Romániától nyugatabbra valószínűleg nem akadna egyetlen olyan helyi közösség,
önkormányzat sem, amely megtűrne a közelében egy ilyen létesítményt. Nagybánya
viszont kifejezetten örömmel fogadta a vegyesvállalat megalakulását. A fő szempont
ugyanis nem az volt, hogy egy az emberre is veszélyes üzem létesül, hanem, hogy néhány
száz ember nem lesz, vagy mégsem lesz munkanélküli. Ezek után természetes, hogy a
helyi hatóságok nem akadályozták holmi környezetvédelmi okokból sem az Aurul, sem a
másik meddőfeldolgozással foglalkozó állami vállalat működését.
Ennek fényében talán az is érthető, amit az egyik magyarországi rádió tudósítója
tapasztalt, amikor információkért a prefektúra egyik tisztviselőjével beszélt
telefonon. Az illető nem kis gúnnyal a hangjában visszakérdezett: hogyan is lehet
akkora baj Magyarországon, hogy is lehet akkora pusztulás a Tiszán, ha Romániában a
Szamosban nem tapasztaltak katasztrófát? Cinikusabb helybéliek erre azzal válaszoltak
volna, hogy a Szamos felső szakaszán bizonyára az élővilág már hozzászokott az efféle
méregáradathoz, sőt, ha valóban nem történt itt halpusztulás, ennek az a valószínű
oka, hogy a folyónak e szakaszán már nincs, ami kipusztuljon. A prefektúrán dolgozó
tisztviselő kérdése azonban elég pontosan jelzi azt a mentalitást, amely a román hatóságokat
általában jellemzi, ha környezetvédelmi vagy egyéb katasztrófákkal szembesülnek.
Az első reflex a tagadás vagy az elhallgatás, mint ahogy a Szamos romániai szakasza
mentén élők sem saját hatóságaiktól, hanem a magyar rádió- és tévéállomásoktól
szereztek tudomást először a szennyezésről. Jellemző, hogy a román-ausztrál vállalat
tevékenységét csak akkor függesztették fel, amikor világossá vált, hogy a határon
túli pusztítást Magyarország nem nézi tétlenül, a másik nemesfém-kinyerő céget,
az állami vállalatot pedig azóta sem állították le.
A helyszínen vizsgálódó magyar szakemberek megállapították, hogy noha a nagy méreghullám
az Aurul medencéjétől indult, sokkal veszélyesebb az, ami az állami tározónál
zajlik. Itt ugyanis a technológia nem zárt rendszerű, tehát a ciános vizet nem
forgatják vissza, hanem közömbösítik és leengedik. Ha pedig a közömbösítés nem
sikerül, akkor olyan szennyeződés indul meg, mint amilyen február 7-én. Nem olyan
hosszantartó és erős, mint az első, viszont nem kell gátszakadás ahhoz, hogy bekövetkezzen.
Elég néhány ember hanyagsága néhány órán keresztül. Ez azonban a romániai környezetvédelmi
hatóságnak már nem volt baleset, csak a határérték túllépése. Az illetékesek végtelen
nyugalma azért is furcsa, mert míg az érintett magyarországi vizek mentén a lakosság
túlnyomó többsége biztonságos vezetékes vizet kap, addig a romániai szakaszokon
igen sokan csak a folyók közelében fúrt kutakból ihatnak.
Romániában is vannak törvények, amelyek tiltják a veszélyes ipari vállalatok működtetését,
és komolyan szankcionálják a szennyezést. Ráadásul magyar szakértők szerint is jók,
azaz szigorúak ezek a törvények. Csak épp nincs hozzájuk egyetlen végrehajtási utasítás
sem, tehát igazából nem lehet őket érvényesíteni. Ráadásul a törvények ellen
dolgoznak komoly gazdasági érdekek is. Valószínű, hogy az állami szektort terhelő
hatalmas ipari óriásvállalatok, a galati kohótól a marosvásárhelyi Azomures
vegyikombinátig, mind komoly veszélyforrások. Ezt egész egyszerűen onnan lehet tudni,
hogy ezek a gigantikus cégek akkor keletkeztek, amikor Romániában még a mainál is kevésbé
foglalkoztak környezeti szempontokkal. Szigorú környezetvédelmi előírások mellett
pedig az olyannyira áhított külföldi befektetőknek sem túl vonzóak a gyáróriások,
amelyek akkor szenynyeznek legkevésbé, ha egyáltalán nem dolgoznak. Jellemző
Kiskapus, a “Fekete Város” példája: a településen koromból gyártottak festéket,
amitől valóban az egész városka fekete volt évtizedekig - most már tisztább, és
kevesebb is a beteg ember, mert néhány éve a vállalat annyira eladósodott, hogy
teljesen leállították.
Az átlag romániai a megélhetésért küzd, és közben nem foglalkozik környezete
tisztaságával és hasonlót lehet elmondani az átlag román kormányokról is. Eddig
valamennyi többnyire azzal volt elfoglalva, hogy valamiféleképp túlélje a saját kormányzását,
az állandó politikai és gazdasági válságokhoz képest a természeti katasztrófák,
a környezetvédelmi problémák afféle romantikus külsődleges események voltak. Pedig
olykor az összefüggés nagyon is nyilvánvaló. Aki először jön Magyarországról Erdélybe,
és a korábbi Erdély-képzetet hordozza magában, döbbenten bámulja a kopárra tarolt
hegyek sokaságát. Az emberek az elmúlt évtizedekben nekiestek az erdőknek, mert a fa
volt a legegyszerűbben megszerezhető, eladható és feldolgozható termék, exportcikk.
