Hetek - III. évfolyam, 48. szám, 1999. december 04

Izrael súlyos vízhiányban szenved. A helyzetet nehezíti, hogy forrásainak legkevesebb egyharmada olyan területen ered, amelyet elvitatnak tőle. A Dan, a Hatzbani és a Banyas folyók a Golán-fennsíkon erednek, és vizükkel a Tibériás-tavat és a Jordán folyót táplálják. Nem valószínű, hogy a szírek lemondanának róluk, amikor maguknak sincs elegendő vizük. A nyugati parti, júdeai és szamáriai hegyek alatt pedig óriási víztározók vannak, ahová az esővíz gyűlik össze a talajon átfolyva, majd a föld méhében - búvópatakokon és hajszálereken keresztül - Izraelbe áramlik. Vajon a palesztinok a végső rendezésért folytatott tárgyalásokon készséggel lemondanak-e a vízkészlet ellenőrzésének jogáról?

A víz nemcsak az élet, de a megélhetés forrása is. Így van ez a világ minden táján, de a Közel-Keleten az emberek ezt valóban a bőrükön érzik, mert a víz nem áll rendelkezésre megfelelő mértékben. A múlt év aszályos tele után sohasem volt akkora vízhiány, mint manapság. A Tibériás-tó vízszintje tíz centiméterrel a vörös vonal alá süllyedt. Az ország két másik vízgyűjtő medencéje, a hegyi és a tengerparti sincs sokkal jobb állapotban.
Ha Izrael a téli esőzések idején megkapja azt a vízmennyiséget, amelyre évente szüksége van, akkor sem tudja mindet felhasználni. A Tibériás-tó erre jó példa. A tengerszint alatti 213 méteres szint a vörös vonal, amely alá nem szabad menni, mert az lerombolhatja a tó ökoszisztémáját, és lerontja a víz minőségét. Szélsőséges esetben pedig még ki is önthet a tó, mint ahogy azt 1992-93-ban tette. Ebben az esetben azonban nincs mód a víz elvezetésére: az vagy a Holt-tengerbe, vagy a Jordán folyóba ömlik. Az elmúlt évben a csekély esőmennyiség miatt a tó víztartalékainak csak egyhatodát használták fel. Még ha a tó viszonylag tele is van, a nyár folyamán 40-60 millió köbméter víz párolog el a nagy meleg miatt. Problematikus a föld alatti víztartalékok teljes kihasználása is.
Néhány területen azonban a talaj nem áteresztő, a víz így a tengerbe folyik, míg a föld alatti vízgyűjtő medencék szinte semmit sem kapnak. Ez különösen a tengerparti részt érinti. De Izrael még egyetlen évben sem kapott annyi esővizet, ami kielégítette volna szükségleteit vagy ha igen, akkor annak nagyobb része olyan helyre esik, ahol a talaj köves-sziklás, nem engedi át a vizet, így az a tengerbe ömlik, és nyoma vész. Szükség lenne a víz tartalékolására is, de erre még nem született megoldás.
Politikai események is befolyásolhatják a felhasználható víz mennyiségét. Ha Libanonban gátat vagy víztározót építenének, ez jelentősen csökkentené azt a vízmennyiséget, amely onnan a Tibériás-tóba folyik.
2005-re - vízügyi statisztikai jelentések szerint - a friss víz iránti szükséglet felülmúlja majd a rendelkezésre álló vízmennyiséget. Ez az előrejelzés figyelembe veszi, hogy a palesztin menekültek egy része visszatér a Nyugati Partra, és a népesség jelentősen megnövekszik majd. Izraelnek arra az időre 1,75 millió köbméter vízre lesz szüksége. Ugyanakkor a Szíriával és a palesztinokkal folytatandó tárgyalások eredményeként a mai vízforrások több mint harmada szír és palesztin ellenőrzés alá kerülhet.

