Hetek - III. évfolyam, 48. szám, 1999. december 04

November elején olyan hírek láttak napvilágot, hogy a George W. Bush-kampány berkein belül komoly aggodalmat okoz John McCain arizonai szenátor felzárkózása a republikánus éllovashoz. Sőt, hallatszottak olyan vélemények is, hogy esetleg legyőzi Busht a New Hampshire-i előválasztáson, amelyet ez alkalommal korábban, február elsején tartanak. Bush előnye ugyanis 35 pontról 12-re esett. Judd Gregg New Hampshire-i szenátor kijelentette: „Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan leszűkül az arány.” McCain végeredményben irigylésre méltó helyzetben van, mivel kicsiny, de jelentős államában a választók szeretik megjutalmazni az ellenzékieket és megbüntetni az éllovasokat. Az érem másik oldala, hogy senki sem számított a jelöltek ilyen nagy számban történő kilépésére a versenyből, ami inkább McCaint segítette, mint Busht. „Komoly lehetőség van arra, hogy McCain megelőzi Busht, és olyan felfordulást kelt, ami megrázkódtatja a republikánus vezető köröket” - mondotta Dave Carney, a jelenleg független, veterán republikánus kampányszakértő.

Ezek után történt, hogy Andy Hiller, a bostoni televízió tudósítója amolyan villámvizsgát rendezett, és egy november 3-án lezajlott interjú során megkérdezte George Bushtól, vajon meg tudná-e mondani azoknak a nevét, akik jelenleg hatalmon vannak Tajvanban, Indiában és Pakisztánban, illetve a zűrzavaros orosz tartományban, Csecsenföldön. A republikánus éllovas csak a tajvani elnök nevét volt képes kinyögni, azt is csak részlegesen. Szerette volna ráborítani az asztalt a riporterre, és dühösen azt kérdezte tőle, vajon ő meg tudná-e nevezni a mexikói miniszterelnököt. A kérdésre a riporter igen szellemesen így felelt: „Nem, uram, de ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy én nem indulok az elnökválasztáson.” Az 53 éves texasi kormányzót már eddig is számos bírálat érte hiányos külpolitikai tájékozottsága miatt, amely nem elegendő az ország vezetéséhez. Csak olajat öntött a tűzre, amikor a görögök és kelet-timoriak nevét is helytelen angolsággal ejtette ki.
Bush szóvivője, Karen Hughes szerint az, hogy Bush nem tudott válaszolni Hiller tudósító kérdéseire, nem bizonyítja alkalmatlanságát az elnökségre. „Az amerikai nép számára a lényeges kérdés nem az, hogy egy jelölt mennyi külföldi vezető nevét tudja, hanem megvan-e a stratégiai rálátása Amerika szerepére a világban.” Egyébként a tv-interjú keretében áttekintést adott a pakisztáni helyzetről, ahol a közelmúltban Pervez Musharraf tábornok - akinek a nevét ugyan nem tudta - katonai államcsínnyel vette át a hatalmat. Róla kijelentette: „Úgy tűnik, ez a fickó megszilárdulást fog hozni az országnak, és azt hiszem, ez jó hír a körzet számára.” A The New York Times három nappal később megjelent vezércikkében a következőket írta a kérdésről: „Musharraf tábornok katonai puccsa ugyancsak messze esik a jó újságtól, tekintettel országának ingatag demokratikus hagyományaira, de különösen arra, hogy ellenáll a nemzetközi nyomásnak a választások kiírását illetően. Bush ugyancsak elfelejtette megemlíteni mind a tábornok rendszerének legpozitívabb jelenségét, vagyis azt az ígéretét, hogy véget vet a rendszeres korrupciónak, mind pedig a legnegatívabbat, tehát az atomfegyverek elterjedésének esetleges fokozott veszélyét.”
