Kőkemény diktátor vagyok
Fischer Ivánnal beszélget Tihanyi Péter a zene erejéről, a szépségről, az alázatról

Fischer Iván

• 1951-ben született Budapesten, zenész családban
• A Bécsi Zeneakadémián szerzett karmesteri diplomát
• Nemzetközi karrierje a Rupert Alapítvány és a BBC 1976-os londoni karmesterversenyén nyert első díjjal indult
• 1975 óta koncertezik, és rendszeresen vezényli a világ vezető zenekarait
• 1983-ban mutatkozik be az USA-ban, a Los Angeles-i Filharmonikusok élén
• 1983-ban Kocsis Zoltánnal megalapítja a Budapesti Fesztiválzenekart, amelynek zeneigazgatója
• 1996-tól a Philips Classics exkluzív művésze
• 1998 decemberében a Magyar Köztársaság elnökének kitüntetését vehette át „a Budapesti Fesztiválzenekar megalakításáért és a nemzetközi zenei élet meghatározó együttesévé történt fejlesztéséért”

Fischer Iván: „Az embernek át kell magán engedni a muzsikát, aztán meg kell szólaltatnia”     Fotó: Somorjai

- Engedjen meg egy buta kérdést. Miért jó a zene? Miért szeretjük a zenét? Mi az értelme - ha van - a zenének?
- A jó zene magával ragad, kiemel és elvisz ebből a kis vacak énünkből egy magasabb rendű dimenzióba. Végül is az az értelme, hogy kiszabaduljunk ebből a nyavalyás önmagunkból. Ez a jó benne. Egy ihletett zeneszerzővel fantasztikusakat lehet utazni. A zene egy óriási ajándék.
- Mozart ajándéka az emberiségnek, vagy Fischer Iván ajándéka a közönségnek? Ki az ajándékozó? Tehát honnan ered, hova nyúlik vissza a zene kezdete?
- Meggyőződésem, hogy ez a kérdés a legnagyobb titkok egyike. A görög mitológia szerint a zene isteni eredetű „valami”. A mitológia szerint Zeuszék a múzsákat azért tartották, hogy az isteneket dicsőítsék. Már a múzsák is félig isteni, félig emberi lények voltak. Orfeusz aki az első nagy zenész volt elleste ezt a tudományt, és ő is elkezdett énekelni és lantozni. Orfeusz tanítványai pedig azt mondták, hogy semmi mást nem csináltak, csak utánozták a mestert. Az biztos, hogy minden remekmű valamilyen módon a földi léten túli dolgokra emlékeztet. Minél nagyszerűbb egy szerző, annál inkább meg tudja ragadni a lényeget. Az élet jelenségei egy zenei mondaton belül is pontosan kimutathatók. Egy zseniális zeneszerző többek között attól is zseniális, hogy tökéletesen le tudja írni az élet, a természet dolgait, ettől szép egy szimfónia, és ettől ismerős számunkra. Egész egyszerűen a zenében ráismerünk az életre, az élet csodáira a szép személyében. Egy depressziós, az öngyilkosság gondolatával foglalkozó ember beül a nézőtérre, eljátszunk egy Beethoven-szimfóniát, és elmúlnak a rossz gondolatai. Újra örül, hogy él. Meg lehet változtatni az emberek személyiségét is, amit az életkörülményei determináltak.
- Gyakran kap személyesen is ilyen visszajelzéseket?
- Hogyne, rengetegszer. Másfél évvel ezelőtt például adtunk hat koncertet Hollywoodban. Tizenkét-tizennégyezer ember volt minden előadásunkon, és a legkülönbözőbb szerzők remekműveit játszottuk. A hatodik koncert után odajön hozzám egy törékeny, disztingvált idős hölgy azzal, hogy szeretne velem beszélni. Megfontoltan, nyugodtan, csendesen kezdte el mondatait; küzdött a könnyeivel. Elmondta, hogy elment Magyarországról 1946-ban, miután Auschwitzban az egész családját kiirtották, majd itt, Los Angelesben telepedett le. Az emlékek olyannyira gyötörték, hogy Európáról, Magyarországról még csak hallani sem akart, mindent le akart zárni, ami Auschwitzhoz kötötte. Már eltelt több mint ötven év, és egyáltalán nem tudta feldolgozni a történteket. Ugyanakkor volt benne valami vágyódás is, mindig érdeklődve figyelte, mi történik Magyarországon. Ez egy megoldatlan, fájó seb volt az életében. Nem akart így meghalni. Végighallgatta mind a hat koncertet, és azt szerette volna nekem mondani, hogy az utolsó koncert közepe felé azt vette észre, hogy megtalálta a békességét. Egyszer csak meg tudott bocsátani Magyarországnak, Európának és minden bűnösnek. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb siker, amit életemben elértem. Látja, még egy ilyen ellentmondást is valahogy fel tud oldani a muzsika, ez szinte hihetetlen, de így van.
