriában hasztalanul jelöltek az aranyszoborra.
Az idei nagy vesztes egyértelműen Michael Mann A benn-fentes (The Insider) című
filmje, amely hétszeres szoboresélyesként indult a versenyen. Az ok se nem szakmai, se
nem művészi, hiszen az amerikai Filmakadémia bizottsága az Al Pacino és Russel Crow
sze-replésével forgatott történetet
nagyon is értékesnek találta. Jeffrey Wigand, a főszereplő (Russel Crow) ugyanis valóságos
személy. Egy nagy dohányipari cégnél dolgozott kutatási vezetőként, s amikor a
cigarettagyártást bizonyíthatóan rákkeltő hatású alapanyagokkal akarták
folytatni, tiltakozott a módosítás ellen. A következmény kirúgás és a 90-es évek
végének legnagyobb amerikai bírósági pere lett, melynek során 50 amerikai állam összesen
246 milliárd dolláros keresetet nyújtott be a dohányipar ellen. A per ellaposodott,
Wigand pedig életveszélyes fenyegetéseket kapott. A film ezt a történetet dolgozta
fel, és rendkívül magas szakmai és művészi színvonala ellenére egy Oscart sem
adtak neki. A hirdetésektől függő média agyonhallgatta a történetet, a mozis
szaklapok is engedtek a zsarolásnak, és legfeljebb a lap alján szerepeltették a
szuperprodukciót. Wi-gandról magáról pedig a bulvársajtó kezdett olyan cikkeket írogatni,
melyek tartalmát sem elismerni, sem cáfolni nem lehetett, sőt még egy megrontott és
elhagyott leányanya is előkerült, hogy a jobb érzésű családokat is megbotránkoztassa
kijelentéseivel.
Az egész ügy mögött a dohányipar állt, akinek nem állt érdekében, hogy belső
titkait, vevő- és egészségkárosító eljárásait valaki napvilágra hozza. Gazdasági
hatalmával el tudta érni, hogy még egy nagy nevek által fémjelzett és magas színvonalú
művészi alkotás is az érdektelenség homályába vesszen.
A módszer ismerős, és úgy tűnik, a századvég évtizedei bővölködnek hasonló történetekben,
hiszen a 80-as évek elején is az elhallgatás áldozata lett egy részben magyar találmány,
egy autógumi-alapanyag, mely olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkezett, mint az általunk
is ismert, levegővel felfújt abroncsok, csak tömör volt, és sokkal tartósabb, mint a
mostani gumik. A találmány értékesítése eleinte sikeresnek ígérkezett, de egy idő
után furcsa módon mind a polgári, mind a katonai felhasználású abroncsokat előállító
cégek, de független külföldi vállalatok is elzárkóztak a gyártásától.
Az elhallgatással szemben a kibeszélést alkalmazta viszont nemrégiben a CIA, amikor Németországnak
ajándékozta a szervezet által a KGB-től tíz éve megvásárolt STASI-ok-mányokat:
mintegy félmillió dokumentumot, bennük 320 ezer névvel. A „nemes gesztus” legalábbis
kétértelmű, hiszen a CDU máris kezdeményezte az akták bizalmas kezelését, ami arra
utal, hogy néhány politikusának „vaj van a fején”. Az átadás időzítése azt
sejteti, hogy a németeket „le akarják buktatni” a nemzetközi közvélemény e-lőtt,
ezzel kívánva csökkenteni az EU-ban amúgy is meglévő túlsúlyukat és a CDU országegyesítő
presztízsét. E történeteket tanulmányozva Churchill híres kijelentése rémlik fel:
„Uraim, vegyék tudomásul, hogy Nagy-Britanniának nem barátai és ellenségei vannak,
hanem érdekei.” (E. I. - B. R.)