A címet úgy folytathatnám: a csendőrség útja - a betyárüldözéstől a zsidóüldözésen
át a katonaszökevény-üldözésig. Az 1881-ben létrehozott közbiztonsági fegyveres
szervezet megalakulásától 1945-ös gyászos megszűnéséig hosszú történeti
folyamaton ment át.
A csendőrség nem szoros értelemben vett rendőrség volt. A rendőrségtől minden
korszakában fontos különbségek választották el. A rendőrség mindenütt és
mindenkor bűnüldöző szervezet, míg a csendőrség a belső rend fenntartására felállított
katonai alakulat. Középkorig visszamenő történetét tekintve csendőrség és rendőrség
különbsége abban állt, hogy a rendőrség őse a városi bakter avagy a falu határában
őrködő csősz volt, akiket az önkormányzat saját költségén arra fogadott fel,
hogy a közösség (falu vagy város) lakóinak vagyonát védje a tolvajoktól és rablóktól;
a csendőrség őse viszont az a katonai alakulat volt, amelyet a király avégett állított
fel, hogy az alattvalóktól erővel behajtsa az adót.
A régi polgárvárosban és a faluban a bakter nem azért kiáltotta el óránként, hogy
„tűzre, vízre vigyázzatok”, hogy a közösség tagjait a kötelező helyes viselkedésre
intse, hanem az óránkénti kiáltással igazolta megbízói előtt, hogy ébren van,
teljesíti feladatát. A zsandárt arra tartotta az államhatalom, hogy zavargásokat
verjen le, az uralkodó hatalmát fenntartsa alattvalóival szemben.
Rablók…
A Magyarországon is működött csendőrséget a szabadságharc leverése után összbirodalmi
közrendvédelmi hadseregként szervezték meg. A birodalmi zsandárság katonai alakulat
volt, amelynek fő feladatát az jelentette, hogy leverje a bécsi uralom ellen irányuló
nemzeti felkelés kísérleteit. A belső rend fenntartásának feladatához hozzátartozott
az is, hogy ahol gyakorlatilag nem volt közbiztonság, a területet rablóbandák uralták,
ott ezeket a bandákat is felszámolta katonai módon megvívott ütközetekben.
A Bach-korszakban a birodalmi csendőrség Magyarországon működött alakulatainak vezényleti
nyelve a német volt, és a legénység jelentős része sem volt magyar. Ezt a csendőrséget
a hazafias magyar közvélemény és a falvak népe az idegen elnyomás erőszakszervének
tekintette és akként gyűlölte. A csendőrség szembekerült a virágzó betyárvilággal,
és miután a függetlenségi zavargások kora lejárt, katonai feladata egyre inkább a
fegyveres betyárbandák felszámolása vagy legalábbis fékentartása volt. A magyar
nemzeti társadalom gyűlölte ezt a csendőrséget, és vele szemben mindazok, akiknek
vagyonát a betyárok közvetlenül nem fenyegették, romantikus szimpátiát éreztek a
sokszor a nemzeti függetlenségért folyó utóvédharc hőseivé poetizált rablók iránt.
…és pandúrok
1867-ben a kiegyezés utáni hazai berendezkedés megszüntette a csendőrséget. A csendőrség
közbiztonsági feladatát a megyei önkormányzatok vették át. A megye választójoggal
bíró lakossága (a felnőtt lakosságnak 4-5 százaléka) által választott megyegyűlés
„csendbiztost” nevezett ki. Ez afféle rendőrkapitány lett volna. A csendbiztos vett
fel - annyi pénzből, amennyit erre a megyegyűlés megszavazott - fegyveres
rendfenntartókat: „pandúrokat”. A megyék akkor is szegények voltak, és a pandúrok
létszámán is takarékoskodtak a pénzzel.
A néhány pandúr idétlenkedése idején, a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek
fordulóján elszabadult a betyárvilág. Felszámolásához katonai erő kellett.
