Grüll Tibor
A gyökér és az ágak

A „pogányok apostola” a zsidóságot olyan „szelíd olajfának” nevezte, melynek néhány ága a hitetlenség miatt ugyan átmenetileg kitöretett, de csak azért, hogy helyet adjon a beoltott vadolajfaágaknak, azaz a pogányokból lett keresztényeknek. Pál ez utóbbiakat komolyan figyelmeztette: a „beoltás” ténye nem jelent okot arra, hogy a pogányokból lett hívők megvessék a „kitört ágak”-at, a zsidókat: „Mert ha te a természetes vadolajfából kivágattál, és természetellenes módon beoltattál a szelíd olajfába, mennyivel inkább beoltathatnak ezek a (letört) természetes ágak az ő saját olajfájukba”.

Pusztulás és szétszóratás

A jeruzsálemi Szentély pusztulása valóságos „teológiai földrengések” sorozatát indította el a Római Birodalomban élő zsidó és keresztény egyházakban. A keresztények számára Jézus előre jelezte a bekövetkező eseményeket: „Mert jőnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülötted palánkot építenek és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged, és a földre tipornak téged, és a te fiaidat tebenned, és nem hagynak tebenned követ kövön, mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét.” Jeruzsálem és a Szentély pusztulása azonban a zsidó írásmagyarázók előtt sem volt rejtve, minthogy ők is jól ismerték a próféciákat. Figyelemre méltó módon éppen Jézus halála idején történt az alábbi eset, amelyről a Talmud tudósít: „Negyven évvel azelőtt, hogy a Templomot lerombolták, kialudt a nyugati lámpa, a karmazsinvörös gyapjúszalag piros maradt, és a sorsvetés bal felé jött ki. Este bezárták a Templom kapuját, s mikor reggel felkeltek, nyitva találták. Akkor Johanan ben Zakkáj rabbi ezt mondta: »Templom! Miért rémítesz meg minket? Tudjuk, hogy a végén le fognak téged rombolni, amint írva van: Libanon, tárd ki ajtóidat, és tűz emészti meg cédrusaidat!«” Johanan ben Zakkáj Zakariás könyvének egy próféciájára utalt, amelyben a Libanon átvitt értelemben a Szentélyt jelentette, minthogy annak falait aranyozott cédrusdeszkák borították.
A szent helyek pusztulása (hurbán) tehát mind a zsidó írástudók, mind a keresztények számára a próféciák beteljesedésének számított, amely radikálisan átformálta a két vallás saját népéhez, szülőföldjéhez, a Római Birodalomhoz és a Bibliához fűződő viszonyát. A zsidók válasza a hurbánra a rabbinikus judaizmus lett, amely Jeruzsálem helyett Javnét, a Szentély helyett a zsinagógát, az áldozat helyett a tanítást helyezte középpontjába. A rabbik a Templom pusztulásáért és a zsidók szétszóratásáért elsősorban a Törvény fanatikus „rajongóit”, a zélótákat, illetve a keresztényeket tették felelőssé. A tudós rabbik emellett - teljes joggal - hangsúlyozták azt is, hogy az Örökkévaló nem szűnt meg népét szeretni, s a szétszóratás és a Templom pusztulása csak időleges: „Izrael az olajfához hasonlóan sohasem veszti el zöldellő leveleit”.
Az egyetemes zsidóság e katasztrófájának okát az egyház éppen ellentétes módon látta. A Templom lerombolását Isten büntetéseként magyarázták, amiért a zsidók nem ismerték fel „meglátogatásuk idejét”, s vallási vezetőik halálra adták Isten Fiát, a názáreti Jézust, Izrael Messiását. „Úgy kellett történnie, hogy az a város, ahol Jézus kiszenvedett, a földdel váljék egyenlővé, a zsidók üldözöttekké legyenek, s az Isten immár más népre ruházza bizalmát” - írta Órigenész, akinek véleménye a kor általános keresztény felfogását tükrözi.