Szomjas ország - veszélyes ország

Szíria valószínűleg nem egyezik bele abba, hogy Izrael a stratégiai fontosságú Golán-fennsík vízforrásai feletti ellenőrzést megtartsa. A Szíria és Izrael között folyó vita, hogy a zsidó állam az 1923-as nemzetközi határra vagy pedig az 1967. június 4-i határra vonuljon-e vissza, valójában a vízkérdés körül forog. A nemzetközi határ a Tibériás-tótól tíz méterre húzódna, míg az 1967. június 4-i vonal a tó partján lenne.
Ez utóbbi esetben Damaszkusz a nemzetközi jog értelmében magának követelhetné a tó vízkészletének felét, mivel a határ így a tó középvonalán helyezkedne el. Izrael jelenleg vízszükségletének egyharmadát nyeri a Jordán folyóból, amelynek tápláló mellékfolyói: a Hatzbani, a Dan és a Banyas folyók a fennsíkon erednek. Ha a Golán visszakerül szír fennhatóság alá, akkor Izrael vízforrásainak jókora része átkerül Szíriához, amelynek magának is szüksége van a vízre. Ma Szíria ötmillió embernek ad otthont, és mivel a népességnövekedési ráta igen magas, 2020-ra megkétszereződhet a lakossága.
Még ma is előfordul, hogy Damaszkusz korlátozza a lakosság vízfogyasztását. „Ha nem lesz vize, Szíria olyan lesz, mint egy szomjas farkas, amely veszélyes lehet” - jelentette ki Arnon Soffer, a haifai egyetem geográfiai tanszékének vezetője. A megoldás Törökország. Megállapodást kell kötnünk, hogy Szíria ne használja vízforrásainkat, de azért, hogy ne legyen szomjas, nekünk el kell rendeznünk, hogy vizet kapjanak az Eufráteszből. Törökország Izrael barátja, és ha ő megengedi, hogy a víz csatornákon és csöveken át Szíriába folyjék, akkor meg vagyunk mentve. Bár Jordánia kötött vízügyi egyezményt Izraellel, Szíriának nem szabad túlfogyasztania a Yarmuk folyó vizét, mert azt Jordánia is használja. Az egész rendszert szigorúan közös és/vagy nemzetközi ellenőrzésnek kell felügyelnie. Szíriának ugyanakkor kötelezettséget kell vállalnia arra, hogy nem épít olyan gyárat a Golánon, amely annak vízforrásait megmérgezné” - tette hozzá a haifai vízügyi szakértő.

Túlterhelt kutak

A vízkérdés nemcsak Szíria és Izrael problémája, a palesztinokkal folytatandó végső rendezésben is központi helyet követel magának. Izrael vizeinek 25 százalékát a Jordán folyó keleti partja szolgáltatta idáig. A vízgyűjtő, amely egy óriási fürdőkádhoz hasonlítható, a júdeai és szamáriai hegyek alatt található, és nem ismer határokat. A palesztinok azt követelik, hogy az a vízmennyiség, amely a nyugati parti hegyekre esik, az övék legyen, még akkor is, ha az, miután beszivárog a talajba, föld alatti folyókon, búvópatakokon és hajszálereken át Izraelbe folyik. Továbbá azt is állítják, hogy morális joguk van a vízhez, mert harminc éven át Izrael használta fel a döntő többségét, miközben a palesztinoknak sokkal kisebb mennyiséget biztosított.
A Héber Egyetem hidrológus professzora, Gwirtzman szerint amíg az egy főre eső izraeli vízfogyasztás 108 köbméter volt egy évben, addig 35 köbméter jutott minden egyes palesztin lakosra. Izrael azonban azt állítja, hogy ő építette ki ezeket a víztározókat, kezdve a múlt század végén, a török hódoltság végnapjaiban, majd folytatta a brit mandátum idején, azaz jóval az 1967-es, hatnapos háború előtt. Az izraeliek attól tartanak, hogy a palesztinok túlmerítik a forrásokat, és olyan sok vizet pumpálnak ki, hogy a sótartalom megnövekedésével a vízforrás használhatatlanná válik. Ez történt a gázai tengerpart víztározóival is. Ma a nyugati parti víz a legtisztább, a sótartalom itt a legalacsonyabb, és baktériumok is csak elenyésző mértékben vannak benne.
A víz mindkét nép számára misztikus-mítikus jelentőségű. Az izraeliek számára víz nélkül nincs mezőgazdaság, nincsenek narancsültetvények, nincs visszatérés a földhöz, és nincs „új zsidó” sem. A palesztinok is kötődnek egy földművelő kultúrához és életmódhoz, a földhöz, amelyet „elvesztettek vagy eljátszottak”, így a víz egyben a szuverenitás szimbóluma is számukra.