1881-ben sor került a korábbi csendőrség visszaállítására. A magyar királyi csendőrség
is katonai alakulat volt. A honvédelmi minisztériumhoz tartozott. Feladata ekkor is az
volt, hogy hadseregként vegye fel a harcot a banditák ellen. A csendőrség ezt a
feladatot eredményesen végrehajtotta: a tizenkilencedik század nyolcvanas éveinek közepére
felszámolta a betyárvilágot.
A csendőrség lényegében katonai helyőrségi rendszerként szállta meg a vidéket.
Mint hadsereg, hivatásos állományú legénységből állt, s ebben világosan elkülönült
a sorozott hadsereg legénységétől. Tiszti és altiszti kara honvédtisztekből tevődött
össze, állományi ügyei - a fizetések, nyugdíjak rendezése, az előléptetés, a
szolgálati beosztás - a honvédelmi minisztérium feladatai voltak.
A csendőrség nem volt közigazgatási hatóság, mint a városi rendőrség. Bűnüldözési
feladata eredetileg nem volt. A bűncselekményeknek a sűrűn eszközölt és a helyőrség
hatáskörébe tartozó területek egészét átfogó, rendszeres járőrözéssel kellett
elejét venni. A csendőrjárőrök feltűnésének gyakorisága óvatosságra intette a bűnözőket,
s ha sor került bűncselekményre, a csendőrjárőr forró nyomon azonnal üldözőbe
vehette a tetteseket. Alapszintű nyomozó hatóságként feladata abban állt, hogy a
lakossági fel- és bejelentések nyomán saját hatáskörében eljárva őrizetbe vette
a gyanúsakat, és kihallgatta a szemtanúkat. Ezeket a jelentéseket nem a csendőrparancsnoksághoz
továbbította, hanem a megyék közigazgatási hatóságához. Rendőri szervként a
megyei szervezetbe illeszkedett.
Idealizált csendőrkép 2000-ben
A csendőrség a dualista korszak végére hármas alárendeltségbe került. Kiképzését
tekintve maradt katonai alakulat: erre a csendőrség főfelügyelője viselt gondot, aki
nem csendőr, hanem honvéd tábornok volt. A csendőrség állományi ügyei átkerültek
a belügyminisztériumhoz.
A járás a megyei önkormányzat szerve volt. Ezen a szinten a központi állami közigazgatás
nem volt jelen. A járás feje a megyegyűlés által választott főszolgabíró volt. A
csendőrőrsökkel közigazgatási hatóságként a főszolgabíró rendelkezett. A
feljelentéseket, kihallgatási jegyzőkönyveket az őrs ide, és nem a felettes csendőrparancsnokságra
továbbította. Bűnvádi eljárás esetén a bűnvádi vizsgálatot levezető vizsgálóbíróval
a főszolgabíró, és nem a csendőrőrs tartotta a kapcsolatot. Alkalmi feladatokat a főszolgabíró
adott az őrsöknek.
Mindez a pandúrvilág csendbiztosi rendszerének modernizált továbbélése volt. Bródy
Sándor Tanítónő című művéből derül ki, hogy ha a főszolgabíró valakit
kihallgatott, azt következmények nélkül megverethette a csendőrrel.
Ma a csendőrség hagyományát is élesztgetik. Az élesztgetők arra hivatkoznak, hogy a
csendőrség azért volt hatékony bűnüldöző szervezet, mert a sűrű járőrözéssel
elriasztotta a potenciális tetteseket az elkövetéstől, s amenynyiben mégis bűncselekményre
került sor, helyismeretével hamar felderítette az esetet.
Az egykori csendőrjárőr szerepének idealizálása eltekint a megváltozott társadalmi
körülményektől. Az akkori faluban alig fordult meg idegen. A csendőr a falu lakosait
tartotta szemmel, s egy kis lakóközösség ismeretében természetesen azonnal be tudta
mérni a lehetséges tettesek körét. Ma, amikor a községekben tömegesen fordulnak meg
átutazók, a legnagyobb járőrözési sűrűséggel sem lehetne a tizenkilencedik századi
eredményességet biztosítani. Akkor a számbavehető átutazó bűnelkövető tipikusan
a cigánykaraván volt. A csendőrség erre figyelt. Kezdettől arra nevelték az őrsök
személyzetét, hogy a cigányokban bűnözőt lásson. A csendőröktől ez maradt a mai
rendőrségre.