- Mitől hat ilyen elementárisan a zene? A hatásmechanizmusát tekintve miben különbözik a többi művészettől, az irodalomtól, a színháztól, a képzőművészettől? Mennyivel tud többet azoknál?
- Hasonlítsuk össze egy színdarabbal. A színdarab vagy a mozi azért jó, mert mindenféle érzéseket átélünk úgy, hogy mégsem velünk történik, de azért hat ránk. Ezért szeretünk sírni és nevetni a moziban. Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, egy olyan történetet kell látnunk, ami belőlünk ilyen-olyan érzéseket vált ki. A zenében az a csodálatos, hogy nincs szükség történetre, mert a maga különös, titokzatos törvényei szerint azonnal megérinti lényünk legbelsejét. Ez egy nagy, közös kollektív nyelv, amit nem az értelem, nem a tudat irányít, ilyen módon a szavakat, gondolatokat ki lehet küszöbölni.
- Hogyan nyúl hozzá egy darabhoz?
- Egy szöveget el lehet mondani majdnem egészen pontosan, de a zenét igazán csak megközelíteni lehet. Egy ideje rájöttem arra, hogy nem kell olyanfajta döntéseket hoznom, hogy ezt így szeretném játszani, vagy úgy, gyorsabban, lassabban, keményebben vagy puhábban. Egyszerűen meg kell próbálni ráérezni a darabra, az embernek át kell magán engedni a muzsikát, és aztán meg kell szólaltatnia. Persze ez különböző művészek esetében különbözőképpen fog szólni. Ha két különböző színű üvegpohárba beleöntjük ugyanazt a vizet, a poháron keresztül nézve a víz is különböző színű lesz. A pohár színe az előadó színe, karaktere, tehát ha átmegy ezen az előadón, mindenkinél másképp fog szólni ugyanaz a zene. Nekem az a feladatom, hogy ezt a magamon „átengedett” darabot valahogyan szétsugározzam száz emberre, a zenekarra. Tehát nem arról van szó, hogy azt mondom: „Józsikám, játszd ezt így vagy úgy”. Lehetőleg kerülöm az instrukciókat.
- Melyik tulajdonságát, képességét, adottságát tartja a legfontosabbnak?
- Erre így nem tudnék válaszolni. Azt tudom, hogy nekem mikor sikerül valami, és mikor nem.
- És mikor sikerül?
- Akkor, ha létre tudok hozni a zenészeimmel egy olyanfajta közös, harmonikus koncentrációt, amikor is úgy tudunk egyet akarni, hogy közben semmit sem akarunk. Ez a legideálisabb, legtermékenyebb és legihletettebb állapot, mikor pici gyerekként rámbámulnak - mint az óvodások az óvónénire -, azt kérdezvén a szemükkel: „Na, most merre menjünk, jobbra vagy balra?” Sőt, ha én akarok valamit, az sem jó, mert akkor kiváltom belőlük is az akarás vágyát.
- Kérem szépen, ha Ön sem akar semmit és a zenészei sem akarnak semmit, hogyan lesz ebből mégis „valami”?
- Ha meg tudom oldani, hogy ne legyen bennünk semmiféle akarat, hogy csak átengedem magamon a zenét, csakis akkor fog megszólalni az a leglényegesebb dolog, amit a zeneszerző megérzett. Mondok magának példaként négy lépcsőt. A legrosszabb előadás az, amikor a zenekar úgy játszik, hogy százan százfélét akarnak. Egy kicsit jobb az, amikor a zenészek úgy játszanak, ahogy a karmester akarja. Ennél sokkal jobb, mikor a karmester semmit sem akar, csak a zeneszerzőt szolgálni. Tehát száz zenész és a karmester úgy áll fel, úgy játszik, ahogy azt a zeneszerző akarja. Az igazi, tökéletes előadás az, mikor a 100 zenész a karmesterrel úgy játszik, hogy egyszer csak megszólal az, amire a zeneszerző ráérzett. Tehát az akarat kiküszöbölése, ez a legfontosabb. Hozzáteszem, a legnehezebb is.
- Milyen típusú emberekből lesznek igazán nagy formátumú karmesterek, zenekarvezetők?
