„Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad.”
(részlet a volt Szovjetunió egykori himnuszából)
Új irányvonal látszik kibontakozni az európai filmgyártásban: a nagy nemzeti filmek
vonulata. Az egykori dicső múlt legalább epizódszerűen, háttérként eddig is helyet
kapott az egyes országok filmgyártásában. Ma talán ennél többről van szó: egymás
után születnek az olyan monumentális, nagy költségvetésű szuperprodukciók, melyek
az adott nemzet karakterének valamely hősies jellemzőjét próbálják megragadni.
Jelenet a Szibériai borbély című filmből Fotó: Vlaszty
Vajon a lassan ízlésében is egységesülő új világrendre adott kulturális fricskáról
van szó? A népek tengeréből kikapott dolgokat a nagy világteknőben összemosó „multikulti”
helyett a nemzeti íz és hagyomány csakazértis vállalásáról…?
Mindenesetre a nemzeti érzelmek filmezése sose volt könnyű feladat. Hisz, ami egy
hazafinak „nemes és szent”, az más szemével nézve könnyen szájbarágós-kínos
demagógiává alacsonyul. Korunk látványos nemzetfilmjei ezt ügyesen kerülik, mert a
modern technikával komponált grandiózus látvány, s a megríkató romantikus hangulat
kitágítja a befogadás terét. Az érzelmek így bármely földrajzi vetítőhelyen
felszabadulnak, s a néző lelkiállapotában az alkotók szándékainak megfelelően létrejön
az előkészített katartikus élmény.
Ám mivel e filmek sem szakadhatnak el születésük korától, így a nemzeti pátosz felélesztése
történhet kívülről is: vagyis tisztán üzleti alapon.
Skót szív, francia szív, lengyel szív
Ezt példázta az amerikai segédlettel készült szabadságeposz, a Mel Gibson-féle közkedvelt
„Rettenthetetlen”. Már ebben bizonyítást nyert, hogy a nemzeti érzés olyan
valami, ami - ha fogyasztható formanyelven tálalják - képes a befektetés
sokszorosát fialni. A szép zenével, izgalmas csatákkal és érzelmes jelenetekkel zsúfolt
film világsiker lett, a skóciai mozikban pedig (a főhős kivégzésének jelenete
alatt) alaposan felhevítette a nemzeti szíveket: a helyi ifjak hangosan kiáltozva ugráltak
fel helyükről.
A skót William Wallace-nál még ismertebb a francia Jeanne D’Arc históriája. Borítékolható
tehát, hogy nagyon is alkalmas egy hasonló, látványosan nagyszabású képköltemény
leforgatására. Besson új filmje ez, ahol a nemzeti eszme mentén a miszticizmus erősödik
fel. Sőt a hangsúly egy azóta se igen értett okkult-pszichikai jelenség bemutatására
(és nem magyarázatára) kerül. Viszont maga az alaphelyzet mélységesen nemzeti: az
elnyomott nép küzdelme az elnyomóval. Nem más ez, mint a nemzeti érzelem egyik (ha
nem legmeghatározóbb) ősforrása, ahová a leghollywoodibb francia filmes letelepíti
és szépen megitatja nézőit.
Ugyancsak a kor gyermeke az élő lengyel klasszikus Andrzej Wajda nagyfilmje a „Pan
Tadeusz”. A lengyelek nagy hőskölteményéből az egykor volt békésebb, kiszámíthatóbb
és (a rendező szavai szerint) barátságosabb múltra visszanéző kasszasiker született,
amely már otthon behozta készítési költségének mind a nyolcmillió dollárját. A
lengyel filmek egyébként - ami kivételes teljesítménynek számít Európában -
az elmúlt évben több nézőt vonzottak a mozikba, mint a külföldiek. Sokan remélik,
hogy ez már az amerikai filmdömping visszaszorításának a nyitánya.
Oroszország-anyácska marketingje
Hasonló eszközökkel még nagyralátóbb eredményre is el lehet jutni. Példa erre
Nyikita Mihalkov drága (45 millió, dollárban!) új filmje. „A szibériai borbély”
az egykor (talán) volt orosz nagyságnak állít naiv, de tetszetős emléket. Maga a
film egyébként szinte jó. A képek szépek, a színészek játéka nívós, a cselekmény
(benne az ötletes keretjátékkal) lendületes. Csak a mindezen át-átütő dohos ideológiát,
csak azt tudnánk feledni…
Mihalkov nagy igyekezettel - és természetesen perfekt angol nyelven - akarja bizonyítani,
hogy a külvilág Oroszország-képe hamis és igaztalan előítéletekkel terhes. Ezért
építi fel a Néva-parti „téli mulatság” kellékvárosát egész erdőnyi (ám túl
friss és túl precízen festett) fából, ezért öltöztet be annyi statisztát (ám
vadonatúj és frissen vasalt) népruhába, s ezért tart termékbemutatót tipikus orosz
ételekből. Bizonyára emiatt beszél a filmben feltűnően sok múlt századi helyi
lakos is angolul. Igaz, aki csak belepillant például a Random House Orosz évszázad
(1994) című képeskönyvébe, az orosz lét megdöbbentő és drámai képekkel illusztrált
árnyasabb oldalát is felfedezheti - erről azonban nincs szó a filmben.
Itt még a hadsereg is szép. Valóságos műalkotás. Máshol e kettő (szépség,
hadsereg) még köszönőviszonyban sincs egymással; a filmben az „ármijá” a bajtársiasság,
a kultúra és az erkölcs legnemesebb bölcsője, melynek lélekemelő seregszemléjét a
(maga Mihalkov játszotta) cár atyuska vezényli le könnybelábadó szemmel.
Ez lenne hát az újra felfedezett helyes orosz út víziója? Amelyben a cár személyének
kultusza is szerepet kap, ő a rokonszenves Tolsztoj-kadét érző lelkének egyik
bevallott támasza. Egy Oroszország-értő (Szilágyi Ákos, januári Filmvilág) szerint
e képsor Mihalkov, az „orosz Spielberg” választási klippjeként is felfogható, aki
elnökjelöltként kacsintgat a szlavofil politizálás felé.
A film bemutatója valóságos népünnepély volt a Kremlben. Egy megtépázott birodalom
kollektívtudat-tréningje: önbizalom-erősítés amerikaiasan csomagolva. És ha már
itt tartunk: Amerika és Oroszország, a két igazán nagy nemzet egymásrautaltsága a
szereplők hazáján túl jelképként is benne van a sztoriban. Mintha a hatalmas és érző
orosz lélek, valamint az amerikai gyakorlatiasság és alkotóerő valamely elegye lenne
az igazán hasznos és biztonságos a világ (és a jövő?) számára. Érdekes gondolatkísérlet.
Csak komolyan venni nem szabad.