Az utóbbi években maguk az állami erdővállalatok is gőzerővel taroltak, mert tudták,
hogy előbb-utóbb meglesz az a kárpótlási törvény, ami az erdőket visszaszolgáltatja
eredeti tulajdonosaiknak. A letarolt hegyoldalakat aztán már semmi sem védi, tavasszal
és ősszel földcsuszamlások, télen lavinák zúdulnak a völgyben lakókra, az utak félévenként
tönkremennek, az idegenforgalom képtelen a fellendülésre a legszebb hegyvidékeken is.
A lavinákról és földcsuszamlásokról sűrűn látni megható híradó-riportokat, a
Szamos és a Tisza magyarországi pusztulásáról azonban alig tud valamit a romániai tévénéző.
A román nyelvű médiák jóformán eltitkolják a határon túl történteket, mintha az
már mindenkinek mindegy lenne, még akkor is, ha a gyilkos méreg Romániából szabadult
a folyókra. Csak néha bukkan fel egy-egy híradásban a „természeti katasztrófa”
kifejezés, de mindig kissé kétkedő formában, a magyar hatóságok megkérdőjelezhető
állításaként.
Egy hírügynökség pedig egyenesen azt állítja, hogy Magyarország azért próbálja
katasztrófának beállítani a ciánmérgezést, mert ő maga sem képes teljesíteni az
uniós csatlakozás környezetvédelmi feltételeit. A problémák mai kezelése azonban
épp az uniós tagság fényében üt vissza Romániára. Sokkal drágább és keservesebb
folyamat lesz évek múlva leállítani a szennyező gyárakat.
De visszaüt a környezet elhanyagolása a lehető legkonkrétabb módon is. A román közvélemény
számára a baj ott ér véget, ahol a folyó átlépi a határt - furcsamód keveseknek
jut eszébe, amire egy környezetvédelmi professzor figyelmeztet: a Románia északi csücskében
keletkező szennyezés előbb vagy utóbb, hígabban vagy sűrűbben, de visszajut Romániába.
A Szamos a Tiszába ömlik, a Tisza a Dunába, a Duna visszakanyarodik Romániába. A ciános
víz végállomása, a szennyeződések végső lerakóhelye pedig nem más, mint a Románia
által oly nagy becsben tartott, világhírű, csodálatos természetvédelmi terület, a
román nemzeti büszkeség tárgya, a Duna-delta.
Szegedi halászlé “emléke”
Aszalós Szilvia
Szöged hírös város. Többek között papucsáról, paprikájáról, halászléjéről.
Ez utóbbi lehetséges, hogy veszít valamelyest hírnevéből az elkövetkezendő években
ugyanis nemigen lesz olyan tiszai hal, amelyet kimondottan az ennek elkészítésére
specializálódott éttermek felhasználnának. Ők azok, akik a legelkeseredettebbek. A
tulajdonosok közül sokan minden vagyonukat ebbe a mesterségbe fektették . „A halak
mellett sok más állatot és növényt is veszélyeztet a szennyeződés. Nem tudni például,
hogy a cián a mederfenéken élő kagylókra, csigákra milyen hatással van, ez csak a
felmelegedés után derülhet ki“ - mondta el lapunknak Török Imre György, az Alsó
Tisza Vidéki Vízügyi Igazgatóság főmérnöke. Hozzátette azt is: rendkívül nagy
erőfeszítéseket tettek, több helyen zsiliplezárást és áttöltést végeztek, hogy
a Körösökről érkező ár ne borítsa el a hullámtereket. „Ennek ellenére a rövidebb
szakaszokon az áradás nem megakadályozható, ami viszont szintén pusztulással jár az
elöntött területeken.” Látványos ez várhatóan ott lesz, ahol erdő van a hullámtérben.
A vízszintemelkedésnek egyetlen előnye van: a cianid hígulását eredményezi. A
szakemberek munkájának köszönhetően egyébként sikerült megóvni a mérgező víztől
a holtágakat, és ezzel együtt több gyönyörű turistahelyet is (például Mártélyt).
Védettséget élvez a Tisza-tó és a Fehér-tó is. Ez utóbbira még nem érkeztek
meg a „tavaszi madárvendégek” ami nagy szerencse - állítja dr. Csizmadia György
ornitológus, főiskolai docens. A környéken azonban mintegy 25 ezer tőkésréce, 1500
kormorán, néhány réti sas és ezüstkócsag tanyázik. Az ornitológustól megtudtuk,
hogy egy tőkésrécére jelenleg a vízben lévő szennyeződés akkor jelentene veszélyt,
ha az állat a napokban körülbelül 2-3 liter vizet meginna, de ezt persze nem teszi.
„A madár által elfogyasztott planktonban viszont elképzelhető, hogy töményebb
koncentrációban van jelen a cianid vegyület. Ez jelenti az igazi problémát.”
A turizmust tekintve várhatóan ez az esztendő sem tartozik majd a legkecsegtetőbbek közé.
Mint ismeretes, tavaly a koszovói háború, majd az alfa-sugárzás tette kevésbé
vonzóvá Csongrád megye székhelyét és környékét. Hogy a ciánszennyeződés után
ezen a nyáron hányan választják fürdőző helyül a térséget, egyelőre nem tudni.
Azt viszont határozottan állítják a szakemberek, hogy „hiába is jönnének a
nyaralni vágyók, valószínűleg nem mártózhatnának meg a folyóban”. „Egy ideig
biztos, hogy tilos lesz a fürdőzés Szegeden” - mondta Török Imre György, az
Ativvizig munkatársa. A kérdés csak az, hogy mindemellett például a Kajak-Kenu
Sportegyesület tagjainak ki kell-e majd utazniuk a város szélén lévő Maty éri pályára,
ha edzeni akarnak.