Volt a régi Ludas Matyiban egy rovat: Hátha valaki nem ismeri című, a következő
mottóval: „Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek
minden vicc új.” Vagyis egy nagyon fiatal ember biztos nem hallotta még azt az anekdotát,
hogy az amerikai újgazdag milliárdos látogatóban van az öreg angol lordnál, és csodálja
a kastély körül a dús, angol gyepet. És hogy csinálják ezt maguk, Mister? - kérdi
a jenki igazi amerikai udvariassággal. A lord részletesen elmondja, milyen mélyen kell
megforgatni a földet, mikor és milyen magot kell elvetni, milyen hosszúságúra kell nyírni
a füvet, milyen időközönként és mennyit kell locsolni (ha kivételesen éppen nem
esik az eső), majd így fejezi be: és ezt így kell csinálni, uram, háromszáz évig,
és akkor pont olyan lesz a gyep Önöknél is, mint itt nálunk.
Hát ez az…
Amikor Thatcher asszony, a Vaslady, 1979-ben miniszterelnök lett, Anglia a gazdasági csőd
szélén állt. Szigorú megszorító intézkedésekre volt szükség, hogy az angol
gazdaságot emelkedő pályára állítsák. Magyarul monetáris politikára, ami a liberális
jobboldal gazdasági csodagyógyszere (és a jóléti államot preferáló baloldal
mumusa) volt évekig. Thatcher asszony nem is csinált titkot belőle, hogy ez áldozatokkal
jár, de az angol választópolgárok vállalták az áldozatokat. Akkoriban az angol szénbányák
termeltek komoly veszteséget, és az angol bányászok sztrájkoltak a munkahelyek
megtartásáért, fizetésük emeléséért. Az angol adófizetők tehát évente leperkáltak
egy „proli-adót” a bányászoknak, vagyis inkább a tehetségtelen és veszteségesen
termelő menedzsmentnek, hogy féken tarthassák a joggal zúgolódó bányászokat. A
Vaslady azt mondta: ebből elég. Letörjük a szakszervezeteket, a bányák nyereségesen
termelnek vagy bezárnak, és elküldik a bányászokat.
Hogy mi lesz velük? 1.) Kapnak munkanélküli segélyt. 2.) Vannak tartalékaik. 3.) Az
évenkénti „proli-adótól” megszabadult gazdasági élet növekedési trendje következtében
a munkanélküli bányászok el fognak helyezkedni a nyereséges ágazatokban. 4.) Az átképzés
költségeihez természetesen hozzájárulunk.
Thatcher Angliában azóta ugyan megbukott, de a monetáris politika szelleme tovább él,
főleg a Világbankban és a Világbankra rászoruló Közép-Kelet-Európában. A monetáris
csomagot nálunk először Békesi-programnak, később Bokros-csomagnak nevezték. Túléltük,
és a magyar gazdaság növekedési pályára került. Aztán jött a
jobboldali-nemzeti-keresztény-polgári koalíció, és úgy gondolta, közel húsz évvel
Thatcher után nálunk is itt az ideje letörni a szakszervezeteket, megszüntetni a bérből-fizetésből
élők érdekképviseleteit, és kiszolgáltatni őket a mindenkori tőkével összefonódott
mindenkori hatalomnak.
A törekvés dicséretes (és nem új), de nálunk a veszteség forrása nem a korszerűtlen
és valóban bezárásra ítélt, nélkülözhető szénbányászat, hanem a nélkülözhetetlen
Magyar Államvasutak. A MÁV is veszteséges, de a menedzsment nem töri kezét-lábát a
nyereségességért - miért is tenné, amikor munkaadója, a magyar állam ezt nem kéri
tőle számon - először is, mert a vasút nélkülözhetetlen és nem helyettesíthető
(nem úgy, mint a szénbánya), másodszor meg az állandó bérharc a MÁV és a MÁV
dolgozói között remek alkalmat szolgáltat a szakszervezetek és egyéb érdekképviseletek
összeroppantására. És azt minden hatalom tudja, hogy a legjobb polgár (dolgozó) a
vissza-nem-pofázó polgár (dolgozó). Ebben persze nincs semmi új vagy forradalmi, de a
jobboldali-nemzeti-keresztény-konzervatív-polgári kormányzattól nem is vár senki
semmi újat vagy forradalmit.
