Tavaly novemberben lépett életbe a nemdohányzók védelméről szóló törvény, s
az azóta eltelt időszak tapasztalatai megerősítették: a társadalomba mélyen beleivódott,
s általánosan elfogadott szokásokat semmiképpen sem lehet egyik napról a másikra
rendeletileg megszüntetni. A jelenlegi statisztikák szerint a hazai lakosság 35-38 százaléka
dohányzik.
Két középkorú nő társalog a hajnali buszmegállóban. „Nevetséges! - fakad
ki egyikőjük, miközben mohón gyújt rá végigszívott cigarettájáról a következőre.
- Betiltották a munkahelyünkön a dohányzást, kinn bagózunk az udvaron. Nálatok is
ez van?” „Ja” - hagyja rá a másik, miközben láthatóan igyekeznek (biztos ami
biztos) már a kora reggeli órában hozzájutni az aznapi nikotinadagjukhoz.
Az új törvény persze nem mindenütt ilyen hatékony. Egy budapesti gimnázium tanárnője
meséli, hogy a helyzet náluk változatlan, látszólag minden a régi. A diákok a vécékben,
a pedagógusok pedig a tanári vécék előtt dohányoznak, utóbbiak a számukra kijelölt,
második emeleti termet nemigen használják, inkább maradnak a megszokott helyüknél. A
tanári szobákból viszont úgy tűnik, végleg eltűntek a hamutartók.
Az egészségügyi intézetekben - ahol az új törvény előírása szerint megszüntették
a dohányzásra kijelölt helyeket - az elmondások alapján nagy a szigor és az éberség
a betegekkel szemben, csak az igazán trükkös ápoltak jutnak néha egy-két slukkhoz,
az ott dolgozók viszont többnyire megegyeznek egymással a kérdésben.
A törvény betartása a vendéglátóiparban okozza a legnagyobb gondokat. A többnyire
egy légterű vendéglátó helyeken hiányoznak a technikai és főként az anyagi feltételek
az előírások betartásához - a legtöbb vendéglő tehát továbbra sem füstmentes.
Egy dohányos köztudottan nem szívesen ül be olyan helyre, ahol az étkezést nem koronázhatja
meg egy cigaretta elszívásával.
A szemléletbeli problémákon túl az is nehezíti a helyzetet, hogy hazánkban ilyen
szintű korlátozásra még nem volt példa. Másrészt a rendeletet foganatosítani sem
egyszerű, hiszen a törvény szerint a rendelkezések betartásának ellenőrzése az ÁNTSZ
(Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat) feladata lenne, aki viszont nem
kapott erre költségfedezetet, s a saját forrásaiból ezt előteremteni nem képes. Ennél
fogva a szabálytalanságokat nem fogja tudni felderíteni.
A különféle egészségvédő civil szervezetek pedig mindent megtesznek, amit kevés pénzzel
meg lehet tenni: különböző formában felvilágosító tevékenységet végeznek, kampányokat
szerveznek, ingyenes leszoktatásra vállalkoznak.
Az amerikai példa - ahol igen eredményes volt a hoszszú évek óta tartó leszoktató
kampány - azt mutatja, hogy egyedül törvényi korlátozással nem lehet egy társadalom
szemléletmódján változtatni. Szükség volt ehhez egy széleskörű és hosszú távú
dohányzásellenes kampányra, valamint a dohányiparral szemben megnyert kártérítési
perekre is. S ehhez még hozzájárulnak az amerikai és az európai - különösen a
magyar - társadalomra jellemző mentalitásbeli különbségek is, jobban mondva az,
hogy ezekben az országokban igen eltérőek a problémakezelés bevett módszerei, az egyéneknek
a nehézségekkel szemben tanúsított reakciói. (Nem véletlen, hogy a depreszsziósok között
világszerte jóval nagyobb arányban fordulnak elő dohányosok, mint az egészségesek között.)
Demjén Tibor, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet munkatársa szerint a törvény
megalkotásával mindenképpen előrelépés történt ezen a területen, már csak azért
is, mert igen hasznosnak bizonyultak azok a viták és fórumok, melyek a törvény
hosszadalmas megalkotását kísérték. Mindezeken túlmenően szükségesek lennének a
további kampányok, melyek - mint fogalmazott - a törvény szellemét a lakosság körében
életre keltenék. A különféle felvilágosító kampányok változatlan szükségességét
Köteles Ferenc, az Országos Dohányfüstmentes Egyesület munkatársa is megerősítette.
Indoklásul megemlítette azokat a felméréseket, melyek szerint a lakosság nem csekély
része még mindig nem tud a dohányzás veszélyes, egészségkárosító hatásairól.
Azzal gyakorlatilag minden szakember egyetért, hogy a törvényi szabályozás csak tüneti
kezelés, és semmiképpen sem jelent megoldást azokra a szociális és mentális problémákra,
amelyek a függőség kialakulásában a leginkább felelősek.