Tihanyi Péter
Keveset beszélek, inkább cselekszem
mondja Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke

1999-ben a Duna Televízió megkapja a világ legjobb kulturális televíziójának járó „UNESCO Camera” díjat.

Sára Sándor. „Összeállt bennem az egész Kárpát-medence”    Fotó: S. L.

Sára Sándor operatőr, filmrendező. Született: Tura, 1933.

Jelentősebb operatőri munkái: Sodrásban; Tízezer nap; Apa; Budapesti mesék; Szindbád; Hószakadás; Árvácska; Circus Maximus.

Jelentősebb játék- és dokumentumfilmjei: Feldobott kő; Nyolcvan huszár; Pergőtűz; Bábolna; Sír az út előttem: Hazátlanok, Hadak útján; Keresztúton; Könyörtelen idők; Tüske a köröm alatt; Csonka Bereg; Magyar nők a Gulágon; Vigyázók; A vád.

Díjak:
1968: Balázs Béla-díj
1974: Érdemes művész
1978: Kossuth-díj
1987: Kiváló művész
1994: Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje
1997: Magyar Örökség Díj

1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1993-tól a Duna TV elnöke.

- A múltkoriban azt mondta: „Most már hovatovább hetedik éve húzom az evezőket a Duna Televízió gályarabságában, másra időm sincs igazán.” Milyen körülmények között, és miért vállalta azt, hogy aktív filmszakemberből, filmművészből egyszer csak egy újonnan induló televízió elnöke legyen? Hatvan évesen ez elég izgalmas pályamódosítás lehetett.
- A kilencvenes évek elején egyszer Antall József miniszterelnök úr magához hívatott. Azt mondta, hogy a Magyar Televízióval gondok, bajok vannak, rendbe kéne tenni, és ebben ő - ők - nekem fontos szerepet szánnának. Zavartan válaszoltam a miniszterelnök úrnak: „Kevés dologhoz értek, a televízióval nem foglalkoztam, de ha tudok segíteni abban, ami kapcsolatos a játékfilmmel, a tévéjátékkal vagy a dokumentumfilmmel, abban szívesen segítek.” A beszélgetés végén aztán kiderült, hogy itt sokkal többről lenne szó.
- Mégpedig miről?
- Arról, hogy el kéne vállalnom a televíziónak - már nem is tudom pontosan - talán az alelnökségét vagy az elnökségét. Megrettentem, és mondtam, hogy erre én alkalmatlan vagyok, nem tudom elvállalni. De láttam, éreztem - mi már többször is találkoztunk -, kifejezetten rosszul esett neki, hogy visszautasítottam. Amikor elváltunk, azzal búcsúztam: „Bármikor, ha testre szabott feladatot kíván rám bízni, örömmel jövök.” Néhány hónappal később megint csengett a telefon, Antall József kéri, hogy menjek hozzá. Azzal fogadott, hogy most van az a pillanat, amikor segítenem kéne. Mondtam, hogy jó, természetesen. Arra gondoltam, hogy valamilyen filmet kellene készítenem. De nem. Ismét a televízió vezetését, talán rendbetételét vetette fel.
Ekkor már nem lehetett visszakoznom. 1992-ben volt a meghallgatásom a Parlament Kulturális Bizottsága előtt, ahol bizonyos körök részéről kemény és buktató kérdések hangzottak el, de ezzel együtt a bizottság többsége javasolta kinevezésemet. Igen ám, de Göncz Árpád elnök úr - szokatlanul - kétharmados többséghez kötötte a kinevezést, ehhez egy tizednyi szavazat hiányzott. Nagy kő esett le a szívemről, ettől megszabadultam, gondoltam. Telt-múlt az idő, éppen befejeztem a Vigyázók meg a Magyar nők a Gulágon című filmjeimet, és lementem Köveskálra pihenni.
Néhány nap múltán Csoóri Sándor keres telefonon, hogy el kéne vállalnom az akkor már két-három hónapja beindult Duna TV vezetését. Mondom neki: „Sándor, hagyjál békén, most fejeztem be két munkámat, szeretnék pihenni.” Amikor visszajöttem Pestre, nemcsak ő, mások is, például Tőkés László elkezdtek „megdolgozni”. Emlékszem, László azzal érvelt: „Azt gondolod, hogy én szívesen vállalom, hogy az egyház ügyei mellett nap mint nap a politikával
is foglalkozom?” Ez a mondata hatott rám. Én is komolyan gondolom, hogy vannak feladatok, amelyeknek el- és felvállalása egy adott pillanatban kötelesség, szolgálat.
- Amennyiben ezt a munkáját szolgálatnak fogja fel, mi ennek a szolgálatnak a tartalma, lényege? Mi az az igény vagy mi az a hiány, ami ezt a szolgálatot létrehozta, illetve ami ilyen módon a Duna TV-t is működteti?