Bush azzal kívánja megnyugtatni híveit és a közvéleményt, hogy bár sokat kell tanulnia külpolitikai síkon, de kiváló szakértőkkel vette magát körül. Erre ugyancsak a The New York Times hasábjain reagált a lap egyik kiváló munkatársa, Thomas Friedman: „No de mi történik, ha a két legbölcsebb tanácsadó nem ért egyet? Mi történik, ha ő lesz az elnök, és olyan helyzetben találja magát, mint Harry Truman 1948-ban, amikor kiváló külügyminisztere, George Marshall tábornok azt tanácsolta, hogy ne ismerje el Izrael Államot, nagyeszű tanácsadója, Clark Clifford pedig arra ösztökélte, hogy ismerje el Izraelt. Márpedig ez nem olyan kérdés, amit egy tv-vetélkedőn szoktak feltenni, hanem a bátorság próbatétele.” Hát igen, ez már döntési képességet követel. Avagy mit válaszolna, ha valaki feltenne egy olyan kérdést, hogy mi a véleménye, igaza volt-e édesapjának, amikor az Öböl-háború végén elhatározta: nem vonul be Bagdadba, és nem üti ki Szaddám Huszeint a hatalomból annak ellenére, hogy 500 ezres létszámú haderő állt az iraki határon. Hiszen mit szólt volna a világ, ha Eisenhower tábornok 1945-ben olyan utasítást kapott volna az elnöktől, hogy álljon meg Németország határán, és hagyja továbbra is hatalmon Adolf Hitlert. Bruce Buchanan, a texasi egyetem politológia tanára kifejtette: „Bush megkísérli, hogy gyengeségét erényként tüntesse fel. Legnagyobb gyengesége, hogy a tanácsadói által eléterjesztett lehetőségek közül esetleg nem fogja majd felismerni a helyeset.”
A texasi kormányzó támogatta a szenátus határozatát, amely elvetette az atomcsend-egyezmény jóváhagyását. Vajon mi lenne akkor, ha tanácskozáson venne részt „hogyishívják” indiai miniszterelnökkel és „mianeve” pakisztáni tábornokkal, hogy megkísérelje rábírni őket, állítsák le atomkísérleteiket? Miként magyarázná meg nekik, hogy Amerika fenntarthatja a jogát az ilyen kísérletekre, de Indiától és Pakisztántól ezt meg kell vonni? A napokban például egy asszony feltette neki a kérdést, mit tenne, hogy előmozdítsa a közel-keleti békét. Bush habozás nélkül így válaszolt: „Én Izrael mellett állok. Nem fogjuk engedni, hogy Izraelt beleszorítsák a Vörös-tengerbe. Van egy »Arrow« nevű rakétarendszer, ez egy interballisztikus, mégpedig rövid hatósugarú interballisztikus rakétarendszer, amely hatástalanítja a máshonnét jövő rakétákat.” Figyelmen kívül hagyva, hogy rakétavédelmi rendszerekről beszélt, amikor az izraeliek és az arabok között kényes tárgyalások folynak, és nem számítva azt, hogy nyilván a Földközi-tengerre gondolt, amelynek mentén Izrael határa húzódik, és nem a Vörös-tengerre, ahol csak egy kikötője van; akadt még egy kis probléma abban, amit mondott, hiszen nem létezik olyan, hogy interballisztikus rakétarendszer. Ezek persze jelentéktelen dolognak tűnnek, de együttvéve arról tanúskodnak, hogy Bush kormányzónak még bizony sokat kell tanulnia külpolitikai, illetve védelmi alapfogalmakról. Amennyiben ránézünk a naptárra, láthatjuk, hogy még majd egy esztendő van a választásokig, az igazi kampány csak a pártok nagygyűlései után kezdődik, tehát elegendő idő áll rendelkezésére, hogy felkészülhessen a pótvizsgára.
Bush azzal válaszolt a bírálatokra, hogy nem egészen három héttel később, pontosabban november 19-én a kaliforniai Simi-völgyben lévő Ronald Reagan Könyvtárban megtartotta kampánya első nagy külpolitikai beszédét, amelyben néven nem nevezve, de élesen bírálta Clinton elnököt, továbbá idézte Burke-öt, Periklészt és Szolzsenyicint, majd ezután churchilli magasságokba emelkedve ígéretet tett, hogy külpolitikáját „illúzió nélküli idealizmusra, önteltség nélküli bizalomra, valamint az amerikai eszméket szolgáló realizmusra fogja építeni”. Ez a meggyőző lépése egy időre ugyan eloszlatta az aggodalmakat, de Bush kormányzónak ennél sokkal nagyobb kihívást jelent majd az a december 2-án kezdődött, három részből álló tv-vitasorozat, amelynek keretében össze kell mérnie erejét a többi republikánus jelölttel. Azt követően majd sokkal tisztább képet kap a választópolgár ennek a jelöltnek a felkészültségéről.

