Németh Sándor
Perelj, Uram, a velem perelőkkel

A Hit Gyülekezete elleni kampány új fejezetéhez érkezett az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának december 1-jei ülésével, amelyen Molnár Róbert kisgazda képviselő Hit Gyülekezete elleni interpellációját és a rá adott államtitkári választ tárgyalták.

A bizottság ugyan elfogadta az államtitkár válaszát, de mégis úgy döntött - főként Bartus László egy levelének hatására -, hogy a közösségünkkel és személyemmel kapcsolatos vádakat újra napirendre tűzi. Ezúttal a boncasztalra olyan idézetek, dokumentumok kerülnek, melyeket különféle összejöveteleken az elmúlt években mondtam.
Az utóbbi időben hozzá kellett szoknom, hogy egyes megnyilvánulásaim (főleg a kifogásolhatónak tűnők) azért kerülnek a nyilvánosság elé, hogy bebizonyítsák: „durva vallási visszaéléseket” követek el. A személyemre vonatkozó, terhelő adatok gyűjtését régóta végzik, de a mostani hatalom alatt ez szinte mozgalommá kezd terebélyesedni. Természetesen e jelenségnek megvannak a rám vonatkozó szellemi és erkölcsi tanulságai, melyeket azért másképpen értelmezek, mint azok, akik azt akarják az inkriminált idézetekkel igazolni, hogy személyem és magatartásom súlyos fenyegetettséget jelent tömegek számára, ezért méltó vagyok a társadalom és a hívők megvetésére, valamint a korlátozásra lelkiismereti, vallási és véleménynyilvánítási szabadságom gyakorlásában.
Bartus levele a magyar Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságához nem annyira a Hit Gyülekezetéről, mint inkább rólam szól. A szerző szerint olyan tanokat hirdetek, „amelyek alkalmasak arra, hogy feloldják az emberek fizikai megsemmisítésével kapcsolatos gátlásokat a hallgatóságban. Közel áll a gyilkosságra való felbujtáshoz, mert ha Istennek vannak fegyverraktárai, akkor egy hívőnek is lehetnek (…)” Eszmefuttatását így folytatja: „Erőszakos tanainak hirdetése azt a veszélyt hordozza, hogy hallgatóságának egyes tagjai nem várják meg az angyalokat, hanem fegyveres támadást követnek el maguk azokkal szemben, akiket Németh Sándor ellenségeinek tart.”
Bartus László nagyon jól tudja - és szerintem ezért is engedi meg magának azt, hogy közel másfél év óta féktelen bosszúvágytól indíttatva a nagy nyilvánosság előtt rendszeresen megaláz, megszégyenít és rágalmaz bennünket -, hogy nem vagyok maffiózó, terrorista, sem feljelentgetős polgár, aki az állami igazságszolgáltatástól kéri az elégtételt. Tudja, hogy én az az ember vagyok, aki Istentől várom a védelmemet, ezért is szeretek Dávid zsoltáraival imádkozni az ellenem ok nélkül tartósan támadó ellenségeimmel kapcsolatban.
Bartust soha nem bántottam. Nem én indítottam ellene sajtókampányt, nem írtam ellene könyvet, nem én futkosom esztelenül össze-vissza az országban, hogy megmozdítsak fűt-fát, hogy tönkretegyem Bartus jóhírét, megsértsem személyiségi jogait, és tönkrezúzzam személyiségét és egzisztenciáját. Bartus elkeseredett offenzívája ellenem és barátaim ellen másfél éves múlttal rendelkező, nyilvánvaló tény. A megtévesztésnek és képmutatásnak iskolapéldája az, hogy Bartus László romboló magatartását gyülekezetünkkel és velem szemben úgy állítja be a képviselőkhöz írt levelében, mintha az egy objektív, más véleményt valló személy „pártok feletti, merőben szakmai, emberi jogi és morális kérdéseket felvető ügye” lenne. Én mindennek az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve, ennek ellenére magatartásunkat többnyire a kitérés és a védekezés jellemezte, és a várakozás, hogy agresszorunk felismeri: ellenséges magatartásával betölti a „jóért rosszal fizet” erkölcsi kategóriáját.
Teljesen érthető, hogy az Isten szellemi és erkölcsi törvényeit ismerő és azokkal szembehelyezkedő emberek félnek az olyan igéktől, mint Dávid 35. zsoltára. Ez nem egyházi, hanem személyes ügy, amiért nem azokat kell hibáztatni, akik az ilyen jellegű zsoltárok jelentéstartalmára felhívják a figyelmet, ugyanis a kijelentés nem az igehirdetőtől, hanem a kinyilatkoztató Istentől származik.