Az ország lakossága növekszik

Ehud Barak helyzetét a végső tárgyalásokon nehezíti, hogy szakértői ellentétes véleményeket hangoztatnak. Egyes álláspontok szerint Izraelnek nem kell ragaszkodnia a Nyugati Part vízforrásaihoz, mivel játszi könnyedséggel találhat más forrásokat. Mások szerint viszont nem szabad lemondani az ottani vízről, mert az nemzeti vagyonnak számít, és más forrásokat találni bonyolult, de főleg költséges.
Amikam Nachmani, a Bar-Ilan Egyetem szakértője szerint ez a vita arról szól, hogy kié legyen a nagy hiány. A következő 15 év alatt a térség lakossága olyan mértékben megnövekszik, hogy a víz nem lesz képes kielégíteni sem a palesztin, sem az izraeli igényeket. „Lehet vitatkozni arról, hogy kihez tartozzanak a vízforrások, de ez nem segít sem rajtunk, sem a palesztinokon - jelentette ki a politikai tudományok professzora, aki vízkérdésekre specializálódott. - Mind a víz mennyisége, mind minősége csökken. Nincs kétségem afelől, hogy meg kell tartanunk a víz feletti rendelkezés jogát, de ez nem oldja meg sem a mi problémánkat, sem a palesztinokét. 15-20 éven belül 14 millió ember lakja majd a térséget, és nem marad egy pohár víz sem azon felül, amit a házakban felhasználnak” - tette hozzá a politológus professzor. Gerson Baskin, egy közös palesztin-izraeli kutató- és információs központ vezetője szerint a megoldás nem a vízforrások elosztása, hanem közös használatuk.
Az izraeli Nemzetbiztonsági Tanács legutóbb azt javasolta Ehud Baraknak, hogy a vízforrások közös kezelésébe csak egy átmeneti időszakot követően egyezzen bele. A palesztinoknak ugyanis bizonyítaniuk kell, hogy a rendelkezésre álló forrásokat nem úgy kezelik majd, mint ahogy a gázai parton tették. Addig is - hangzik a tanács jelentése - Izrael ellenőrizze a vízforrásokat.

Új megoldások?

