Európa normái meghatározzák egy ország demokratikus berendezkedését az egyházakkal
és vallásokkal kapcsolatban is. Ez a banális igazság válthatta ki a romániai
kultusztörvény eddigi hányattatott történetének legújabb fordulatát. Már az is
furcsa, hogy egy unióba készülő országnak a rendszerváltás tizedik évében nincs
modern kultusztörvénye. Ráadásul a kormányfő kérésére a képviselőház vezetése
a héten visszavonta a tervezetet, amit tehát - legalábbis ebben a formájában -
most sem vitatnak meg. A megfogalmazásnak óvatosnak kell lennie: az ország vallásos életét
és valláspolitikáját meghatározó jogszabálynak ugyanis több formája bukkant fel
az elmúlt hetekben is.
Van egy olyan tervezet, amely szerint az ortodox egyház nemzeti egyház, csak 15
felekezet lehet jogi személy, új egyház csak 115 ezer ember csatlakozásával, új parókia
a település lakosságának 5 százalékával alapítható. Ugyanennek a tervezetnek a része,
hogy az egyházfőket Románia elnökének kell megerősítenie tisztségükben, az állami
támogatás és a vallások számára hozzáférhető kommunikáció pedig úgymond az arányosság
elve szerint áll rendelkezésre. Mindez pedig lefordítva gyakorlatilag ugyanazt jelenti,
amit az első kitétel magában foglal: az ortodox a nemzeti egyház, a kisebb felekezetek
hozzá képest komoly hátrányba kerülnek, és - ahogy ez egyébként amúgy is
gyakorlat - a görögkeleti felekezet kapja az állami támogatás túlnyomó többségét.
Van egy olyan tervezet, amely e megszorításokat részben vagy egészben feloldja. Nincs
benne a nemzeti egyház kifejezés, legalábbis nincs mögötte olyan rendelkezéssorozat,
amely ezt alátámasztaná: nem kell a görögkeletinél kisebb egyházaknak és a kisegyházaknak
attól félniük, hogy életbe léptetésével törvényen és gazdasági lehetőségeken
kívül rekednek.
Az első, a megszorító tervezet korábban hatalmas vitákat váltott ki Romániában és
az országon kívül is. Az erdélyi magyar történelmi egyházak külön nehezményezték,
hogy a tervezet szerint rögződik hátrányos helyzetük, ráadásul szó nincs benne az
elkobzott egyházi ingatlanok és javak sorsáról. Különösen furcsa lenne a romániai
magyar egyházak esetében, ha püspökeiket a Román Köztársaság elnöke ismerné el.
De a tervezet Nyugaton is éles bírálatokat kapott. A visszavonásáról szóló hír, a
nem hivatalos formájában, azután terjedt el, hogy két amerikai kongresszusi képviselő
- egyikük Tom Lantos - és egy szenátor nyílt levélben figyelmeztetett: a kultusztörvénynek
ez a formája ellenkezik Romániának az EBESZ-szel és a NATO-val szembeni kötelezettségvállalásával,
diszkriminálja a kisebb vallásokat, sérti a nyugati demokráciák elveit.
Azonban egy ilyen erőteljes törvénytervezetet nem lehet csak úgy lesöpörni a színről.
A széleskörű, és különösképp a nyugati tiltakozás hatására a törvénynek megszületett
tehát az a bizonyos kompromisszumos változata, amelyet többek között a kisebbségi
minisztérium közreműködésével szövegeztek meg. Furcsa mód a képviselőház
emberjogi bizottságához mégsem ez a változat került át, hanem a megszorító jellegű
eredeti.
Hogy a kormány most végre a visszavonással lezárta a zűrzavart, azt a vallásügyi államtitkár
azzal magyarázza, hogy a tervezetet - melyiket is? - meg kell vitatniuk az egyházak
és a vallásos szervezetek képviselőivel. A maga módján ez a megfogalmazás is eléggé
árulkodó, hiszen eszerint korábban, amíg Nyugatról nem tiltakoztak, a kormányzat nem
tartotta fontosnak az érintettek bevonását a törvény kialakításába.
A decemberben hatalomra került Isarescu-kormány saját bevallása szerint technokrata
jellegű. És nyilván valóban jobban érdekli ebben a pillanatban a gazdaság talpra állítása,
a szociális feszültségek megoldása, mint az olyan kényes ügyek, mint az egyházi
vagy a kisebbségi törvény. Csakhogy Isarescu kabinetje sikeresen be akarja indítani a
tárgyalásokat az uniós csatlakozásról. Ennek pedig egyik fontos feltétele, hogy az
ilyen kényes ügyek is európai módon rendeződjenek, méghozzá a jogharmonizáció
szintjén, tehát ezeket a törvényeket bizony - inkább előbb, mint utóbb - el
kell fogadtatni.
Azonban már az új kormány munkájának a kezdetén érezhető volt, hogy a miniszterelnökön
kívül ennek a csapatnak a tagjai is jelentős részben olyan politikusok, akik számára
a fő cél a választásokon való siker, ennek pedig fő eszköze, hogy jó románok
legyenek. A jó román pedig sokak szemében azonos a jó ortodoxszal. Igaz, az új
miniszterelnök, Mugur Isarescu nem követte elődje példáját, Radu Vasile ugyanis
kinevezése után először az ortodox egyház
fejénél tett hivatalos látogatást. Viszont külügyminisztere, Petre Roman rögtön az
első kormányülésen éles vitába került a kabinet magyar minisztereivel, és szinte
erőszakkal vitte át azt a sürgősségi rendeletet, amely újabb pénzekhez juttatja a
székelyföldi ortodox püspökségeket.
