Finta Szilvia
A Kádár házaspár az Új Színházban

„Kádárnak egyszerre két véleménye van magáról: az egyik, amit évtizedeken át ő képzelget össze magáról, a másik meg »az ellenség«, vagyis az állampolgár véleménye róla, amivel ugyancsak azonosul. Legfőbb, titkos érve ott belül, évtizedeken át az lehetett, hogy 56-os árulásával afféle »júdási« mártíriumot vállalt a »jobb« jövőért. Holott épp evvel tette azt a múltat jövővé, amelynek elkerüléséért 56-ban a lelkét eladni is hajlandó volt. Hiszen lám, végül - megint csak - a darutollas fövegek jöttek vissza” - imígyen kommentálja Kornis Mihály új darabját, melyet február 18-án mutattak be az Új Színház Stúdiószínpadán Ács János rendezésében.

Nagy Mari Kádárné szerepében    Fotó: Új Színház

A Kádár házaspár tulajdonképpen két összefüggő monodráma egymásutánja, a Kádárné balladája (I.rész), amely előkészíti, mintegy dramatizálja a II. részt, és a Kádár-beszéd (II. rész), ez utóbbi az MSZMP KB ülésén hangzott el 1989-ben. A darab nem más, mint talált szövegek egymáshoz rendelése. Kornis találta őket, majd megérezve bennük egyfajta drámai lüktetést, arra vállalkozott, hogy művet formáljon belőlük. Figyelemre méltó próbálkozás. A témaválasztás sem előzmények nélküli: az előadás kapcsán történtek utalások a 80-as évek derekán színpadra állított Kozma című Kornis-darabra is, mely szintén a pártállami idők jellegzetes nyelvhasználatát és figuráit keltette életre. A szöveg nem véletlenül kap enynyire hangsúlyos szerepet, hiszen a kádári érát kevés dolog jellemezte kifejezőbben, mint sajátos retorikája, jellegzetes kliséhasználata, egész kettős („áthallásos”) nyelvezete. A Kádár házaspárban is minden csupa verbalitás, nincsenek felesleges kellékek, a Menczel Róbert által kitalált díszlet is a szövegre irányítja a figyelmet.
A Tamáska Mária, azaz Kádárné (Nagy Mari figyelemre méltó alakítása) monológjában felelevenített történet 1944-ben kezdődik, és 1989-ig tart. Egyszerű, törékeny aszszonyt látunk, aki belecsöppent a nagypolitikába, aki a maga hétköznapi és elfogult módján mesél az átélt történelmi időszakról, a kor címlapsztorijairól. Ismert nevek sokasága, elvtársak, no és a „pártszleng”. Kádár a börtönben, macigyár, találkozás Titóval, VI. Pál, egy Kovács Margit kerámia, lövöldözés az utcán, ÁVH, s a Nagy Imre temetés, melynek kapcsán „apuskám” értetlenül fájlalja, hogy nem kapott meghívást stb.
Változik a szín: a házaspár egyszerű lakásából a vörös diktatúra fémhideg parlamentjébe lépünk, itt hangzik el a következő monodráma, Kádáré (Helyey László), aki az orvosi szobából rohan megtartani utolsó nagy beszédét. Van még mit mondania, a beszéd védekezés és „ajánlás” is egyben, a beszélő ugyanúgy megkísérli saját szerepét tisztázni a közelmúlt történéseiben, mint ahogyan azt előtte a felesége próbálta. Ő 56-ról nem mondta, hogy ellenforradalom, csak azt, hogy „kaput nyitott az ellenforradalomnak”, és tulajdonképpen „Moszkvában sem járt, s azt sem tudja, kik az oroszok”. Helyey László derekasan helytáll a színpadon, s csoda, hogy a töméntelen elvtársi beszéd ellenére egészséges tud maradni.
A két egyfelvonásoson kissé érződik a megszépítő messzeség távlata, a színpadra állított emlékezet tükrében a valósághoz képest kissé szolidabbnak tetszik az átkos közelmúlt (különösen a nézőtéren ülő idősebb generáció szemében). A darab jellegénél fogva korhatáros, hiszen a maga mélységében az érti csak, akit a múlt rendszer szele igazán érintett, s olykor megtépázott. Az előadás végén Kádárné lekíséri férjét a szószékről, elhagyják a pódiumot, s a pár - a rendezői bravúrnak köszönhetően - még hosszas taps után sem tér vissza. Soha többé.