A szakértők szerint azon kellene gondolkodni, hogy hogyan teremtsenek új vízforrásokat. A megoldás nem az, hogy óriási ballonokban szállítsanak vizet Törökországból vagy fektessenek le tenger alatti csöveket, hanem sólepárló üzemeket kell létrehozni, és a sós tengervízből édes ivóvizet teremteni. A probléma azonban az, hogy ez igen költséges. A palesztinok úgy érvelnek, hogy erre nekik nincsen pénzük. Számukra a Nyugati Part vízforrása elegendő, és onnan szállítanának vizet Gázába is.
Izrael azzal érvel, hogy ha közös projektet indítanának, azt a nemzetközi közösség finanszírozná, míg Izrael erre egyedül nem kap pénzt. A németek már hajlandóak lettek volna egy közös projekt finanszírozására. A palesztinok azonban nem voltak készek a kooperációra, így a német pénz elúszott. Ők a víz feletti rendelkezés jogát akarják megszerezni. Számukra a víz nagyon fontos: ha Izrael ebben a kérdésben enged, akkor biztonságot és területet kaphat cserébe.
Izraelnek már vannak kisebb sólepárló telepei, a legnagyobb Eilat mellett, amely a város vízszükségletének 80 százalékát fedezi. A helyzet azonban nem olyan egyszerű, mert legalább három év kell, amíg egy ilyen telep megépül, és mindössze 50 millió köbméter vizet termelhet. Ennyivel növekszik minden évben Izrael vízszükséglete. Így annak fedezésére minden évben egy új gyárat kellene létrehozni. De mi lesz jövőre és azután? „Még ha megtartjuk a vízforrásokat, akkor is bajban vagyunk” - jelentette ki Gwirtzman professzor.
Csak egyetlen megoldás segíthet, ha csökkentik a mezőgazdaságnak juttatott vízmennyiséget, amely az évi szükséglet 50 százalékát teszi ki. Ez azonban kinyithat egy politikai Pandora-szelencét. Amellett, hogy a földművelés ideológiai fontossággal bír, az izraeli társadalom tíz százaléka ezzel keresi a kenyerét. „Ezért az országnak mindenképpen meg kell tartania a vízforrásokat. De ha meg akarja tartani a biztonsági szempontból fontos területeket, a zsidó településeket és a vízforrásokat is, mi marad, amit adhatna?” - kérdezi a vízügyi szakértő.
A palesztinok úgy vélik, hogy a Nyugati Part vízforrásainak ellenőrzése nélkül nem jöhet létre életképes palesztin állam. Nabil Sarif, a Palesztin Vízügyi Hatóság elnöke szerint a legkevesebb, amit a tárgyalásokon el akarnak érni, hogy a vizet egyenlő mértékben használhassák. Sarif vágya azonban az, hogy alapvetően megváltoztassa a jelenlegi rendszert: ahelyett, hogy a palesztinok egy bizonyos vízmennyiséget kapnának évente, maguk szeretnék ellenőrizni vízforrásaikat. „Az eljövendő palesztin államban a mezőgazdaság lesz a fő jövedelmi forrás” - jelentette ki Nadir Khatib, a betlehemi környezet- és vízfejlesztési szervezet elnöke. - A Nyugati Partról nincs kijárat a tengerhez. A gázai övezetben van ugyan, ám az nagyon drága, így nem maradt más, mint a nyugati parti vízforrásra való támaszkodás. A vízre vonatkozó palesztin jogok megvalósítása nemzeti kötelesség, s a szükségletek meghatározásánál figyelemmel kell lenni nemcsak a növekvő népességre, de a megművelhető területek növelésére is” - tette hozzá az elnök.
A politológusok szerint a Közel-Keleten nem lehet béke, ha a vízkérdést nem rendezik. Ésszerű, mindenki által elfogadható megoldást, amely elsősorban a természetes vízforrások használatán alapul, csak regionális együttműködés teremthet meg. Törökország, Szíria, Libanon, Jordánia, a palesztinok és Izrael, ha nem adják fel háborús szándékaikat, az egész térséget katasztrófába sodorhatják.