Az ifjú Bush nemzetközi stratégiája

A republikánusok nagy esélyesének tartott ifjabb George Bush a kaliforniai Reagan Könyvtárban a múlt hét pénteken tartott beszédével csatlakozott a pártján belüli „internacionalista főáramlathoz”. A külpolitikában nem teljesen járatos texasi kormányzó politikai lavírozását mutatja retorikája, mikor az elsősorban izolációs hagyományokra támaszkodó pártja előtt egy sajátos amerikai internacionalizmusról beszél, amely persze „nem jelentheti a következetlenséget és a nemzeti prioritások elfeledését a nemzetközi politikai életben” - állítja a washingtoni Intellectual Capital című folyóirat.

Egészen a hidegháborúig nem volt internacionalista főáramlatuk a köztársaságiaknak. A század első felében csak William McKinley és Teddy Roosevelt képviselte az akkor még újnak számító politikai iskolát. A Pearl Harbor-i csata után úgy tűnt, az izolációt hirdető vonal vezeti tovább a pártot, de a szovjet fenyegetés összekovácsolta a két rivális szárnyat. A kommunizmus szétesésével az amerikai képviselőházban és a szenátusban levő republikánusok nem mutatnak különösebb érdeklődést egy olyan veszélyeztetettségre alapuló politika iránt, amely idővel megszűnt létezni.
Bush beszédében mindkét félnek adott valamit. Cselesen olyan problémákat hangsúlyozott, amelyek kezelésére neki valószínűleg semmi konkrét lépést nem kell tennie. Az elnökjelölt például ismét dorgálta Oroszországot, s az effajta beszédet mindig szívesen hallgatják mind a hidegháborút éltetők, mind az izolációt követők. Beszélt az oroszok „asszonyokkal és gyermekekkel való barbár viselkedéséről”, az „emberi méltóság semmibe vételéről” és mindezek következményéről, a „nemzetközi segélyekről”. Kemény szavakkal ostorozta persze a csecsenföldi orosz támadásokat. Az orosz csapatok minden valószínűség szerint már rég elnyomják a csecsen törekvéseket, mire Bush az elnöki székbe ülne, ezért fenyegetései sem többek üres szavaknál. Az elnökségre aspiráló texasi kormányzó nemzetközi stratégiájának másik oszlopa a Kínával való kapcsolat. Ennek lényegét egy rövid tőmondat fejezi ki: „kereskedelem minden áron”. Itt is természetesen síkra szállt az emberi jogok lábbal tiprása ellen, de azt is leszögezte, hogy emberi jogok ide vagy oda, ő mindenképp támogatja Kína felvételét a Világkereskedelmi Szervezetbe. Az ENSZ-hez fűződően Bush kijelentette, hogy teljesen támogatja az amerikai, ki nem fizetett tagdíjak megadását, csupán egyetlen dolgot kér cserébe: „reformálják meg a szervezet adminisztratív tevékenységét, és csökkentsék az aránytalanul nagy amerikai költségeket”. A kedvenc izolációs témának számító fegyverzetcsökkentésről és békefenntartásról szólva hangos ováció közepette Bush kijelentette, hogy ő sohasem fog egyetlen amerikai katonát sem az ENSZ parancsnoksága alá helyezni. A nukleáris kísérleti robbantásokat szavatoló, átfogó megállapodást nem támogatja, ezzel pedig az amerikai kísérletezgetések mellett szabad út nyílik az ilyen jellegű pakisztáni és indiai robbantásokra. Sőt, ha rajta múlna, még a Reagan által elkezdett, dollármilliárdokba kerülő csillagháborús rakétaelhárító terveket is folytatná, elegánsan eltekintve számos, eddig nem megoldott technikai problémától. Szakemberek azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy egy technikailag hibás védelmi rendszer többet árthat, mint amennyit használ, ugyanakkor nemcsak az ellenséget, de a barátokat is elrettenti. (Szikora Márton)