Természetesen az élőszóban történő interpretációkban, magyarázatokban az eredeti tartalomhoz képest van bizonyos hibaszázalék, ezért is kell tudniuk azoknak, akik ilyen jellegű ügyek vizsgálatához fognak, hogy az írásmagyarázás, véleményezés nem azonos a vallásos tanokkal, hittételekkel. Bartusra általánosan jellemző az az elfogadhatatlan csúsztatás, hogy egyedi véleménynyilvánításokat, amelyek egy adott, konkrét ügyre, közegre vonatkoznak, általános tanokként, hittételekként állít be.
Másrészt arról sem szabadna elfeledkezni, hogy a Biblia nyelvezete nem jogi, politikai, hanem a Közel-Keletre jellemző képes beszéd, amely számos analógiát, metaforát, szimbólumot stb. tartalmaz. Nehéz a Szentírás szerzői számára a transzcendenciáról szerzett tapasztalataikat földi fogalmakkal visszaadni. Ezért is van, hogy a mennyei dolgok földi képei elsősorban analógiák, és nem adekvát fogalmak. Az igehirdetőknek joguk van ahhoz, hogy üzenetüket bibliai képekben, formákban fejezzék ki. A hívők ezt várják tőlük. A kívülállók meg örömmel veszik, ha a teológusok, lelkészek a természetfelettit filozófiai-teológiai fogalmakkal írják körül. Számos igehirdető ezt a két nyelvet használja és beszéli.
E cikkben azért érzem fontosnak az említett zsoltár idézését, mert Bartus ellenem íródott panaszbeadványa a parlamenti bizottsághoz egy olyan szövegre épül, melyet Laci az ehhez a zsoltárhoz fűzött megjegyzéseimből ragadott ki.
Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni tisztelt olvasóim előtt is, hogy a múltban is és a jövőben is fenntartom a jogot magamnak arra, hogy a teljes Szentírást hirdessem, és annak alapján imádkozzam. Érdeklődéssel várom, hogy a tisztelt honatyák végül is belebocsátkoznak-e a szerintem kizárólag a bibliai világképet, erkölcsi és szellemi kérdéseket, valamint az Istennel való bensőséges, személyes kapcsolattartást érintő panasznak a vizsgálatába.
Még egy megjegyzés: sem a hívőket, sem más felekezetű, más világnézetű, más hitű felebarátaimat nem tartom ellenségeimnek. Kizárólag az olyan embereket, akik ok nélkül az életem, családom, közösségem, kapcsolataim, egzisztenciám, szolgálatom tönkretevésén fáradoznak. Szerintem Bartus ezt teszi. Talán a lelke mélyén ezt nagyon jól tudja, ezért is fél az ellenségtől való szabadulásért mondott imáktól, melyeket tudatosan úgy értelmez és torzít el, mintha azok lennének társadalmi, emberi kapcsolattartásunk általános jellemzői. Így ezekkel az imákkal riogatja a Hit Gyülekezetéhez nem tartozó vagy annak hitéletét nem szívelő polgártársainkat, hogy féljenek, mert „átkozzák őket”, és lépjenek fel az ilyen egyházi személyekkel és közösségekkel szemben. Bartus Lászlónak megbocsátottam, de sorozatos atrocitásai miatt azért is fordulok Istenhez, hogy megtapasztalja: olyan ember vagyok, aki minden emberi erőszakot elutasít, de hisz Isten igazságszolgáltatásában, s a vele kialakult konfliktusban elsősorban Isten bírói ítélete számomra a mérvadó. A helyemben számos hívő hasonlóképpen cselekedne. Miért ne hihetnénk az ítélet Istenében is? A mi teológiánkban ez egyáltalán nincs ellentétbe állítva a szeretet Istenével. (A Biblia szerint Isten egy, és nem változik.)

A zsoltár

„Dávidé.
Perelj Uram a velem perlőkkel; harczolj a velem harczolókkal.
Ragadj paizst és vértet, és kelj föl segítségemre.
Szegezz dárdát és rekeszd el üldözőim útját, mondd lelkemnek: Én vagyok segítséged.
Szégyen, gyalázat érje azokat, akik lelkemet keresik; vettessenek hátra és piruljanak, akik vesztemet koholják.