A csendőrség eredeti feladata, a közrendvédelem, a társadalmi rend védelme a
politikai színezetű „felforgató tevékenységgel” szemben a tizenkilencedik század
nyolcvanas éveire elhalványult. Ilyen szerepet átmenetileg kapott akkor, amikor a
tizenkilencedik század kilencvenes éveiben bevetették a Tisza-szabályozás befejeztével
munkanélkülivé vált földmunkások turbulens megmozdulásai és a falusi nincstelenek
hozzájuk csatlakozó, földosztást követelő tüntetései ellen. Mivel a kis létszámú
csendőrség ehhez nem volt elég, és a tüntetők ellen katonaságot vetettek be, a
csendőrség nem vált különösen gyűlöltté. Ugyanez volt az eset akkor is, amikor
1911-12-ben a budapesti munkásság általános választójogot követelő tüntetései
ellen Tisza István kormánya csendőröket vezényelt fel Budapestre.
„Csendőrkáplár nem leszek”
Az első világháborút követő két forradalom idején a csendőrség nem számított
olyan bűnös karhatalmi szervezetnek, mint amilyenné a második világháború végére
vált. 1918 októberének utolsó napjaiban a csendőrség parancsnoksága ugyanúgy átállt
a Bécstől való elszakadást és a demokratikus átalakulást képviselő Nemzeti Tanácshoz,
mint a budapesti rendőrség, a detektívtestület vagy a katolikus püspöki kar. Átállását
ugyanúgy elfogadták, mint a Nemzeti Tanácsra felesküdött József főhercegét, aki
letette a Habsburg nevet, és Alcsuth József néven tette le az esküt. Károlyi kormánya
vidéken bevetette a csendőrséget a katonai élelmiszerraktárakat, boltokat és kastélyokat
fosztogató, hazatért frontkatonák bandái ellen. A Tanácsköztársaság a csendőrőrsöket
változtatás nélkül vörös őrsökként vette át. A népi emlékezetben egy ismert
magyarnóta egyik strófája őrzi a régi csendőr emlékét: „Már én többet, már
én többet csendőrkáplár nem leszek, / Kalapomhoz, kalapomhoz, kakastollat nem teszek,
/ Mert a kakas kukorékol hajnalba’, / Csendőrkáplár, hol jártál az éjszaka?”
A parasztbarát szépirodalom a csendőrséget megosztott módon ítélte meg. A magyar
falut mindenkinél jobban ismerő és a falusi nép érzelmeiről híven tájékozott Móricz
Zsigmond Árvácska-sorozatában és „falusi krimi” novelláiban a csendőr
rokonszenves alakként jelenik meg.
A később nyilasként hírhedtté vált Erdélyi József osztályharcos költészetében
más a beállítás. Ünnep a kastélyban című versében azt írja le, hogy a kastélyban
a kisasszony születésnapján kerti ünnepség van. A falusi legények a rácsos kerítésen
át nézik az urakat és a kisasszonyokat. Ökölbe szorul a kéz, a legények fantáziálásában
már repül a vörös kakas a kastélyra… - de a holdfény megcsillant a csendőrszuronyokon,
és „hazamentek a legények”. Ebben a versben szó esik tehát arról, hogy a csendőr
nemcsak a közrendet, hanem az úri magánrendet is védte. Ez volt a megyei alárendeltség
következménye.
A tömeggyilkos csendőrség
1919 után sokban változik a csendőrség szerepe. A fehérterror különítményei mint
„csendőrtartalék” minősültek át „szabadcsapatból” törvényesen elismert, a
közigazgatás rendjébe beillesztett állami karhatalommá.
A csendőrség tiszti állományába leszerelt hivatásos tiszteket helyeznek át. Nagyrészt
olyanokat, akiknek politikai megbízhatósága bebizonyosodott különítményes tevékenysége
során. A különítményes csendőrtartalék valóságos csendőrtiszt-utánpótlássá válik.
