Az ifjúságé a jövő. Ha lesz jövő. És a nőkérdés megoldása nélkül nincs
huszonegyedik század; nota bene: huszadik se nagyon volt, pontosabban: csoda, hogy volt.
Csoda, hogy már majdnem megértük a végét. Ezek szerint van nőkérdés? Ne próbáljanak
engem a „zsidókérdés” analógiájára sarokba szorítani. Zsidókérdés nincs,
csak antiszemita-kérdés van, ezt már Radnóti megmondta. És fogalmazhatok úgy is,
hogy nőkérdés sincs, csak „mácsó-kérdés” van. Mert a nőkérdés minden esetben
férfikérdés is. Van társadalmi nemi szerepelvárás, és van személyes nemi szerepelvárás,
és ez a kettő nem mindig találkozik. És van a szerepelvárások és azok teljesíthetősége
közötti feszültség, amely feszültség napjainkra a nemi identitás totális zűrzavarát
hozta, és a századvéget a nemi szereptévesztések és egyéb aberrációk tárházává
tette.
A mássággal szembeni kötelező tolerancia pedig kezdi elmosni a határt a nem erőszakos,
tiszteletben tartandó másság és az agresszíven beteges abnormitás között. Könnyen
lehet, hogy hamarosan harcba kell szállni a szexualitás legitimációjáért, a férfiak
jogáért, hogy gyermeket nemzhessenek, az asszonyok jogáért, hogy gyermeket
kihordhassanak és szülhessenek. A klónozás tudományának mai fejlettségi fokán rég
nem utópia már Huxley Szép új világa, vagyis a kérdés ma már nem tudományos, mert
tudományosan megoldott; hanem társadalmi, jogi és politikai.
A nőkérdést látensen mindig a világ legfontosabb kérdésének tartottam, még ha nem
is jelentkezett olyan látványosan, mint mondjuk a rasszizmus. Marxra hivatkozni ma nem
igazán nyerő, de az ősz szakáll sem igazán divat, én mégis azt viselek. A fiatal
Marx írja valahol a Filozófiai és gazdasági kéziratokban, hogy férfi és nő egymáshoz
való viszonya embernek emberhez való legalapvetőbb viszonya, mert ez a viszony
egyszerre biológiai is, társadalmi is. Éppen ezért ennek a viszonynak a minőségében
lemérhető egy társadalom fejlettségi foka. (Oppá! Talán nem is olyan hülyeség…)
A különböző népeket, nemzeteket, etnikumokat, vallásokat, kultúrákat el lehet
(ideiglenesen) különíteni, de nők és férfiak vonatkozásában nem megoldás a
szegregáció. Nem azért, mert akkor kihalna az emberiség. Az emberiség közel áll a
kihaláshoz, de ennek számtalan egyéb oka van. Például ha a túlszaporodást, a demográfiai
robbanást nem lehet megállítani (s miért lehetne; hisz érdekében még a pápa is
keresztényi buzgalommal szorgoskodik), könnyen visszájára fordulhat a folyamat, és a
túlnépesedett Földön kipusztulhat az emberiség. De a kontroll nélkül harácsoló
globális tőke is kipusztíthatja a Föld elszennyezésével, az ökológiai egyensúly
megbontásával az életet. Az AIDS és a különböző katonai vegyi laboratóriumok mélyén
ugrásra készen leselkedő gyilkos vírustenyészetek éppoly könnyen vezethetnek az
emberiség kipusztulásához, mint a még mindig fenyegető termonukleáris katasztrófa
vagy a drog és a drogmaffiák uralma. Hogy majd nem lesz kinek eladni a drogot? Érdekel
ma ez egy maffiózót? Nem is gondolkodhat másképp, mint hogy „utánam az özönvíz!”
A demokráciának, úgy sejthető, a következő évszázadokban nem csak a diktatúra,
hanem a kriminokrácia, a globális szervezett bűnözés veszélyével is szembe kell néznie,
és ez is az emberiség kipusztulásához vezethet.
Tehát a szegregáció fő veszélye nem a kipusztulás. Sőt: ha a nőt és a férfit
sosem engedik többé egymás közelébe, valamiféle emberiséget a tudomány akkor is képes
lesz mesterségesen fönntartani, csakhogy az már nem lesz emberiség. Annak a populációnak
több köze lesz a robothoz, mint az emberhez.
A szegregáció a nemek között azért nem valósulhat meg, mert az emberiség pszichésen
és mentálisan torzulna el annyira, hogy megszűnne önmaga lenni. Fölmerül, persze a kérdés,
hogy miért nem jó a hagyományos, konzervatív női- és férfiszerep. Azért, mert a
világ (bármilyen sajnálatos) változik. Lehet alkalmazkodni, és el lehet pusztulni. A
természetben is elpusztul minden élőlény (faj, fajta), amelyik nem bír a megváltozott
körülményekhez alkalmazkodni. Az expressz vonatra föl is lehet szállni, s keresztben
elé is lehet feküdni a sínekre. Ki-ki maga választ.
A hagyományos nemi szerepeket azért kell újakkal fölváltani, mert a technika fejlettsége
következtében a nő ma már minden, csak nem „gyöngébb” nem. Nem szorul se védelemre,
se fölszabadításra. Abszolút egyenrangú partnere lehet a férfinak, ha a két nem képes
lesz megoldani az egyenrangú partnerkapcsolatot. Ha nem oldja meg, a nő a férfi
egyenrangú ellenfele lesz. Az pedig - hadd ne bizonygassam, miért - a vég.