- Nem jó a „politikus” típusú karmester, aki mindig nagyon meggondolja, hogy mit mond. Úgyszintén rossznak tartom a „rendőr” típust is, aki állandóan meg akarja mondani, hogy mit szabad és mit nem szabad, aki örökké azzal foglalkozik, hogy mi helyes és mi nem. Hogy milyen a jó karmester? Néha lehet látni televízióban amerikai kosárlabdameccseket. Nem tudom észrevette-e már a trénert, az edzőt? Ezek iszonyú szenvedélyes emberek, akik bekiabálgatnak a pályára, és mindenféle terveket, instrukciókat írogatnak papírfecniken ott a partvonalon. Nos, szerintem ez a kosárlabdaedző kiváló karmester, mert nagy szenvedéllyel részt vesz a játékban, de nem jön be a pályára. Aztán ott vannak például az ortodox zsidó iskolák, a jesivák, és a jesivákban a rabbik. Mikor a diákok énekelnek, ez az öreg szakállas rabbi néha bólogat, hogy oké, ezt a dalt énekeljétek. Néha pedig megcsóválja a fejét, hogy ezt viszont ne énekeljétek. Az a lényeg, hogy a jesivában ez a rabbi dönt. Semmi mást nem csinál, „csak” választ, hogy melyik dal jöhet és melyik nem. A fiúk nem kételkednek a rabbiban, ha ő azt mondja, ez a dal jó lesz, akkor ők azt elhiszik. Feltétel nélkül bíznak benne. Ezek az öreg rabbik ott a jesivában szintén emlékeztetnek a jó karmesterre.
- Ön munka közben „Iván”, vagy „haver” vagy „maestro” vagy „miniszterelnök”?
- Semmiképpen nem vagyok barát, azt nem szabad csinálni, az nagyon rossz, az árt. Ugyanis akkor megnehezítem a zenészeknek azt, hogy alávessék az akaratukat. Mikor dolgozunk, teljes mértékben meg kell követelnem, hogy alárendeljék magukat a közös előadásnak, amit én képviselek. Itt tökéletes diktatúra van, és én kőkemény diktátor vagyok. Nekem viszont minden pillanatban maximális odaadást kell követelnem tőlük. Nekik így újra és újra át kell élniük azt, hogy ez az ember - azaz én - követelhetek. Ezt csak akkor tudják egészséges módon átélni, ha megszoknak egy hihetetlen nagy fegyelmet és alázatot. Művészeti intézményekben nincs sok értelme a demokráciának, merthogy ott egyszerűen nem működik. Mint mondtam, itt nem arról van szó, hogy Fischer Iván akarata érvényesüljön, hanem arról, hogy elérjem azt, hogy egyikünk akarata se érvényesüljön, csakis a mű közös szolgálatára figyeljünk. Ha bármit „kreatívkodnak”, hozzátesznek, beleadnak, romlik a minőség, és nem az szólal meg, aminek meg kellene szólalnia, hanem valami más. Diktátor vagyok, hogy jó szolga lehessek.
- Mi van a kortárs zenével? Hol vannak a Mozartok, Bartókok, Pendereckik? Egyáltalán hova szökött a dallam az ezredvég zenéjéből?
- Így a huszadik század vége felé kénytelen vagyok azt is megkérdőjelezni, hogy egyáltalán van-e fejlődés.
- Ezt a zenére érti?
- Mindenre értem. A tizenkilencedik század eleje óta, azaz körülbelül kétszáz éve belekezdtünk egy olyan kísérletbe, amit azzal a kifejezéssel lehetne a legjobban leírni, hogy újítás. Ez a lendület a francia forradalom után indult be igazán. Az ipari forradalommal kezdődött, és most a különböző számítógépcsodáknál, gépembereknél tartunk. Ugyanígy a zenében is újítanak és újítanak, és persze millió más területen is. Ez egy idő után unalmas lesz. Elképzelhető, hogy ez az őrület egyszer csak leáll, és onnantól kezdve másról fog szólni a következő kétszáz év. Onnantól kezdve a hangsúlyokat máshova fogják helyezni. Újból a valódi kérdések felé fognak fordulni az emberek. Ez a vadkapitalista őrület, ahol mindent és mindenkit meg lehet vásárolni, nem gondolnám, hogy sokáig mehet.
Az az érzésem, a hatvanas évek hangulata vissza fog valahogy jönni.
- A zenében is?
- Igen, a változások mindig a zenével szoktak elindulni. Arra számítok, hogy Kelet-Európában jön egy hatvanas évek jellegű hullám nemsokára. És jönnek majd a dallamok is, csak ki kell várni. Tudja, túl sok gombot nyomogatunk mostanában.
- Élmény volt Önt hallgatni!