- Bátran mertünk másfajta televízióban gondolkodni, határozottan kiléptünk abból a - rossz szó - nemzetközi trendből, ami a kereskedelmi televíziózás gyakorlata. A kereskedelmi televíziózás ugyanis arról szól, hogy el akarják adni neked az árut. Mindenfajta árut. Nem nézőnek, hanem vásárlónak tekintenek, fizetőképes árufelvevőnek. Ezért vannak a reklámok, klipek, vetélkedők, showműsorok. Hogy a reklámdömping ne legyen túl unalmas, néha betesznek közé egy-egy filmet.
A mi feladatunk más volt. Mi a határon kívül rekedt magyarok számára - akik az elmúlt negyven, sőt hetven év alatt hol hermetikusan, hol kevésbé hermetikusan el voltak zárva - egy nagyon fontos kulturális és tájékoztatási csatornát kívántunk létrehozni. Hogy az elszakított nemzetrészek közötti kapcsolatot ápoljuk, fejlesszük, a „Haza a magasban” élményét elmélyítve, klasszikus magyar és egyetemes értékeket sugározzunk, nemcsak a filmes programokban, hanem egyébként is. Hogy eleget tegyünk elsősorban annak a határon kívüli - de ez a határon belül is érvényes - nézői kívánságnak, hogy minél több magyar irodalmat, magyar verset, történelmet, természetfilmeket, nyelvműsorokat, változatos kulturális műsorokat adjunk.
Az évek során sikerült olyan igényes törzsközönséget kialakítani, aki nem „veszi be” a kereskedelmi bóvlit. Ha valaki hozzászokik a színvonalas irodalomhoz, annak már nem nagyon kell a ponyva. Erdélyben szerencsés a helyzetünk, mert ott egyedül a Duna Televíziót láthatták csak évekig. A román tévét kevesen értik, nem nézik. Vannak műsorok, amelyeket a Duna Televízió képernyőjén hiába keresne, ha ezeket a műsorokat meg akarja találni - akkor is azt mondtuk, most is azt mondjuk - meg kell nyomnia egy másik televízió gombját.
- Ön szerint miért nem lehet a valóságot megérteni a médiából?
- Mert be vagyunk csapva. Tudniillik azt hisszük - nagyon sokan, én is -, hogy ha megnézzük az egyik, a másik, a harmadik híradót, és ha elolvasunk minden újságot, akkor megtudjuk, hogy valójában mi történik. De ez tévedés, mert akkor sem tudjuk meg. A lényeges döntéseket, amelyek valóban meghatározzák a sorsunkat, nem kötik az orrunkra. Főleg nem a sajtó orrára. Nem véletlen, hogy mindent titkosítanak öt, tíz vagy akár harminc évre is. Így a lényeges történésekről jóval később, húsz, harminc év múlva szerzünk csak tudomást. De az is meglehet, hogy soha.
- Ezt a Duna Televízió hogyan oldotta meg ?
- Két fő területe van a televíziónknak: az egyik az úgynevezett tájékoztatás, a másik a művészeti terület. A politikusok, a közélet szereplői a tájékoztatási műsorokat szeretik, általában ezeket a műsorokat nézik, figyelik. Engem ez személy szerint kevésbé érdekel, de mivel a nézőink is igénylik és fontosnak tartják a tájékoztatást, megfelelő egyensúlyra törekszünk. Szívem szerint én megváltoztatnám az arányt a művészeti műsorok javára. Meggyőződésem, hogy az a tudás és információ az életről, amelyet a művészeti műsorok közvetítenek a nézőknek, sokkal közelebb áll a valósághoz, mint amit az úgynevezett hírműsorokból kap. Ön például olvas tegnapi vagy tegnapelőtti napilapot?
- Nem, nem olvasok.
- De két évvel, tíz évvel vagy akár húsz évvel ezelőtt készült filmet megnéz, mert még mindig hat, legyen ez dokumentum- vagy játékfilm. Még mindig tud valamit mondani a világról, az életről, rólunk. A minőségi tájékoztatás mellesleg pénzen is múlik. Nekünk is több stáb kellene, több vidéki, határon túli tudósítás kellene, sokkal több helyről kellene az információinkat összeszedni. Csak egyetlen egy nemzetközi hírszolgáltatóval van állandó kapcsolatunk - ez a CNN - merthogy nem tudunk többet megfizetni. Több pénzzel sokkal színesebb, mozgékonyabb, izgalmasabb, tehát gazdagabb híradókat tudnánk készíteni.
- Több mint negyven éve fotografál és rendez. Mikor imént a Duna TV közönségéről beszélt, eszembe villant, hogy a legemlékezetesebb filmjeinek szereplői is a határon túl élő megnyomorított, meghurcolt, halálba küldött vagy csak egyszerűen elfelejtett emberek voltak. Ezeket a témákat ilyen ihletett módon feldolgozni, ahogy ezt Ön tette, csak erős és mély érintettség mellett lehet. Mennyire fontosak ezek a belső kötődések, elkötelezettségek?