A magyar média pedig összességében kitűnően vizsgázott, olyan buzgón szekundált a
hatalomnak, mintha még mindig Aczél elvtárs szelleme lebegne a vizek fölött. Mindegy
volt, közszolgálati vagy kereskedelmi televízió, közszolgálati rádió; egy jó
szavuk nem volt a sztrájkról és a sztrájkolókról. Üdítő kivételt jelentett Gaskó
szereplése a Napkelte Kereszttüzében, ahol nem szívatták, és hagyták szóhoz jutni.
Verebes István független szellemiségű magyar értelmiségi (aki újabban nem csak színész,
konferanszié, rendező, színi-direktor, humorista, de író is), egyenesen le bírta írni,
hogy „a sztrájk hülyeség”, és a Népszavának, az egykori Szociáldemokrata Párt
és a szervezett munkások lapjának szerkesztősége keményen meg is védte. Senki még
csak célzást sem tett arra, hogy tán nem a mozdonyvezető keres sokat, hanem az orvos,
az ápolónő, a pedagógus és a nyugdíjas keres keveset; hogy a szakszervezeti vezetők
nem a saját pecsenyéjüket sütik, hanem az összes magyar munkavállalóért, aki nincs
olyan stratégiai helyzetben, hogy harcot indíthasson, érdekei érvényesítéséért küzd
(kihasználva a vasút stratégiai adottságait); senki senkit nem szólított föl
szolidaritásra, a televíziók az elégedetlenkedő, a helyzetet fölfogni képtelen
utasok hőbörgését kapták kameravégre, és nem tudósíthattak azokról az utasokról,
akik fölfogták, hogy a közlekedési kényelmetlenségeket maguk, családjuk, a többi
munkavállaló társuk közös érdekéért kell egy darabig elszenvedniük; a képernyőkről
naponta ontották a híreket, hogy egyre kevesebb vasutas sztrájkol, a végén már olyan
kevés vasutas sztrájkolt, hogy szinte a két kezünkön össze tudtuk volna számolni őket,
a vonatok mégsem jártak… ki érti ezt?
Ez is valami ősi, furfangos vasutas trükk volt nyilván.
Az a média viselkedett így, melyet állítólag „idegenlelkűek” (némely szókimondók
szerint zsidók) irányítanak. Ezeket a zsidókat pedig, úgy tűnt föl nekem a sztrájk
idején, mintha egyenesen a MIÉP irányította volna, de lehet, hogy én tévedek - a környezetemnek
rossz az akusztikája…
E gondolatmenet elején azért említettem volt a háromszáz éves angol gyepet, mert az
angol forradalom kezdetét 1640-re teszik a történészek, és szerintük a demokratizálódás
hosszú folyamata a XVIII. században befejeződött Angliában. Mi tíz évvel ezelőtt
kezdtük csak el a gyepet telepíteni. Amikor Lady Thatcher kilőtte az angol bányászok
alól a szakszervezeteket, több mint kétszáz éves volt már a demokrácia és a vele járó
civil-kurázsi az angol társadalomban, tehát működő civil szervezetek százai vették
át azonnal a szakszervezetek helyét. Az angol társadalom hasonlíthatatlanul
rugalmasabb, mint a miénk (arról nem is szólok, mennyivel gazdagabb). Az angol társadalmi-gazdasági
berendezkedés lényegesen közelebb áll a XXI. századi modellhez, az informatikai és
szolgáltatói társadalomhoz; a hagyományos szakszervezetek szerepe Angliában ezért jóval
kisebb, mint nálunk.
Nekünk, magyar munkavállalóknak: állami és közszolgálati dolgozóknak, köztisztviselőknek
és közalkalmazottaknak, orvosnak, tanárnak, rendőrnek, katonának, határőrnek, vámosnak,
óvónőnek, egyetemi oktatónak, nyugdíjasoknak, munkanélkülieknek, szegény
embereknek, egyebük sincs ennél a pár rosszul szervezett, szétzilált, átgondolatlan
szövetségi politikát folytató, sokszor az elemi szolidaritásra is képtelen
szakszervezetünknél. Nekünk ezeket a szakszervezeteket úgy kell óvnunk, mint a szemünk
világát - mi messze vagyunk Angliától.
Nálunk a játék nem babra megy.