Az 1960-as évektől kezdve az iparművészeti mesterségek közül az ötvösművesség
határait tágították ki a legerőteljesebben. „Az oktatás igyekszik pótolni azokat
a híres magyar fémműves technikákat, amelyeket az ipar természetéből fakadóan
kitiltott Európából, és pótlására a jelenlegi ipari képzésben nincs mód.”
Az idézet Engelsz József egy 1981-es tanszéki beszámolójából származik, melyet
a tiszteletére nemrégiben rendezett kiállításon olvashattunk az Iparművészeti Múzeumban.
A tanár és 54 tanítványának munkáiból „Részkor” címmel rendezett tárlat valóban
sokszínű, változatos képet mutatott a magyar ötvösművészek tevékenységéről
1969-től egészen napjainkig. B. Laborcz Flóra nonfiguratív munkái - néhány más művészével
együtt - szobor rangra emelték a filigrán ötvösmunkát, ahogyan Antoni Doncsev
szobrai is ezt tették a férfias megjelenésű kovácsoltvassal. Az alkalmazott művészetként
megjelenő fémművességre is számos példát láthattunk. Míves gyűrűk, cégtáblák,
szecessziós jellegű, antikolt kovácsoltvas lépcsőkorlátok, csillárok, bútorvázak,
sorozatgyártásra tervezett teáskészletek, evőeszközök, érmék is szerepeltek a
vitrinekben és a portfoliókon.
A korabeli tanszéki beszámoló hangsúlyozza, hogy az ötvösművesség határainak kitágítása
az igények függvényében változott, és terelődött az alkalmazott művészetek irányába
- ami nem meglepő, hiszen a mecenatúra, az alkotások megrendelői is mások lettek a
kommunista érában a korábbi időkhöz viszonyítva.
Az ötvösművesség legnagyobb mecénása évszázadok óta kétségtelenül a katolikus
egyház volt - gondoljunk csak Ghibertinek, a firenzei keresztelőkápolna-kapu megalkotójának
munkásságára. (Az olasz mester leghíresebb műve - ami többek között Izsák feláldozását
ábrázolja - nem véletlenül jut eszembe. A kiállításon látható volt a Krisztus
keresztre feszítését megjelenítő csempeszkopácsi templomkapu, melyet alkotója, Ozsvári
Csaba egy román stílusú, bélletes kapu keretébe illesztett, s amely hangulatában az
olasz mester művét idézi - annak ellenére, hogy a nagyszentmiklósi kincsek és
Picasso Guernicájának formavilágából merít.)
A már említett beszámoló mintha azt sugallná, hogy a kommunizmus lazítani próbálta
az ötvösművészet katolikus egyházhoz fűződő szálait. Ezzel szemben a kiállítás
inkább az ellenkezőjéről győzte meg a látogatót, hiszen szép számmal szerepeltek
egyházi művek is - köztük a tárlat címadójának, Engelsz Józsefnek nagyméretű
tűzzománc ikonjai.
A korabeli dokumentumban a diákszakszervezet által elénk tárt kép nem túl rózsás:
a tönkrement, elavult gépek, kitört ablakok közt folyó munka az ötvösség emberpróbáló
voltát hangsúlyozza, ami sokaknak a Cellinit bemutató filmből lehet ismerős. A nehéz
körülmények - kiegészülve a diákok kifogásolható magaviseletére tett utalásokkal,
a szakközépiskola és a főiskola közötti ellentétek leírásával - meglehetősen
áldatlan állapotot tárnak elénk.
A művésztanárok nevelésének évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott hitvallását
azonban mintha az ezredvég Európa felé tartó Magyarországán vetették volna papírra:
„(Célunk, hogy) ne kozmopolita, hanem jellegzetesen magyar, méghozzá a világot érdeklő,
korszerű fémművességet alakítsunk ki a hallgatóságunkkal.”