Beduin források

Október közepe: a Barrada folyó, amely táplálja Damaszkusz milliónyi lakosságát, széles medrét meghazudtolva alig láthatóan csordogál. Az ok: a rendelkezésre álló vízkészletek szűkösek, a Közel-Kelet szárazsággal sújtott forrásvidékei nem képesek már ellátni a szapora arab lakosság növekvő vízigényét. Továbbá a helyzet súlyosságát jelzi, hogy Jordániában jegyrendszert vezettek be a lakossági fogyasztás korlátozására.
De még ha a várva várt eső meg is érkezne, a segítség akkor is csak ideiglenes. A szárazság következtében megcsappanó vízhozamok ugyanis csak elindították azt a lavinát, amely már évek hosszú sora óta fenyegeti a közel-keleti államok lakosságát.
Nézzük meg közelebbről a vízhiány gyökereit. A legoptimistább előrejelzések szerint is az arab országok lakossága - beleértve az Atlanti-óceántól az Arab-öbölig terjedő területet - az 1990-ben számlált 227 millió lakosról 2025-re 446 millió főre növekszik. Ez a szám, ha Jordániát vesszük górcső alá, 4,3 millió főről 11,5 millió főre való növekedést jelent, amely két és félszerese a jelenlegi lakosságnak. A vízfogyasztás növekedése értelemszerűen a vízminőség romlásával is együtt jár. A Jordán városok vízfogyasztásáról készült felmérés szerint az egy főre jutó vízfogyasztás az elmúlt két évtizedben 2200 m3/fő/évről 1100 m3/fő/évre csökkent. Ez a szám vészesen közel esik ahhoz az ominózus 1000 m3/fő/éves értékhez, amelyet irányadóként, még a válság bekövetkezte előtt fogadtak el, mint a lakosság életkörülményeit már károsan befolyásoló vízhiányt. A szakértők azt mondják, ha a probléma tiszta, számtalan a megoldás, csak választani kell közöttük. A szegényebb arab országok megoldáskeresésükkel valahol a két szélsőséges lehetőség - a vízforrások kiapadása és a gazdagabb országok számára megvalósítható lehetőség, a sólepárló üzemek létesítése - közötti ösvényen kutakodnak.
Alapmegoldásnak kínálkozik az áttérés a pazarló öntözéses mezőgazdasági termelést eredményező elöregedett, „számos sebtől szivárgó” vízvezetékrendszerről az Izraelben már honos, csepegtetéses öntözéses gazdálkodásra. Ha közelebbről megnézzük a számokat, láthatjuk, hogy a mezőgazdaságnak az összes vízmennyiség felhasználásán belüli aránya 90 százalék. Lehetőségként felmerülhet a víz városok felé irányítása, de ez Jordániában a nemzeti érzületű, önfenntartó országmodell végét jelentené. Nehezíti még a helyzetet, hogy a Jordán kormányzat gavallér módjára bánt a kútfúrási engedélyek kiadásával a beduin törzsek számára, akik a jordán királyság biztos politikai támaszát adják.
Nyilvánvaló, ám a helyzetből fakadóan mégis az egyik legbonyolultabb lépés a helyi országok közötti kooperáció. A legutolsó konferenciát a témában Bejrútban tartották, ahol az együttműködés elősegítésére bizottságot hoztak létre. A tagok: Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon. Izrael nem csatlakozott a bizottsághoz. A véleményeket nem sikerült közelíteni egymáshoz. A vízfelhasználás mennyisége egyes országokban oly mértékben eltérő, hogy egyes országok, így például Izrael számára a vízfelhasználás drasztikus csökkentése jelentené a kooperációt.
Az összehasonlítás kedvéért megemlíthető, hogy 1995-ben Jordánia városi vízfelhasználása fele volt az izraeli felhasználásnak. A kontraszt még szembetűnőbb, ha a palesztin felhasználással vetjük egybe, ahol ötöd anynyi az egy főre jutó városi vízfelhasználás, mint Izraelben.
Más országokkal sem tűnik egyszerűnek az együttműködés. Északon Szíria - dacára a szárazságnak - viszonylag jól ellátott vízzel, saját felhasználását nagyjából fedezi. Ugyanaz a földközi-tengeri hatás, amely Szíriában esőt hoz, Libanont a térség egyik legszárazabb országává teszi. Az itteni kormányzat hatalmas víztározó kapacitás építését irányozta elő. A környék legfontosabb vízbázisa az Eufrátesz, amelyből a vízkivétet számos egyezmény szabályozza, mégis megszámlálhatatlan konfliktus forrása. A megoldás, mint azt a felsorolt tények mutatják, grandiózus feladatot ró a közel-keleti kormányzatokra. Éppen ezért az elkövetkező évek két legfontosabb feladata: a növekvő lakosság ellátása a tovább már csak nehézkesen bővíthető vízbázisokból, illetve új alternatívák keresése oly módon, hogy a víz minősége ne romoljon. (Ramor Frigyes)