Legyenek olyanok, mint a polyva a szél előtt; az Úrnak angyala verdesse őket.
Legyen útjok sötét, csuszamlós, s az Úrnak angyala kergesse őket.
Mert ok nélkül vetették elém titkon vont hálójokat, és ok nélkül ástak vermet az én lelkemnek.
Érje őt romlás váratlanul, fogja meg hálója, amelyet kivetett, essék belé a veszedelembe.
Az én lelkem pedig vigad majd az Úrban, örvendezve szabadításában. Minden tetemem [tagom] ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint te, Uram?
Aki megszabadítod a nyomorultat a nála erősebbtől, a szegényt és szűkölködőt az ő megrablójától.
Erőszakos tanúk állnak elő; azt kérdezik tőlem, amiről nem tudok.
Jóért rosszal fizetnek meg nékem, megrabolják lelkemet.
Pedig én az ő betegségükben gyászba öltöztem, bőjttel gyötörtem lelkemet, imádságom kebelemre vissza-visszaszállt.
Mintha barátom, testvérem volna, úgy jártam-keltem érte; mintha anyámat siratnám, úgy jártam bútól meghajolva; ők pedig örültek az én bukásomon és összegyűltek; összegyűltek ellenem a rágalmazók, tudtom nélkül gyaláztak és nem nyugodtak, ingyenélők léha csúfkodásai közt fogaikat vicsorgatva rám.
Oh Uram, meddig nézed?
Szabadítsd meg lelkemet tombolásaiktól, az oroszlánkölyköktől az én egyetlenemet.
Dicsérlek a nagy gyülekezetben, az erős nép között magasztallak téged.
Ne örüljenek rajtam az én hazug ellenségeim, méltatlan gyűlölőim se hunyorgassanak rám.
Mert nem beszélnek békességet, hanem akik békességesek e földön, azok ellen álnok dolgokat koholnak.
Föltátották rám szájokat, azt mondták: Haha! Haha!
Látta a szemünk.
Láttad, oh Uram - ne hallgass, oh Uram; ne légy távol tőlem!
Serkenj föl, ébredj ítéletemre, oh Uram, Istenem, az én ügyemért.
Ítélj meg engem a te igazságod szerint, oh Uram, Istenem, hogy ne örüljenek rajtam!
Ne mondhassák szívökben: Örülj mi lelkünk!
Ne mondhassák: Elnyeltük őt!
Szégyenüljenek meg, piruljanak együttesen, akik bajomnak örülnek; szégyen és gyalázat borítsa be őket, akik felfuvalkodtak ellenem.
Vigadjanak és örüljenek, akik kívánják az én igazságomat, hadd mondják mindenkor:
Nagy az Úr, aki kívánja az ő szolgájának békességét.
Az én nyelvem pedig hirdetni fogja a te igazságodat, a te dicsőségedet minden napon.”
(Károli Gáspár fordítása)

Pacifista vagy harcos Isten?

1) Dávid hitt abban, hogy Istennek van mennyei fegyvertára. Ezért is szólította fel Istent fegyvereinek felvételére és a harcba szállásra. Bartus nagyon jól tudja, ha akarja, hogy ezek a fegyverek, bárminek is nevezzük őket - lándzsa, pöröly, kard; vagy ha tetszik, modern fegyverek neveivel: interkontinentális rakéta, atombomba, géppisztoly stb. - szellemi realitásokat jelölő képek, melyekről Pál azt állította, hogy Isten fegyverei erősek (görögül „dünata”, a „dünamisz” azaz „erő” szóból, amelyből egyébként a „dinamit” kifejezés is származik).
Számos más íráshely alapján állítjuk, hogy Isten láthatatlan serege (angyalok, arkangyalok) fegyverekkel rendelkezik, melyeket időszakonként emberek, népek ellen is használtak (például Dávid népszámlálásakor vagy a Jeruzsálem elleni asszír ostrom idején). De bibliai hatásra vezethető vissza az is, ahogyan némely hollywoodi sikerfilm a csillagközi lényeket különböző fantasztikus fegyverekkel ábrázolja.