Azt a románság természetesnek tartja, hogy a román érdekek védelmében, egész
pontosan a román dominancia erősítése érdekében egyre-másra épülnek ortodox
templomok, zárdák és kolostorok a magyarok lakta vidékeken. Azonban az ortodoxia
nemcsak a magyarokkal szemben terjeszkedik. Nem véletlen, hogy az egyik legjelentősebb
román politológus és emberjogi harcos, Gabriel Andreescu éppen most közölt izgalmas
és nem éppen udvarias hangvételű elemzést az ortodox egyház szerepének a növekedéséről
- most, a kultusztörvény vitája előtt, és az uniós csatlakozási tárgyalások
kezdetekor.
Andreescu nem kevesebbet állít, mint hogy az ortodox hierarchia magát a román társadalmat
akarja elfoglalni. „Mindenütt és minden eseményen demonstrálni akarja a jelenlétét…
A pátriárka egy posztbizánci társadalmat javasol nekünk, s reméli, ránk is kényszeríti
ezt - írja Andreescu.
- Ma az ortodox papok egyféle aktivistákká lettek, s ők is egy olyan autoritásnak
örvendenek, melynek semmi köze valós minőségükhöz. Immunisnak tűnnek, miként elődeik,
hisz a rendőrség meg az igazságszolgáltatás megtorpan, amikor reverendás bűnözőkre
bukkan. Anélkül, hogy kellően ismernék (megértenék) a modern társadalmat, elvárásuk,
hogy mindent ellenőrizzenek. A kegyesség híján, gyakran az emberi jóérzés sem
jellemzi őket. (…) Éppen karácsony előtt a képernyőn egy pap perorált a képviselők
ellen, akik nem úgy szavaztak, ahogyan a ROE kérte. Majd odafigyelnek a választásokra
az ortodoxok - állította a reverendások pártjának ez a harcosa.”
Valószínűleg valahol itt van a lényeg. A román ortodox egyház a választásokra készül,
egyszersmind pozíciójának a megerősítésére, és ezzel Románia nyugati típusú
fejlődésének legalábbis a lefékezésére. Paradox módon ezt szolgálta a tavalyi
nagy nyugati nyitás is, hiszen II. János Pál romániai látogatása, e látogatás „engedélyezése”
révén az ortodox egyház igen komoly győzelmet aratott hazai konkurenseivel szemben: azóta
igen keveset hallani arról, hogy a görögkeletieknek viszsza kellene szolgáltatniuk a
kommunisták által nekik adott görög-katolikus és római katolikus templomokat. Miközben
a román néplélek valóban erősen kötődik az ortodoxiához, az ortodoxia ma egy pánszláv
trend eszköze és részese: megállítani Európa keleti és déli részének közeledését
a nyugati formációhoz. Erre szolgál az az ortodox fundamentalizmus, amelyre Andreescu
figyelmeztet, felidézve annak a rémképét, hogy az ortodox püspökök egy nap majd már
nemcsak véleményt mondanak mindenről, de ők fogják meghatározni, mi legyen a büntető
törvénykönyvben, mi legyen a történelemtantervekben, ki milyen állás betöltésére
lehessen jogosult. Ettől persze Románia, hál’ Istennek, nagyon messze van, és valószínű,
hogy a következő kormányzat, amely színezetétől függetlenül mindenképp továbbra
is a Nyugat segítségére szorul, nem hagyja, hogy Románia „afganisztanizálódjék”.
De hogy a veszély létező, azt épp a kultusztörvény különös sorsa bizonyítja,
ahogy ismeretlen okból, de talán mondhatjuk: az ortodoxok Istenének kifürkészhetetlen
akaratából újra és újra a megszorító jellegű tervezet bukkan fel az asztalokon.
Fontossá teszi az ortodox egyház számára a politikai szféra feletti uralmat, legalábbis
az erős befolyást, egy másik tényező is. Az állam segítsége nemcsak arra kell,
hogy a görögkeleti egyház növelhesse a jelenlegi hatalmát más egyházak, a társadalom
egésze, sőt az ország jövője felett, hanem hogy a saját múltbeli tetteire ne derüljön
fény. Azt már elég sokan megírták, Andreescu is említi, hogy az ortodox papság
nemcsak hogy hű kiszolgálója volt a Ceausescu-rendszernek, de „főpapjai közül többen
a Securitate kollaboránsai vagy éppen tisztjei voltak”. Ha magát Teoctist pátriárkát
nem is illetik ezzel a váddal, azért bizony már védekeznie kellett, amiért nem
tiltakozott a diktátor templomrombolásai ellen.
Ami viszont Andreescu okos elemzésében sem bukkan elő: ahhoz, hogy Románia valóban
modern, európai ország legyen, ahhoz, hogy elkerülje az államvallás, illetve az ebből
logikusan következő vallásos állam állapotát, nemcsak akkor kell szembeszállni az
ortodoxiával, amikor az az állam felé terjeszkedik, hanem akkor is, amikor a nemzeti
dominancia jegyében kisebbségeket és kisebbségi egyházakat akar maga alá gyűrni.
Romániának egyszer majd szembe kell néznie azzal a kellemetlen problémával, hogy a
nemzeti egyház kérdése elválaszthatatlan az alkotmányában rögzített, de Európában
ugyanolyan archaikusnak tekintett nemzetállam problémájától.