A Szentély így mindkét vallás számára puszta szimbólummá vált. A „Misna atyja”-ként is emlegetett Rabbi Jehúda híres mondása az új korszak mottója lehetne: „Nem kell az iskolában megszakítani a tanítást csupán azért, hogy újjáépítsük a Templomot.” A keresztények szerint a Szentföld jogos örökösei a pogányok. Jusztinosz ezt Noé Jáfetnek adott áldásával „bizonyítja”: „Terjessze ki Isten Jáfetet és lakozzék Sémnek sátraiban!” Vagyis Jáfet fiai: a rómaiak és más európai népek jogosan vették birtokukba „Sém sátrait”, a zsidók országát. A keresztény teológusok szerint Jeruzsálem és a Templom szellemi jelentőségét az Izrael helyére lépő egyház viszi tovább. Jelképes értelmű, hogy miután Hadrianus 135-ben leverte a Bar Kochba-felkelést, s a zsidókat még Jeruzsálem környékéről is kitiltotta, a várost pedig saját nevéről átkeresztelte Aelia Capitolinának, a világtörténelem legrégibb zsidó-keresztény közösségének irányítását Márk, egy pogány származású püspök vette kezébe.

„Diaszpórazsidók” kontra „diaszpóraegyház”

A diaszpóra-lét, amit a zsidóság az asszír és babilóni fogságtól kezdődően büntetésként élt meg, az egyház számára küldetést jelentett. Ezt már Jézus szolgálata is több ponton előre jelezte; de a Cornelius római százados házában történtek után még az „ortodox” felfogású Simon Péter számára sem volt kétséges, hogy Isten „a pogányokra is kitöltötte az Ő Szellemét”. Kétségbevonhatatlan tény, hogy a II. század közepétől már a pogányságból származó hívek képviselik a többséget az egyházban, mint azt Jusztinosz is kiemeli a zsidó Trüphónnal folytatott (fiktív) hitvitájában: „Mert a pogányok közül többen lettek keresztények, sőt még igazibb keresztények, mint a zsidók vagy a szamaritánok közül.” Ezek az „igazibbnak” nevezett pogány hátterű keresztények azonban jelentősen hozzájárultak a szelíd olajfa „ágai” és „gyökerei” viszonyának megváltozásához.
A pogányok felé misszionáló ősegyház teológiájának bizonyos részét kétségkívül „antijudaistának” tekinthetjük akkor, ha azon csakis és kizárólag a rabbinikus judaizmus tanrendszerének kritikáját, egyes esetekben elutasítását értjük. Az apostolok tanításai azonban sohasem irányultak a zsidóság mint etnikum ellen, hiszen ehhez a zsidókeresztényeknek önmagukkal kellett volna meghasonlaniuk! A pogány többségű egyházba azonban - egyéb tévtanítások és hamis kultuszok mellett - beszivárgott az antiszemitizmus is, amelyről három fontos dolgot le kell szögeznünk: (1) pogány gyökerű; (2) a zsidóság mint etnikum ellen irányuló hamis előítéleteken alapszik; (3) az újszövetségi kinyilatkoztatás teológiai alapelveinek és hitgyakorlatának egyaránt ellentmond. A II. század közepétől kezdve e két alapvetően ellentétes eredetű és indíttatású szellemi áramlat: az antijudaizmus és antiszemitizmus szinte észrevétlenül egybemosódik. Az egyház pogány értelmisége a teologizáló antijudaizmus csomagolásában hamisítatlan pogány antiszemitizmust közvetít a hívek számára.