Az Újszövetség is megerősíti az Ószövetség álláspontját. Erre számos példát találhatunk Pál leveleiben és különösen a Jelenések könyvében. A teljes Szentírás nem egy pacifista, hanem egy harcos Istent állít elénk („Vitéz harcos az Úr, az ő neve Jehova” - Mózes 2. könyve 15,3). Az Újszövetség a földre visszatérő Messiásról a következő képet tárja elénk: „És az ő szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját.” (Jelenések könyve 19,15)
Ezek a képek önmagukért beszélnek, s ezeket nem én agyaltam ki, hanem bárki, aki a Bibliáját figyelmesen lapozgatja, ilyen és ehhez hasonló igehelyekkel lépten-nyomon találkozik. Bartus a Bibliát és annak világképét is odacitálja a Hit Gyülekezete mellett a parlamenti bizottság elé.
2)    Bartus azon is szörnyülködik, hogy a hívőknek is van fegyvertáruk. Természetesen itt szokásához híven csúsztat, mert azt feltételezi, hogy én atombombák, golyószórók beszerzésére szólítom fel híveimet, hogy kritikus ellenségeimtől megvédelmezzenek. Az is bosszantja őt, hogy míg ilyen dolgokról beszélek hallgatóságomnak, addig azok nevetnek. Az egészből az utóbbi valóban igaz, mert nagyon jól tudják - hiszen sokszor hallhatták -, hogy „noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására.” (Korinthosziakhoz írt 2. levél 10,3-4)
Egy másik helyen Pál apostol a keresztényeket harcosokhoz hasonlítja: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze. Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta.” (Timótheushoz írt 2. levél 2,3-4) Ahogy az állami hadsereg is rendelkezik fegyverekkel, hasonlóképpen Isten is az ő népét támadó és védekező fegyverekkel egyaránt ellátta. Pál apostol a keresztények arzenáljáról is részletes leírást ad az Efeszosziaknak írt levele 6,13-17. részében. Ezek például: igazlelkűség, igazság mellvasa, békesség saruja, hit pajzsa, üdvösség sisakja és támadó fegyverként a Szellem kardja. Számos hívő, így jómagam is az apostollal együtt meg vagyunk győződve, hogy a fenti fegyvernemek hatékonyabbak bármilyen természetes fegyvernél.
3)    Ki az ellenség? A kérdésre a válasz nagyon gyakran hangzik el a Hit Gyülekezete istentiszteletein: „a ti ellenségetek az ördög [diabolosz]…” (Péter 1. levele 5,8); akinek különböző rangú és rendű szolgáival szemben van ellenálló és felszabadító jellegű harcunk Pál apostol szerint: „Mert nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek [arkhai] ellen, a hatalmasságok [exousziai, hatalmak] ellen, ez élet sötétségének világbírói [koszmokratoroi, világurak] ellen, a gonoszság szellemei [pneumata tész ponériasz] ellen, melyek a magasságban vannak.” (Efeszosziakhoz írt levél 6,12)

Van, aki gyarapodik, van, aki sorvad

Áldás és átok témáját is érinti ominózus levelében Bartus. Ez a két szó körülbelül 640-szer szerepel a Bibliában, ez is jelzi, hogy nagyon fontos kérdésről van szó. Természetesen nem Bartus, hanem a kinyilatkoztatás fényében. Köztudott, hogy az áldás jó és hasznos, az átok rossz és káros következményekkel jár; emellett még természetfeletti szellemi erő közvetítői is. Amikor ezek valóságára mutatunk rá, akkor célunk az, hogy az emberek felismerjék valós állapotukat és az életükben tapasztalható rossz és káros dolgok tényleges okait. A Hit Gyülekezete mint gyógyító egyház az embereket az átokból az áldásba kívánja vezetni. Ugyanakkor fel kell tárnunk azt is, hogy átkok származhatnak Istentől is, mint ahogy ezt Mózes 5. könyvének 28,15 része tartalmazza: „Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsad és teljesítsed minden parancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma néked: reád jőnek mind ez átkok, és megteljesednek rajtad.”
Derek Prince teológus az átok hét jelét a következőkben határozta meg a fenti mózesi fejezet alapján: 1. Elmebeli és/vagy érzelmi összeomlás; 2. Ismétlődő vagy krónikus betegségek (különösen ha öröklődnek); 3. Meddőség, koraszülésre való hajlam vagy ezekhez kötődő női problémák; 4. A házasság összeomlása és a család elidegenedése; 5. Folyamatos anyagi nehézségek; 6. Balesetekre való hajlam; 7. Öngyilkosságok és természetellenes vagy korai elhalálozások sorozata.
