Üres óráimban gyakran gondolok arra, hogy mi lenne, ha a Vígszínház műsorára tűzné
Csurka István valamelyik darabját, amelyiket az átkosban X alkalommal telt ház előtt
játszottak? Biztos másban is felmerült már ez a gondolat, de elhessegette magától,
mert azért - szinte hallom az egy hangon éneklő liberális kórust - mindennek van
határa. De vajon csakugyan így van-e, és ha igen, hol a határ?
Ha történetesen az első négy évet követően több cikluson át a szoclib kormány
kap bizalmat, ad absurdum bekövetkezhetett volna, hogy bélistázzák a mi Pistánk amúgy
vállalható opuszait is? Mert magyarútkörös, mert miépes, mert hétről hétre azt írja
a lapjában, amit ír?
Ami engem illet: ambivalens vagyok. Legfőképp annak okán, amit Csurka a nyolcvanas években
szombatonként a Magyar Nemzetben közzétett. Most restelkedjek, mert akkoriban én is
ott tüsténkedtem, s egy levegőt szívtam a jeles drámaíró publicistával, tekintet nélkül
arra, hogy - mint utóbb kiderült - beszervezett ügynökként tette a dolgát, vagy
sem? A baj ott kezdődött vele, amit még mint az MDF alelnöke a Vasárnapi Újság
jegyzetírójaként művelt, (törpe minoritás, egyebek) s művel azóta is rendületlenül
mint az igaz magyarság (magyar igazság) bajnoka. Pszichiáter barátom szerint a „magyar
Haider” attól olyan, amilyen, hogy nem mer kimenni a lovira, mert ha csak egyszer is
megtenné a hármas befutót, mint a régi szép időkben, azon nyomban felhagyna a
politikával, s nézhetne új vezér után a pártja, már amennyiben pótolható lenne
egyáltalán.
Ilyen lett volna akkor is, amikor a Hungária kávéház mélyvizében Vas Istvánnal,
Kormossal, Réz Pállal, Csukással, Zelk Zoltánnal lehúzóst játszott, s ha nyert,
elrikkantotta magát: diadalmas 19! Vagy amikor a szocreál portása volt, és Demény Ottó,
a munkásból lett kávéházi költő elhűlve mondta róla: nem ismert rajta kívül kövér
embert, aki soha nem izzad! Szégyenkezzen halálában is a festőként, íróként egyaránt
csudálatos Szántó Piroska, mert az ő rajzaival jelent meg az akkor 35 esztendős
Csurka István Nász és pofon című novelláskötete a Szépirodalmi Kiadó gondozásában?
Mielőtt rám fognák: nem járok össze családilag Csurkával, és semmiféle késztetés
nem munkál bennem, hogy jó útra térítsem. Mint ahogy az sem, hogy belátásra bírjam
azokat, akik ennek a tüskés hajú, kimódoltan szúrós tekintetű, jeles eseményeken
újabban bocskaiban feszítő, piknikus politikusnak a látványától is megborzonganak.
Eszem ágában sincs, hogy évek múltán mentségeket keressek számára emlékezetes
dolgozata kapcsán, amely kiütötte a mindjobban összezsugorodó, azóta tántorgó
magyar demokratákat, s talán közrejátszott abban is, hogy Antall József a megmásíthatatlannál
előbb tért meg őseihez.
A Csurkával való példálózás valójában arra szolgál, hogy a magam s a hozzám
hasonlók állítólagos liberalizmusát teszteljem. Vagy tetszettek volna gondolni, hogy
a két legbibókollégistább ősfideszes, Orbán Viktor és Fodor Gábor néhány év múltán
egymás köszönését sem fogadják? Akkor most ki a liberális?
Szentendrén, ahol 30 éve élek a családommal, a rendszerváltást megelőzően valóságos
reveláció volt a Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület valamennyi rendezvénye.
Az egyesület változatlan néven ma is él és virul, meghívott vendégei között a
magyar szélsőjobb valamennyi reprezentánsa feltűnik bizonyos rendszerességgel. Egy
ideig - az értem aggódók szerint mazochizmusból - eljártam a Stéger-közbe, főleg,
ha olyan egykori cimborák hirdették az igét (Vödrös, Balaskó, Kunszabó), akikkel
egy szerkesztőségben dolgoztam, vagy a Hungáriában múlattuk együtt az időt. Furcsák
voltak ezek a kései találkozások, idővel el is ment a kedvem az egésztől. Pedig egy
ízben, amikor a Népszabadság volt izraeli tudósítója erősítette az idegenekkel
szembeni érzelmeket magyar-zsidó párbeszéd (!) címen, engem is meginvitáltak, mint
a helyszínen kiderült: ellenségképnek. Viszonzásul meghívtam az egyesület elnökét
a városszerte liberálisnak bélyegzett Dalmát Pince névre hallgató kultúrkocsmába.