Pogány vádak a zsidók és keresztények ellen

Ha egymás mellé tennénk azoknak a vádaknak listáját, amelyekkel az első két évszázadban a pogányok illették a zsidókat és a keresztényeket, a két felsorolás között alig találnánk különbséget. „Szokásaikat, bármiképpen honosodtak is meg, a régiség védi: egyéb fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre. Egymáshoz megátalkodottan hűségesek és készségesen könyörületesek, viszont mindenki mást ellenségesen gyűlölnek. Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet az idegen nőkkel való érintkezéstől távol tartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas. (…) Semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét. Csak egyetlen istenséget ismernek el elméjükben, s nincsenek is szobrok városaikban, nemhogy templomaikban; nem hízelegnek királyaiknak, nem tisztelik a Caesarokat” - írta a zsidókról a császárkor legjelentősebb történetírója, Cornelius Tacitus a II. század első felében. Tacitus azonban a keresztényekről sem volt jobb véleménnyel: „vészes babonaságként” és „szégyenletes mételyként” emlegette őket. A pogány filozófusból kereszténnyé lett Athénagorász körülbelül egy emberöltővel Tacitus után védekezik a pogányok keresztényellenes vádjaival szemben, melyeket három csoportba sorol: istentelenség; „thüesztészi lakomák”, vagyis kannibalizmus; „oidipuszi szexuális élet”, azaz vérfertőzés. Újabb fél évszázaddal később a karthágói Tertullianus a keresztényekre szórt pogány rágalmak között említi a gyermekgyilkosságok, vérfertőzés, orgiák és a szamárfej-imádás vádját: „Híresztelik rólunk, hogy elvetemült gonosztevők vagyunk, gyermekgyilkossággal járó titokzatos szertartások s a belőlük származó lakomák okán. Sőt, mondják, az eszem-iszomra vérfertőzés következik, amelyre a világító mécseseket fölforgató kutyák, mint a sötétség és az aljas élvezetek kerítői adnak ocsmány módon alkalmas jelet”. A „szamárfej-imádás” vádja pedig egyértelműen mutatja, hogy a rómaiak a rég bevett antiszemita vádakat húzták rá a keresztényekre (ez a vád ugyanis már régebb óta forgalomban volt a zsidók vallási életével kapcsolatban).
A római társadalmat mélyen átható antiszemita előítéletek tehát egyformán sújtották a zsidókat és a keresztényeket. Ez azonban csak tovább mélyítette a közöttük meglévő távolságot. A zsidók mindent megtettek azért, hogy kinyilvánítsák a kereszténységtől való elhatárolódásukat - a keresztények pedig ugyanerre törekedtek az ellenkező oldalról.
Egymásra szórt átkok

„Olyan a keresztények és a zsidók nemzetsége, mint a denevérek fürtje, vagy mint a bolyból előjövő hangyák, vagy mint a mocsár körül gyűlésező békák, vagy mint a vizenyős sarokban nyüzsgő giliszták, amelyek egymással arról vitatkoznak, hogy melyikük a bűnösebb” - írja Kelszosz, a kereszténység korai pogány kritikusa a II. század közepén, s el kell ismernünk, hogy e vádban van némi igazság.
Az I. század utolsó negyedében Smuél ha-Katan rabbi megírja a zsidó eretnekekkel, vagyis a minimmel kapcsolatos átkot, amelyet a Szanhedrin azonmód a naponta elmondandó „Tizennyolc áldás” (Smóne eszré) közé iktat. A minim szó, amely később mindenfajta eretneket jelentett, ekkor még a nocrimmal, vagyis a „názáretiekkel” volt összekapcsolva, amit az imának a kairói genizában talált egyik korai példánya is igazolt. A rabbik szerint a minimmel nem szabad semmiféle kapcsolatot fenntartani; a kígyó marása kisebb szerencsétlenség, mint a Jesua ben Panterára (ez Jézus elferdített talmudi neve) hivatkozó orvos közelsége; a Tórának azt a példányát, amit egy pogány másolt le, ki kell vonni a forgalomból, a minim által készített másolatot azonban el kell égetni; a hús, amelyet bálványimádó érintett meg, még megehető, de ha egy min tette ugyanezt, már nem szabad elfogyasztani - és sorolhatnánk. (Az igazság kedvéért azt is meg kell említenünk, hogy a több mint 15 ezer oldalas talmudi irodalomban mindössze körülbelül 40 oldal foglalkozik a minimmel kapcsolatos kérdésekkel, és ezekből sem mindegyik vonatkozik a keresztényekre.)