Ezzel kezdődik a csendőrség politikai arculatának átalakulása. Az 1921 után
konszolidált hatalom olyan vidéki rendvédelmi szervezetet épít ki, amely baloldali földcsuszamlás
esetén polgárháborús haderőként léphet fel a fenyegető lázadással szemben. Ez a
hallgatólagos szempont a továbbiakban meghatározza a csendőr altisztek és legénység
kiválasztását.
A csendőrség újra visszakapja politikai rendszerfenntartó szerepét. Az őrsök tevékenységében
egyre inkább szerepet kap a politikai szempontból megbízhatatlan helyi elemek és a körzet
területén felbukkanó, helységen kívüli felforgatók nyilvántartása, valamint a
megfigyelés eredményének jelentése a parancsnokságnak. Az őrsök központi
szempontokat kapnak, hogy kiket kell megfigyelni. A rendőrőrszobákkal együtt belügyi
kézikönyvet kapnak a csendőrőrsök, amelyekben államvédelmi szempontból jellemzik a
társadalomra veszélyesnek minősített elemeket. Leírást kap az őrs a kommunistákról,
de a legálisan működő szociáldemokratákról is; a harmincas években a nyilasok is
felkerülnek a listára, megfigyelendők továbbá a nemzetiségi mozgalmak, a cionisták
és a „vallási szekták” is.
A közbűntényes bűnüldözés a megye hatáskörébe tartozik, a politikai elhárítás
azonban a katonai szempontok szerint szervezett csendőrparancsnoki apparátusra. 1930-ban
létrehozzák a csendőrség Központi Nyomozati Parancsnokságát. Ez politikai nyomozó
szerv. Elemzi és értelmezi az őrsök politikai vonatkozású jelentéseit, és az összegzést
a belügyminisztérium rendelkezésére bocsátja.
Ez a funkcióváltás elemeit tartalmazó tendencia megugrik a Gömbös-kormány idején.
Gömbös Gyula - a fehérterrort lezárva konszolidáló Bethlen-garnitúrával szemben
- behozza a meghatározó politikai pozíciókba a fehérterror politikai apparátusát.
A csendőrség belügyi vezetése ennek az irányzatnak a kezébe kerül. A belügyminisztérium
csendőrségi osztályát Baky László veszi át, aki a Pest megyei ellenforradalmi különítményes
világ organizáló dinasztiájára, az Endre családra támaszkodik.
Ezt a családot bízvást a magyar fehérterror „Corleone-családjának” lehet
tekinteni. A Károlyi-rezsim ellen kezdtek ellenforradalmat szervezni. Endre Zsigmond, a gödöllői
járás főszolgabírája megszervezte a demokratikus kormány ellen a „jászkun
redemptiót”, megkísérelt a kun parasztgazdákban feléleszteni valamiféle sosem létezett
kun szeparatizmust, és ebből kiépíteni egyfajta magyar Vendée-t a demokratikus
Budapest ellen. A megye prefasizmusa itt talál először érintkezést a járási apparátus
alá rendelt csendőrséggel.
Endre Zsigmond fia, Endre László továbbviszi a „lángot”. Ő is a gödöllői járás
főszolgabírája, majd Pest megyei alispán. Ő építi ki modellszerűen az összefonódást
az 1935 után már a Gömbös-vonal kádereivel telerakott megyei „önkormányzati”
apparátus és a csendőrparancsnokságok megyei szintje között.
Gömbös 1936 októberében váratlanul meghalt, s a Horthy-Bethlen vezetési központ
visszavette a kormányzati hatalmat a fehérterrorból kinőtt apparátustól, amelynek élén
a Tanácsköztársaság ellen Szegeden szerveződött fehér ellenkormány aktivistái álltak.