- Mindig is működött bennem egy olyan képesség, ha úgy tetszik elkötelezettség, hogy mások helyett, mások érdekében szót emeljek: akik nincsenek olyan helyzetben, hogy szóljanak; vagy félnek, hogy szóljanak; vagy akiknek egyszerűen nincs rá képességük, hogy szóljanak. Ilyen értelemben minden egyes munkám egyfajta szolgálat. Mindig olyan témákra irányítottam a kamerát, ezáltal az emberek tekintetét, figyelmét, amelyről addig kevesen vagy senki nem beszélt, amely még fehér foltnak számított. Például a cigányok; tanyán élők; az öregek; a második magyar hadsereg katonái a Donnál; a Gulágra hurcoltak és onnan hazakerülők, és így tovább.
Hogy a témaválasztáson túl van-e valamilyen mélyebb megérintettség? Persze, hogy van, hogyne lenne. Milyen furcsa… ahogy így viszszagondolok a háborús gyermekéveimre, emlékszem… már ’44-ben jöttek, és átmentek a falunkon az erdélyi menekültek. Ott is megszálltak, ahol mi laktunk, én már tizenkét éves koromban tudtam a Székely Himnuszt, mert hallottam tőlük énekelni, fájdalmasan, szomorúan.
Tizenéves gyerekember voltam, amikor a front átment a falunkon. Láttam, hogyan kellett bújtatni a két nővéremet, hallottam azokat a sikoltozásokat, amelyek a faluban „megtörténteket” kísérték.
A szülőfalumból, Turáról átkerültünk Ikladra, ami sváb falu volt. A háború után kitelepítették az emberek egy részét. Maradandó nyomot hagyott bennem. Valójában nem nyúltam soha olyan témához, amelytől ne „érintődtem” volna meg már tíz-tizenhárom éves koromban.
Abban is szerencsém volt, hogy a nyolc gimnáziumot négy helyen jártam: három évet Jászberényben, három évet Aszódon, egy évet Berettyóújfalun, egyet Budapesten. Aztán dolgoztam Szeged környékén, Inotán, Debrecenben, és mire odakerültem, hogy filmeket készítsek, tudtam mi az, hogy Bihar, mi az, hogy Jászság, összeállt bennem addigra az ország. Később pedig összeállt bennem az egész Kárpát-medence. Érdekes módon törekedtem is arra, hogy a Kárpát-medence minden egyes tája, Felvidéktől a Vajdaságig, az Alföldtől az erdélyi havasokig szerepeljen, benne legyen a filmjeimben.
- Kollégái, barátai, Csoóri Sándortól Tőkés Lászlóig bőven „kaptak” életük során, de Ön valahogy soha nem került a célkeresztbe. Ennyire ügyes? Az „ügyes” szót most nem igazán pozitív értelemben gondolom.
- Nem. Ennyire keveset beszélek. Inkább cselekszem. Ha túl sokat beszél az ember, sebezhetővé válik. Hál’ Istennek tényleg nem voltam „célkeresztben”, vagy csak nagyon ritkán. Mikor a Duna TV elindult, jöttek sorra a gyalázó és méltatlan támadások, hol nyílt, hol rejtett alattomos módon. Legtöbbször nem válaszoltam, s elült magától a hadjárat. Ha válaszolok, és véletlenül rosszul fogalmazok vagy félreérthető valami, akkor elindul a hólabda. Időnként rám indulnak a bértolnokok, ezt nehéz kikerülni.
- Ön úgy él nyaranta a Káli-medencében, Köveskálon, mint egy reneszánsz herceg.
- Szeretnék úgy élni. Elmondhatom, hogy azalatt a közel 50 év alatt, amióta dolgozom, elértem azt, amit régebben egy módosabb parasztgazda elért. Mondjuk, volt neki telke, egy portája, nekem is van egy szép, régi parasztportám. Később aztán vettem hozzá egy darab szőlőt is a hegyen. A gazdának volt még vagy 20 hold földje is. Nekem földem nincs, van helyette Pesten egy lakásom. A gazdának volt lova, tehene, kocsija, nekem ehelyett autóm van. Szinte egész évben lejárogatok. Valami munka mindig van a porta körül, aztán ott a szőlő. Tavaly például ültettem még 500 mandulafát, arra is rá kell nézni, a traktorossal, a munkásokkal is tárgyalni kell. Aztán leülök, megkóstolom a szomszéd borát… beszélgetek… és hirtelen elröpül az ősz.
- Hogy sikerült az idei szüret, milyen lesz a bor?
- Hadd hencegjek, tiszteletbeli bor-akadémikus lettem.
- Az mit jelent?
- A bor-akadémikusok választják meg az év legjobb borászát. Én ugyan még nem kaptam meg ezt a felemelő címet, ahhoz előbb nyerni kell mindenféle versenyeken, de még megkaphatom. Viszont, már saját palackba töltöm a boromat, és saját címkém van az üvegen.
- Jól tudom, hogy ebben a hónapban tölti be a 66. életévét?
- Igen, ez egy különös évforduló: 33-ban születtem, 99 van, és 66 éves vagyok.
- Elnök úr! Boldog születésnapot!
- Köszönöm.