A keresztények elítélése és befeketítése szisztematikusan folyt a diaszpórai zsidóság körében is. Jusztinosz szerint a palesztinai pátriárka valamennyi közösséghez követeket küldött, akik hamis színben tüntették fel a keresztényeket: „Kiválasztottatok bizonyos férfiakat, akikre feltettétek kezeteket és kiküldtétek őket az egész földkerekségre, annak kihirdetésére, hogy egy bizonyos galileai Jézustól, aki csaló volt, istentelen és törvénytelen eretnekség támadt, akit ti keresztre feszítettetek, tanítványai ellopták a sírból éjszaka, miután a keresztről levették, az emberek megtévesztésére pedig azt hirdetik, hogy feltámadt a holtak közül és felment a mennybe.” A rendelkezésre álló források szerint zsidók a római hatóságok keresztényüldözéseiben is több helyütt részt vettek. Mindenekelőtt Palesztinában, ahol a 135-ös felkelés során maga Bar Kochba végeztette ki azokat a Krisztushívőket, akik nem hittek a népvezér Messiás-voltában. „A velünk való rossz bánásmód okai ti vagytok” - summázza véleményét Jusztinosz a II. század közepén írt dialógusában.
Mindeközben a keresztények sem maradtak tétlenek, bár jóval korlátozottabb lehetőségekkel rendelkeztek, mint az „engedélyezett vallásként” (religio licita) működő zsidók. A fő feladat az írástudókra hárult: egyrészt meg kellett győzniük a pogányokat arról, hogy a keresztények nem zsidók, tehát nem illethetik őket antiszemita vádakkal; másrészt vallásuk üldözése jogtalan, mivel a kereszténység semmi olyat nem képvisel, amely akár az államot, akár az általános erkölcsi rendet felborítaná. Tertullianus a III. század elején leszögezi, hogy a keresztények szemében Isten után a második hely a császárokat illeti, akinek boldogulásáért Istenhez könyörögnek: „Hosszú életet kérünk nekik, zavartalan uralkodást, biztonságos házat, vitéz hadsereget, hűséges szenátust, becsületes népet, nyugodt földkerekséget, s amit csak óhajt még ember és császár.”
A keresztény „értelmiségnek” másfelől a zsidó vallási vezetőket is meg kellett volna győznie arról, hogy a kereszténység „az igazi zsidóság”, az egyház pedig a „valódi Izrael”. E két törekvés azonban napnál világosabb ellentmondást rejt magában, hiszen a kereszténység nem határolódhat el a zsidóságtól és nem hirdetheti egyszersmind azt, hogy ő a „valódi Izrael”. Az „ellenségem ellensége a barátom” alapelvben bízva a keresztény szerzők nem győzik hangsúlyozni, hogy a rómaiak által gyűlölt zsidók őket, keresztényeket üldözik a legjobban. Vespasianus, Titus, később Hadrianus kíméletlen palesztinai irtóhadjáratait megértő helyesléssel köszöntik, s noha a kegyetlenkedések egyeseket elborzasztanak, a genocídiumot jogosnak és teológiailag igazolhatónak tartják.
A keresztény egyházvezetők a rabbinikus judaizmust a súlyos eretnekségek kategóriájába sorolták, s ez a III. századtól kezdve új irodalmi műfajt szült: a „zsidók ellen” (adversus Judaeos) szóló traktátusok egész hada született ekkor. A keresztényeknek ugyanúgy megtiltották a zsidókkal való barátkozást, a zsinagógák látogatását, mint azt a zsidók tették velük szemben. A zsidók antikrisztianizmusa és a keresztények antijudaizmusa között azonban létezett egy nagyon nagy különbség. Ha hihetünk a Jusztinosz dialógusában szereplő Trüphónnak, a zsidók semmit sem hittek el azokból a rágalmakból, amelyeket a pogányok széltében-hosszában a keresztényekről terjesztettek: „Ezen csodálkozunk mi is, mert amit annyian terjesztenek, az nem érdemel hitelt, hiszen az emberi természettől idegen.” Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy ugyanebben a dialógusban Jusztinosz a következőket vágja vitapartnere fejéhez: „keményszívű, esztelen, vak és sántikáló nép; gonoszok; mindig bálványimádók és az igazak gyilkosai”. De az alábbi mondatok még árulkodóbbak: „Akik mindmáig megmaradtatok gonoszságaitokban; négy-öt asszonyt is megengedtek mindegyikőtöknek, és ha valamelyikőtök meglát egy formásabbat és megkívánja, elmondja Jákob Izrael meg a többi pátriárka történetét azt állítva, hogy semmi bűnt nem követ el az, aki hasonlóképpen cselekszik. Nyomorultak és éretlenek vagytok ebből a szempontból is”. Mi ez, ha nem a pogány antiszemitizmus egyik sztereotíp vádjának, a „bujálkodásnak” átvétele és alkalmazása az egész zsidó nép dehonesztálására?