A „Gömbös-árvák” válasza erre az volt, hogy a fehérterrorból konszolidálódott
rezsim hibernált polgárháborús bázisa, amely a darutollas fehérterror szellemében
„szocializálódott” egy esetleges polgárháború megvívására, egy földreformot követelő
felkelés leverésére, ellenzékbe vonult a Horthy-rezsimmel szemben. Ez a szakítás
hozta létre a nyilas mozgalmat. A Gömbös-rezsim csendőrségre specializált vezetési
köre, amelynek kulcsemberei Baky László és Endre László voltak, döntési helyzetbe
került. A vezetők átléptek a nyilas mozgalomba, de híveik benn maradtak a kormányzat
vezetési központjában, és elkezdték a csendőrség rendszerszerű átállítását a
nyilas vonalra.
A nyilas befolyás térhódítását előmozdította, hogy a háború felé sodródás
egyre inkább erősítette a csendőrség politikai rendészeti funkcióját. Ebben a minőségben
a csendőrség katonai szervezettségű apparátusa alárendelődött a vezérkarnak;
ennek elsősorban a szélsőséges német orientációt képviselő, rejtetten nyilas része,
Ruszkay-Ranzenberger Ferenc apparátusa települt rá a csendőrség parancsnoki szervezetére.
A vezérkar leplezett nyilas része azokon a területeken, ahol 1941 elejétől kezdve a
visszacsatolások során katonai közigazgatás vette át a polgári közigazgatás
feladatkörét, megkísérelte elpusztítani a magyar területre menekült, illetve a
visszacsatolt területről magyar fennhatóság alá került idegen állampolgárságú
zsidóságot. Így került sor arra, hogy a visszacsatolt Újvidéken a csetnik
gerillaakciók megtorlásaként kezdeményezett tömegkivégzés során agyonlőtték a
visszacsatolt magyar anyanyelvű, magyar kisebbségi zsidókat is. Az akciót végrehajtó
katonai egységek mellett bevetették a csendőrséget is, kipróbálandó, hogy egy
nyilas hatalomátvétel esetén számíthatnak-e rá. A kísérlet a nyilas erők számára
kedvező eredménynyel végződött. Világossá vált, hogy a magyar csendőrség
tisztikara és legénysége teljesen nyilas befolyás alá került.
1942-ben a Horthy-rezsim a belügyminisztérium keretében Államvédelmi Központot
hozott létre a „felforgató erők” elleni harc koordinálására. Az új koordináló
központ a vezérkar titkosszolgálati részlegének, a VKF2-nek, a csendőrség politikai
nyomozó apparátusának és a budapesti rendőr-főkapitányság politikai osztályának
tevékenységét rendezte egybe. A koordináló szerv titkos feladata az volt, hogy a
politikai rendőrségi tevékenységet kiügyeskedje a nyilas szélsőjobboldal befolyása
alól, és a Horthy-rezsim „kiugrási” vonalát képviselő hatalmi központ irányítása
alá vonja.
Ez nem sikerült. 1944. március 19-e után, a német megszállás idején mint a Sztójay-kormány
karhatalma a csendőrség vadállati kegyetlenséggel hajtotta végre a vidéki zsidóság
elhurcolását és bevagonírozását. Nem egy idegen megszálló hatalom parancsát
hajtották végre kényszeredetten, hanem azt tették, amit régóta szerettek volna.
Ez után az előzmény után érthető, hogy az 1944. október tizenötödikén végrehajtott
nyilas puccs után az új hatalom elsősorban a csendőrségre támaszkodott. A csendőrség
politikai nyomozó apparátusa képezte a keretét a nyilas politikai rendőrségnek, a
„Számonkérő Széknek”. Ennek az államvédelmi szervezetnek a feladata a bujkáló
zsidók felkutatásán és begyűjtésén kívül még az volt, hogy érvényt kellett
szereznie a katonaszökevények „felkoncolását” megparancsoló kormányrendeletnek.
Ennek elkerülhetetlen következménye volt, hogy az 1945 utáni rezsim a csendőrséget
kollaboráns szervezetté nyilvánította, feloszlatta, és helyére a vidéki
rendfenntartás és bűnüldözés szerveként kiterjesztette az addig a városokban működött
rendőrség apparátusát. A csendőrség múltja ma történelem, nem hagyomány.