A II. világháború óta jelenleg a legharmonikusabb az állam és az egyház
viszonya - jelentette ki Harrach Péter szociális és családügyi miniszter A
katolikus egyház a köz szolgálatában címmel Dobogókőn megtartott nemzetközi
konferencián. Az „alternatív kereszténydemokrata” párt miniszterének állítása
egy olyan tanácskozáson hangzott el, amelyen a magyar Katolikus Püspöki Kar invitálására
a visegrádi országok katolikus egyházainak tevékenységeit vitatták meg több napon
át.
Kérdés persze, hogy mit ért állam és egyház közötti harmónián a megjelenésében
és tónusában szerzetesi jegyeket felvillantó államférfi, aki a közelmúltban általa
előidézett közlekedési balesetet követően nem éppen keresztényi türelemről tett
tanúságot. Szándéka szerint különbséget kell tenni a társadalmi megítélésben a
hívő és nem hívő családok között.
Az külön vizsgálódást igényelne, hogy kijelentésének miért egy felsőfokú jelző
használatával kívánt nyomatékot adni, amiből még akár arra is lehetne következtetni,
hogy az Állami Egyházügyi Hivatal regnálása idején ez a viszony, ha nem is a „leg...bb”,
de mindenképp harmonikus volt.
Félő, hogy a végrehajtó hatalomban betöltött szerepét és a személyes hitvallását
azonos ügyként kezelő miniszter harmónián azt érti, hogy csupán bizonyos egyházak
és az állam kerültek közelebb egymáshoz. Tekintet nélkül arra, hogy a rendszerváltást
követően úgy tűnt - s akkor ebben valamennyi parlamenti párt egyetértett -, hogy
a különválás valamennyi vallásfelekezet számára azonos távolságtartást jelent.
Bizonyos jelek most mégis arra utalnak, hogy a kivagyiságban és a kirekesztő önminősítésekben
(nemzeti, polgári, olykor még keresztény is) jeleskedő kormány egyfajta diszkriminációra
készül az, úgymond, nem történelmi vallásfelekezetekkel szemben. Amelyek működését
enélkül is megkeseríti, hogy rájuk nem vonatkozik az egyházi ingatlanok visszaadását
rögzítő törvény. Vagy azért, mert az államosítást megelőzően nem volt vagyonuk,
vagy pedig azért, mert később honosodtak meg Magyarországon. Lényegében ugyanolyan törvényes
keretek között, ahogyan tíz felnőtt állampolgár bármilyen pártot alakíthat. S miközben
a pártalapítás feltételein a kormány nem kíván változtatni, az egyházalapítást
szigorú feltételekhez kötné. Ez automatikusan azzal járna, hogy a meglévő kisegyházak
egyikét-másikát visszaminősítenék vallásfelekezetté. Azzal a nem titkolt céllal,
hogy gátat szabjanak a kizárólag pejoratív felhanggal emlegetett szekták elterjedésének,
amelyek - azon túl, hogy „mételyezik a lelkeket” - valójában gazdasági
haszonszerzésre organizálódtak.
Az aktuálisan nyilatkozó illetékes államtitkár példaként rendre a Boszorkányszövetséget
említi meg az ellehetetlenülésre ítélendő több tucat bejegyzett vallásfelekezet közül.
Miközben azt ma már egy szorgalmi időben hitoktatásban részesülő másodikos
elemista is tudja, hogy az első számú közellenség a Hit Gyülekezete, amely húszéves
fennállása során a negyedik legnépesebb felekezetté nőtte ki magát. A több tízezer
gyülekezeti tag diszkriminálására irányuló szándék ma már annyira nyilvánvaló,
hogy egy napirend előtti felszólalásra adott válaszában maga a miniszterelnök sem
rejtette véka alá azt a véleményét, hogy aki „hitesekkel” barátkozik, az ne
nagyon ugráljon.
Nem múlik el hét, hogy valamelyik televíziós csatornán ne láthatnánk valami újabb
„látleletét” a gyülekezet hitéletének, ami megbotránkozást kelthet a tisztességes
keresztény polgárokban. Miközben azok a hagyományos szertartások, amelyeknek ők a résztvevői,
esetleg másokból válthatnak ki hasonló megütközést. Az újabb és újabb verbális
és képi muníciót a mindinkább eszkalálódó vallásháborúhoz egy olyan újságíró
szolgáltatja, aki csaknem egy évtizedig tartó gyülekezeti tagság után valóságos
zsigeri gyűlöletet tanúsít egykori hitsorsosai iránt. Amire persze úgy reagálna,
hogy ő nem negyvenezer hites, hanem a gyülekezet klérusa, azon belül is elsősorban
vezető lelkésze ellen ágál. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ma már az ország
számos keresztény szellemiségű iskolájában ujjal mutogatnak azokra a gyerekekre,
akiknek a szülei „családokat szétverő” gyülekezetekbe járnak.
A pozitív diszkriminációt magukra nézve természetesnek tartó történelmi egyházak
a hallgatásukkal is erősítik a szektatörvényként elhíresülő szabályozást,
amelynek előkészítői arra törekszenek, hogy különbséget lehessen tenni az államilag
elismert és a megtűrt hitet gyakorló honfitársak között. Így megtörténhet az is,
hogy a 70-es évek elején kettészakadt metodista egyház azon részétől, amelynek az
Állami Egyházügyi Hivatal, az üldözéssel felhagyva, szintén egyházi státust adott
1981-ben, a demokratikusan választott parlament, tíz évvel a rendszerváltás után, az
egyházi státust megvonja. Számos bejegyzett egyházzal egyetemben visszaminősíti
olyan vallási közösséggé, amely kedvére gyakorolhatja a hitét, ám olyan elbírálásra
nem számíthat, mint a négyek bármelyike. Köztük a rangidős zsidó felekezet,
amelynek mai vezetői megfeledkezni látszanak arról, hogy történelmi léptékkel mérve
nem olyan régen, az intézményesült holocaust egyik első lépéseként őket is
visszaminősítették.
Nem véletlen hát, hogy a keresztény érzelmeket sajátságosan értelmező szociális
és családügyi miniszter a magyar Katolikus Püspöki Kar konferenciáján arra a következtetésre
jutott, hogy „a II. világháború óta jelenleg a legharmonikusabb az állam és az
egyház viszonya”. Ha így megy tovább, az sem kizárt - miközben Orbán Viktor a
MAZSIHISZ kérésére a zsidó kérdés intézésével egy arra érdemes államtitkárt kíván
megbízni -, hogy a kormány a nagy uniós menetelés közben, valamilyen más néven létrehozza
a hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal utódintézményét.
(A szerző író)