Lassan már nem is hír, ha meghal egy hajléktalan. Kihűl, végelgyengül, emberi
mivolta tartalékait felélve padlásfeljáróban, egyéb, hajléktalan tartózkodási
helyeken találnak rá, vagy rövid kórházi ápolás után leheli ki a lelkét. Az utca
áldozatai, mondják, akik rájuk találnak, iszonyatosan néznek ki, telis teli fekéllyel,
s a mosdatlanság olyan kórképét tanúsítják, ami józan ésszel el sem képzelhető.
Legtöbbjük személyazonosságának kiderítése hosszas eljárást igényel, és még így
sem kizárt, hogy a gyötrelemtől, megaláztatástól végképp megszabadultak egyike-másika
névtelenül, úgymond grátisz temetéssel kerül vissza oda, ahonnan vétetett.
Mondhatni persze, minek nagydobra verni ilyen kicsinyességet, rossz hírünket keltve
ezzel is a világban, ha egyszer évente mindössze néhány száz hajléktalan-halál
prognosztizálható. Belefér a képbe, elhalálozásban e nélkül is megkülönböztetett
módon jegyeznek minket. Csak rákban több mint harminc ezren halnak meg évente
Magyarországon, köztük számos olyan honfitársunk is, akinek jócskán van mit aprítani
a tejbe. Naponta olvashatjuk valamilyen közleményben, hogy Európában ez idő szerint,
és ki tudja meddig még, a mi újszülötteink számíthatnak a legrövidebb élettartamra.
A Józsefvárosban egy 1999-ben anyakönyvezett csecsemő a KSH legfrissebb előrejelzése
szerint csaknem tíz évvel rövidebb életre számíthat, mint rózsadombi kortársai. A
hajléktalanság, mint legújabb balsors-szindrómáink egyike, nyilván nem hat serkentőleg
a születési kedvre: az otthon elvesztése vagy annak kísértete ma már százezrek
zsigereiben bujkál. A látens hajléktalanság szociológiai értelemben népbetegség méreteket
ölt. Mert ki lehet biztos abban, ha évek óta munkanélküli, és lakbért vagy
valamilyen közüzemi díjat nem fizet, hogy a „háziurak” valamelyike előbb-utóbb
nem rakja ki gyerekestül az utcára. Tekintet nélkül arra, hogy az állami költségvetésnek
még mindig kifizetődőbb lenne a válságban lévő háztartások érdemi megsegítése,
mint a szemünk láttára terjedő, tartós hajléktalanság kezelése.
S akkor még arra is illene gondolni, hogy ez a hontalan állapot lehetőség szerint ne váljon
visszafordíthatatlanná. John Ewans, a Hajléktalanokkal Foglalkozó Országos
Szervezetek Európai Szövetségének elnöke a balatonfüredi nemzetközi konferencián
kijelentette: a hajléktalanok problémájának kezelésében az a legnagyobb különbség
Nyugat és Kelet között, hogy a keleti országoknak nincs szociális lakáspolitikájuk.
Ezáltal a hajléktalanoknak nincs esélyük a rehabilitációra.
Számbavehetetlen, mi minden szolgálhat manapság hajlék gyanánt. Megfejthetetlen rejtély,
hogy az életösztön mire lehet képes. Mégis: az ellehetetlenülésnek ez a foka a társadalmi
megítélésben minimum deviancia. Pedig kriminológusok, rendőrtisztek a megmondhatói,
hogy ez a fajta krízishelyzet önmagában nem késztet bűnözésre. A hajléktalanok bűnözési
fertőzöttsége semmivel sem múlja felül az, úgymond, rendes állampolgárokét. Akik
viszont menten akciózni kezdenek, ha teszem azt a Gyilkosnak becézett csehóval szemben
olyan nappali melegedőhely van, ahol egyidejűleg lehetőség kínálkozik valamilyen
egyszerű főtt étel elkészítésére, fürdésre, mosásra.
A hajléktalanok közelségétől viszolygók magatartásukkal valójában a hatalom érzéketlenségét
hitelesítik. Mert miféle magyarázat lehet arra, hogy az otthonukból számkivetettek
jelentős hányada semmiféle ellátásban nem részesül? TAJ-száma elvétve van hajléktalannak,
akinek viszont van, azt a legtöbb családorvos nem hajlandó az ápolatlansága miatt állandó
paciensként elfogadni. Mint ahogy az is megesik, hogy az állami mentőszolgálat - jóllehet
a sürgősségi ellátás mindenkit állampolgári jogon megillet, ha van kártyája, ha
nincs - többszöri hívásra sem hajlandó hajléktalant kórházba szállítani.
Ilyen helyzetben, bejelentett lakás nélkül melyik önkormányzat hajlandó a szűkös költségvetésből
bárkit rendszeres vagy akár csak egyszeri szociális segélyben részesíteni? Jó néhányat
közülük már régen munkanélküli-járadék vagy nyugdíj illetne meg, ha tudnák érvényesíteni
a jogaikat. Normális körülmények között ez pofonegyszerű lenne, s a büdzsé nem spórolhatna
rajtuk évről évre több százmillió forintot.
S akkor már csak azt kellene kitalálni, kivált ilyenkor télvíz idején, hogy a postás
milyen címen számolja a hajlékkal nem rendelkezők markába a járandóságukat. Akik
ily módon a négy éveként esedékes országgyűlési választásokat megelőzően az ajánlási
szelvényeiket is átvehetnék. Hogy választhassanak maguknak „bölcs honatyát”.