Az Istentől származó átoknak számos oka lehet a Biblia szerint: például bálványimádás, hamis istenek imádása, okkultizmus, antiszemitizmus, gyilkosság stb. Ezeket az átkokat nem emberek helyezik emberekre, hanem Isten Igéjéből származnak, s akkor realizálódnak automatikusan az ember életében, ha elköveti az átkot eredményező cselekedetet. A Biblia szerint az emberek és a nemzetek életében gyakran tapasztalhatók ilyen csapások. A kiút ezekből nem a körülmények vagy mások hibáztatása által, hanem az átok okának a személyes életben történő felszámolása által található meg.
A teljes Szentírás szerint azonban előfordulhatnak olyan speciális konfliktushelyzetek is, amikor embereknek kell kimondaniuk átkot. Például Elizeus próféta Géházira és utódaira (Királyok 2. könyve 5,25-27), Péter apostol Ananiásra, Szafirára és Simon mágusra (Apostolok cselekedeteinek könyve 5,1-11, 8,9-23), Pál apostol Barjézusra (uo. 13,6-12) mondott ki átkot. Az anathéma gyakorlása minden keresztény felekezetben hivatalos tanítás - lásd például a tridenti egyetemes zsinat valamennyi protestáns hittételben hívőre kimondott, máig is jórészt érvényben lévő átokszövegeit. Luther is ekképpen ír: „A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodtam testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad.” (Luther Márton önmagáról. Budapest 1937., 99. oldal)
A Hit Gyülekezete vezetői nagyon körültekintően, kivételes és végső esetben használják csak ezt a fegyelmezési eszközt, figyelembe veszik Isten Igéjét és a Szentlélek vezetését is. Anathéma-értelmezésünkben nincs helye a társadalomból, közéletből való kirekesztésnek, illetve a minden embert megillető jogok elvitatásának. Különösen káros középkori tradíciónak tartjuk, amikor az egyház az államhatalmat és erőszakszervezeteit, törvényalkotását is igénybe veszi az anathéma végrehajtásához, és nem bízza azt egyedül az igaz Isten kizárólag természetfeletti módon érvényesülő ítéletére. Álláspontom szerint nem a Hit Gyülekezete átkozza ki a közéletből ellenségeit, hanem fordítva: miként ezt a parlamenti és különösen az azt követő sajtóbeli események is bizonyítják, közösségünket, személyemet akarják egyesek mindenáron pamfletekkel, permanens hecckampánnyal, szidalmakkal, rágalmakkal, államhatalmi eszközökkel, törvényalkotással kitaszítani és kiátkozni az egyházak sorából és a társadalomból.
Ezzel a kirekesztő magatartással szemben fogalmaztunk meg éles kritikákat. Ha emiatt elítélnek bennünket, akkor el kell ítélniük számos hívőt Noétól Mózesen és Jézus Krisztuson át egészen Luther Mártonig, akitől az alábbi sorok is származnak: „Ellenfeleimmel szemben kíméletlen voltam. De nem gonosz életük, hanem keresztyénellenes tanításuk és védekezésük miatt. Ezt egyáltalán meg nem bántam, sőt az a szándékom, hogy megmaradok ilyen serénynek és élesnek, tekintet nélkül arra, hogy azt egyesek hogyan magyarázzák. Ebben Krisztus a példaadóm, aki ellenségeit kíméletlen buzgósággal kígyófajzatnak, képmutatóknak, vakoknak, ördög gyermekeinek nevezi. Pál apostol is a Mágust az ördög gyermekének mondja, aki tele van gonoszsággal és csalással. Egyes hamis apostolokat pedig kutyáknak, csalóknak és az Isten igéje elferdítőinek nevez. Ha az elpuhult, kifinomodott fülek ezt hallották volna, bizonyára azt kellett volna mondaniuk, hogy senki sem volt olyan kíméletlen és türelmetlen, mint Pál apostol. És kicsoda kíméletlenebb a prófétáknál? De a mi időnkben a füleink annyira gyengédek és elpuhultak lettek az átkos hízelgők nagy száma révén, hogy mihelyt nem dicsérik minden dolgunkat, jajgatunk a kíméletlenség miatt. Mivel pedig nem tudunk kitartani az igazság mellett, lemondunk róla a kíméletlenség, türelmetlenség és szerénytelenség ürügye miatt. De mire való a só, ha nem csípős? Mire való a kard pengéje, ha nem éles? Hiszen a próféta ezt mondja (Jeremiás 48,10): »Átkozott, aki az Úrnak dolgát csalárdul cselekszi és túlságosan kíméli.«” (Luther X. Leó pápához 1520. október 6-án írt leveléből. I. m. 64-65.o.)