Hat éven át hónapról hónapra erőltettem itt egy beszélgetéssorozatot, attól a rögeszmémtől
vezérelve, hogy a kisebb-nagyobb mértékben másként gondolkodók alkalmasint szóba
elegyedjenek egymással. Már az is meglepett, hogy a kultúrát és hagyományőrzést
sajátságosan értelmező Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület vezetője
elfogadta a meghívásomat, s nyilván ez bátorított fel arra, hogy a beszélgetés elején
megkérdezzem tőle: látná-e értelmét annak, hogy bizonyos rendszerességgel próbáljanak
szót érteni egymással az eltérő világnézetű szentendreiek? Szó szerint ezt válaszolta,
s közben a szeme se rebbent: „beszélgessetek egymás között, mi is ezt tesszük.”
Kaptam a pofámra a kocsma törzsvendégeitől, hogy úgy kellett nekem, minek hívok meg
ilyen figurákat. Még nagyobb volt a felzúdulás a ,,mieink” körében, amikor a Seszták-V.
Domokos házaspárt invitáltam beszélgetésre, abban a hiszemben, hogy rekordmennyiségű
sör fog elfogyni, annyian jönnek majd a pincébe. Az igazi ok az volt, hogy Seszták Ágnessel
a rendszerváltás előtt barátok voltunk, s érdekelt, mi történt velünk azóta. Erre
azonban csak néhány helybéli volt vevő. A liberálisok az említett okból maradtak távol,
a petőfisek pedig (külön meghívtam őket) azért, mert az enteriőrtől jobban
viszolyogtak, mint amennyire kedvükre való lett volna a Demokrata főszerkesztő-helyettesével
s az ugyancsak szépívű pályát befutott férjeurával találkozni.
Néhány évvel ezelőtt interjút készítettem a honi hungaristák egyik prominensével,
Szemenyei Kis Tamással. Azt követően, hogy az eredendően dramaturgnak tanult Csurka
október 23-án a Kossuth téri sereglésen mint szélsőséges elemtől elhatárolta magát
tőle. Holott csak tette a dolgát: zsidózó röplapokat osztogatott a szép számban összegyűlt
MIÉP-hívőknek. Pár napra rá felhívtam Szemenyeit, hogy lenne-e kedve egy zsidóval
beszélgetni a történtekről. Volt kedve, találkoztunk a Hungária Kávéházban, az
interjú elkészült, s azt gondoltam, a kéziratért ölre megy majd a liberális sajtó,
de nem így történt. Mindenütt azt mondták, hű de jó, majd többféle elutasításban
részesültem. A legemlékezetesebb az volt, hogy a dolgozat kiváló, de ha megjelenik,
beperelik a lapot közösség elleni uszításért, mivel Szemenyei egyik-másik válaszából
akár erre is lehetett volna következtetni. Tekintet nélkül arra, hogy ilyen címen
jogerősen eddig csak Szabó Albert részesült felfüggesztett börtönbüntetésben a független
magyar bíróságtól.
Úgyhogy nem értem, miért nem mutatja be valamelyik fővárosi színház a Házmestersiratót,
a Döglött aknákat vagy más Csurka-darabot, amit még írókorában követett el,
amikor ő maga se gondolta volna, hogy ha kitör a demokrácia, mennyire felviszi az Isten
a dolgát.
Lehet persze, hogy a szerző nem járulna hozzá darabja felújításához egy liberális
színházban, s ha megkörnyékeznék, azt válaszolná: csak a Duna-parton felépülő
Nemzeti Színházzal lesz hajlandó szóba állni. Addig is lehetne olyan helyzetet
teremteni, hogy a felkérést legalább visszautasíthassa. Még mielőtt a pártelnökségről
nagyvonalúan lemondott miniszterelnök elhíresült mondása - ha nem is az általa
prognosztizált módon - beigazolódik, és a jobbközép nálunk is összeforr a szélsőjobbal,
s a MIÉP-et a következő választáson már lehetséges kormánypártként emlegető
egykor sikeres drámaírót a jelenlegi kurzus elhalmozza ajánlatokkal.