Kérdezhetik, mi közöm nekem ehhez, milyen jogon beszélek a kérdésről, amikor nem is
vagyok szociológus, nem is dolgozom tudományos kutatóintézetben, és még csak egy
tudományos fokozatom sincs? Az író jogán. A hetvenes években megkeresett egy kanadai
fiatalember, aki a torontói állami egyetemen tanított drámatörténetet és színészmesterséget.
Azt mondta, van az egyetemnek egy kiváló amatőr együttese, és szeretné velük előadni
a Makrát. Adjátok elő! - mondtam én. De ez egy amatőr együttes, nem tudnak
fizetni. Annál jobb! A profi együttesek úgyis arcpirítóan keveset fizetnek. De neki
van egy nagyon jó fekete színésze, úgy hogy a Makra néger lenne, és Vali egy fehér
egyetemista lány a hatvanas éveknek a fogyasztói társadalom ellen lázadó nemzedékéből,
aki a hatvannyolcas diákzavargások idején belekeveredik valami rendőrségi ügybe, és
menekülnie kell. Nagyszerű, mondtam, de szívesen megnézném! - kár, hogy lényegileg
én is amatőr vagyok, és sose lesz pénzem kiutazni Torontóba. De kérdeznék valamit.
Te, aki tíz-tizenkét évesen kerültél Kanadába, és ott élsz közel húsz éve, mi
érdekeset találtál a Makrában mint kanadai. Hogy ez a regény itthon mitől durrant,
azt tudom, de miért halásztad ki te a világirodalom tengeréből?
Nézd, mondta nekem, igaz, hogy mi ötvenhatban mentünk ki, de mi baloldaliak voltunk, és
én baloldali is maradtam. Csak Kanada egy szabad ország, ott mindenki úgy baloldali,
ahogy akar. És én kipróbáltam már mindent. És voltam leninista, sztálinista,
trockista, gramscista, szociáldemokrata és szindikalista, maoista és che guevarista, és
állítom neked, hogy a baloldal sose győzi le a jobboldalt, amíg nem talál egy másik,
korszerűbb férfiideált a hagyományos helyett. Mert a baloldal minden irányzatának a
férfiideálja ugyanolyan hagyományosan mácsó, mint a jobboldalé. A Hitler férfiideálja
és Sztáliné, Maóé és Francóé, Churchillé vagy Kádáré, Kennedyé vagy Fidel
Castróé gyakorlatilag ugyanaz. Lényege az erőszak; az ideális férfi kemény, harcos,
aki odacsap, és kegyesen magához emeli a nőt meg a gyermeket; vasmarkában kaszát,
kalapácsot vagy géppisztolyt szorít; összehúzott szemmel és összevont szemöldökkel
fürkészi a boldog jövőt.
Mit akarunk, mitől leszünk különbek? Na most ez a te Makrád az első olyan figura (az
én olvasmányaim között), akinek minden adottsága megvan hozzá, hogy mácsó legyen:
kemény és erőszakos. Hiszen jóképű, nagydarab, bivalyerős pali. Fekete. Vonzódnak
hozzá a nők. Jó az ágyban. Tehetséges is, okos is. Csak éppen: gyűlöli az erőszakot,
nem tehet róla, így van kondicionálva. Ilyen. Belülről ilyen. Szeretni, simogatni
akar. Ja, persze, belehal, de nem azért, mert nincs igaza, hanem mert ilyen rohadt a világ.
Mert még nem jött el az ő ideje.
Atyaisten, mondom neki, ez eszembe sem jutott, amíg írtam, de most, hogy mondod, hát
benne van. De még mennyire, hogy benne van! Száz százalékig. És nemcsak a Makrában,
minden férfi-figurámban (nem is mondom, hogy hősömben, mert hiszen ezek antihősök).
Bognár Vincében, Kasparekben, Burián Károlyban, Horovitzban, Zakariásban, Zofár Károlyban,
Hajdik Jánosban, mesüge Koppelben, még az öreg Steiner Bélában és a Mókuciban is…
Ezek nem hagyományos férfi-ideálok. Nem felséges, titokzatos, nem az a sohase pillantó
fekete kos. Nem kegyetlen oltár, akit aranyoz folyton az asszony esedezése, akitől a
gyermek fél, de ha nem volna, jobban félne…
Mindig azt kerestem, hogy ebben az erőszakra épülő világban mi lesz azzal az
emberrel, aki undorodik az erőszaktól... Hát mit mondjak: ritkán jár jól.
Leggyakrabban a nők tolnak ki vele, ők élnek vissza azzal, ha találkoznak egy másféle
férfival, mint akit megszoktak. Mert hiába él bennük a harmadik évezred férfitípusának
álma, még a hagyományos nemi szerepek vannak beléjük kódolva: nem hisznek a szemüknek.
Az ilyen Makra-, Burián-, Horovitz-féle emberekre azt mondják, hogy balfácán. Hülye.
Jó bolond! Mindent érdemel, csak tiszteletet nem. Aki ennyire nem akar védekezni, abba
bele kell rúgni - világos!
(Miért, az afro-amerikaiak nem abba a fehérbe rúgnak bele, aki szereti őket? Aki
ismeri a vonatkozó irodalmat, az tudja.)
Nagy szerencséje az ilyen férfinak, ha olyan asszonnyal találkozik, aki fölismeri
benne a jövő emberét, és nem akarja kihasználni.
Mert ha akarná, tudná. Könnyedén…
És még egy mondat: én nem vagyok hívő. De már kétezer évvel ezelőtt járt köztünk
egy olyan fajta férfi, akiről eddig beszéltem. Názáreti Jézusnak hívták.
***
A szövegbe rejtett versidézet Nagy Lászlótól származik.