Üldözöttekből üldözők

A pogányok és zsidók által egyformán megvetett és üldözött kereszténység a III. század
végére hatalmas vagyonnal rendelkező, jelentős társadalmi-politikai befolyással bíró intézménnyé vált, amely a római államvezetés szemében az amúgy is düledező impérium legfőbb instabilizáló tényezőjévé lépett elő. A kétségbeesett pogányság a III. század végén és a IV. század elején éppen ezért egyfajta „Endlösung”-megoldással kísérletezett: Diocletianus alatt (284- 305) minden lehető indokkal irtották a keresztényeket, a kortársak mártírok hatalmas tömegeiről számolnak be az utókornak. Az üldözés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A keresztények fizikai megsemmisítésére vonatkozó rendeleteket 311-ben visszavonták. Nagy Konstantin milánói ediktumával (313) a kereszténységet a többi vallással egyenjogúvá tette, sőt „magánszorgalomból” még különféle kedvezményekben is részesítette. Az elnyomott kisebbségből egycsapásra a hatalom közelébe került egyház most dühödten fordult korábbi üldözői: a pogányok és a zsidók ellen.
Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy az egyház zsidók elleni fellépése valamifajta „szemet szemért” alapon történő bosszúhadjárat volt. A IV. században újult erővel felbuzgó - pogány antiszemitizmussal telített - klerikális antijudaizmus mögött egy komoly teológiai probléma is meghúzódott. Nevezetesen: hogyan lehetséges, hogy az a nép, amelynek totális pusztulását az első század közepe óta várták és hirdették bizonyos keresztény teológusok, nemcsak hogy túlélte országának és Templomának elvesztését, hanem a birodalom valamennyi tartományában virágzásnak indult? A szétszóratásban élő Izrael egyáltalán nem „az Isten által elvetett és megutált nemzet” képét mutatta, amire magyarázatot kellett találni. Ez a magyarázat azonban a keresztény teológia egyik legnagyobb történelmi tévedésének bizonyult, amely az úgynevezett „keresztény országokban” élő zsidók számára évszázadokig tartó szenvedést hozott. A zsidóság fennmaradásának okát a teológusok nem abban látták, hogy az „olajfa gyökere” természeténél fogva nem pusztul el, hanem azzal magyarázták, hogy míg a pogányok „Isten választott népe” lettek, a zsidóság a „Sátán népévé” démonizálódott. Ambrosius - Milánó nagytekintélyű püspöke - szerint a zsidók zsinagógája „álnokság helye, kegyetlenség háza, őrültség fogadója, amit maga Isten is elítél”. Ugyanebben az időben az antiokhiai „Aranyszájú” Szent János a zsinagógát „démonfészeknek, rablótanyának, vadak odújának, a bálványimádás helyének” aposztrofálja. A zsidóktól hatalmi befolyását és teológiai szavahihetőségét egyaránt féltő klérus az Ószövetség népét hitében, vallásában, nyelvében, hagyományaiban, vagyis teljes létmódjában kívánta ellehetetleníteni. Ehhez Theodosius idejétől fogva a római állam is tevőleges segítséget nyújtott. A 380-as években hozott császári rendeletek a katolicizmust végleg az államvallás pozíciójába emelték, a judaizmust pedig - először a római történelemben! - az „engedélyezett vallás” státusából egyszerű „babonává” (superstitio) minősítették vissza. Ha nem is kezdődött hivatalos állami zsidóüldözés, a klerikális antiszemitizmus zöld jelzést kapott, a teológiai érvek helyét pedig átvette a nyers és brutális erőszak.