Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Kormánydöntögető román szakszervezetek

Iasi városában, ahogy ez Romániában mostanság történni szokott, egy üzem dolgozói dühödten az utcára vonultak, hogy megpróbálják megakadályozni gyáruk privatizálását, ezzel pedig az esetleges elbocsátásokat. Meg hát - teheti hozzá kicsit rosszmájúan a megfigyelő - csakúgy, mint az ország más nagyüzemeiben, a dolgozók szívesen fenntartanák azt a mostani helyzetet, hogy dolgozniuk alig kell, mert gyáruk termelésére nincs igény; viszont néhány órás, fenyegető utcai kiabálással el lehet érni azt, hogy fizetést a nem létező produktum ellenére is kapjanak. A Iasi központjában tartott tüntetés a maga módján azért mégiscsak elképesztő volt, ugyanis míg a munkások Ceausescut éltették, közben ugyanazzal a lélegzettel politikai menedékjogot követeltek maguknak Amerikában; mondván, hogy Romániában megsértik a munkához való emberi jogot.

Ez a mozzanat elég pontosan rávilágít egyfelől arra, mennyire kevéssé vannak tisztában Romániában az emberek azzal, mit jelent a kapitalizmus, s hogy mennyire intenzíven kívánják a fejük fölé továbbra is a gondoskodó államot, az se baj, ha ez kicsit diktatúra. Másfelől arra, hogy ezek a vajmi kevés információval rendelkező, gyakorlatilag saját maguknak is kiszolgáltatott emberek milyen könnyen manipulálhatók.
Mostanság persze nemcsak a munkások, hanem a diákok is egyre sűrűbben mennek az utcára; az ő követelésük már valamivel érthetőbb, hiszen senki nem szeret tandíjat fizetni, viszont nyilván mindenki szeretne több ösztöndíjat. A dolgot csak az teszi furcsává, hogy néhány évvel korábban a romániai diákok helyzete ugyanilyen sanyarú volt, csak éppen ritkán lehetett őket az utcán látni transzparensek alatt vonulva.
Tizenkét évvel ezelőtt a külvilág abból szerezhetett először tudomást a Ceausescu ellen forduló romániai közhangulatról, hogy Brassóban a teherautógyár és traktorgyár munkásai rövid és véresen levert felkelést robbantottak ki a szegénység, a túlórák és rajtuk uralkodó hatalom szimbóluma, a pártbizottság ellen. Aztán viszont ugyanezek a brassói munkások voltak azok, akik 1997 elején először kezdtek erőszakos akcióba az új román vezetés reformprogramja ellen. Elég volt néhány órára megbénítaniuk a Brassó-Bukarest főútvonalat, hogy Románia valamennyi veszteséges nagyüzemének kollektívája rádöbbenjen, miképp lehet megakadályozni saját munkahelye elvesztését, hogyan lehet tovább éltetni veszteséges gyárát.
Néhány hete a brassóiak a prefektúrát ostromolták meg, méghozzá figyelemre méltó előzmények után. Az üzem vezetése évek óta folytat hol sikerrel kecsegtető, hol teljesen kilátástalan tárgyalásokat a dolgozókat képviselő szakszervezetekkel. A legutóbbi forduló eredménye az volt, hogy a teherautógyár munkásai egyfajta népszavazáson dönthették el, mit választanak: kevesebb bért kapnak, de a munkások többsége megmaradhat a gyárban, vagy pedig lesz béremelés, de akkor bekövetkezik a radikális elbocsátási hullám. A népszavazás az első változat mellett döntött, ehhez képest néhány nap múlva béremelést követelve rohanták meg Brassó proletárjai a kormánymegbízott székhelyét.
Az is mélységesen elgondolkodtató, hogy a kabinet a történtekre azzal reagált, hogy mind a traktorgyárnak, mind a teherautógyárnak újabb 100-100 milliárd lejes támogatást juttat; igaz nem béremelésre, hanem a termelés felfuttatására. Mindehhez a kormány még rá is parancsolt saját magára, hogy állami megrendelésekkel próbálja kihúzni a kátyúból a gigantikus vállalatokat. A belügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium végre valahára megrendelt vagy kétszáz teherautót. Amúgy a teherautógyárat valaha évi 15 ezer jármű gyártására tervezték, idén összesen 350-et sikerült eladni az év első kilenc hónapjában. 1990 óta a két brassói mamutcég 166 millió dollár adósságot hozott össze, csak tavaly 90 millió dollár volt a negatív mérleg.
A kormány természetesen nem tett le arról, hogy ezeket a Ceausescu-korszakból örökölt, szinte kivétel nélkül eladhatatlan dolgokat gyártó szocialista nagyüzemeket felszámolja vagy privatizálja. A baj csak az, hogy felszámolni nem merik a munkások ellenállása miatt, privatizálni meg azért nem lehet - legalábbis nagyon kevés erre az esély - mert miután dolgozóik két és fél éve újabb és újabb erőszakos és kevésbé erőszakos megmozdulásokat robbantanak ki, nem akad olyan őrült nyugati üzletember, aki hajlandó lenne akár potom pénzért is megvenni ezeket a vállalatokat.
Nem véletlen, hogy Romániában idén az első háromnegyed évben mindössze 190 millió dollár tőkét fektettek be - összehasonlításképp a fele akkora és kevesebb, mint a fele lakossággal rendelkező Magyarországon eme időszak alatt 900 milliót. A romániai proletárok lázadása gyakorlatilag tehát sikeresnek tűnik: a maguk szűk környezetében prolongálják a szocializmust, elriasztják a kapitalistákat, sőt, az egész országot destabilizálják. A kormányt zsarolásukkal megakadályozzák abban, hogy teljesítse a Nemzetközi Valutaalap hitelfeltételeit, így sikerül blokkolni a makrogazdasági átalakulást, érvényben marad tehát az Európa Bizottság jelentésének az a kellemetlen megállapítása, miszerint Romániában még mindig nincs működő piacgazdaság.
Persze az egész ügynek bőven van politikai oka és következménye is. A lázadó munkások és a szakszervezetek megteszik azt a szívességet, hogy a politikai ellenzék helyett magukra vállalják a kormány megdöntésének feladatát és ódiumát. Az Iliescu-féle ellenzéki pártnak elég volt korábban szorgalmaznia a kormány távozását, felvetni az előrehozott választások ötletét; mindezt Romániában immár az állítólag politikán kívüli szakszervezetek követelik az utcára vihető munkások százezreinek fenyegetésével a hátuk mögött. A szívesség, amit a szakszervezetek nyújtanak nagyobb, mint ahogy az ember első látásra gondolná. Ha ugyanis a munkásmozgalmak döntenék meg a kormányt és kényszerítenék ki az előrehozott választásokat, akkor a választások feltehető győztese, tehát a mai ellenzék ártatlanul állhatna a világ elé: nem mi léptünk fel erőszakosan a kormányzó hatalom ellen, hanem maga a nép. Így reménykedhetne Iliescu és csapata abban, hogy a reform folytatójaként fellépve ugyanúgy megkapná a Nyugat támogatását, mint a jelenlegi vezetés.
Hogy Európában azonban még a baloldal sem nyeli le ezt a trükköt, azt valószínűsíti, hogy Iliescu Társadalmi Demokrácia Pártját megint nem vették fel a Szocialista Internacionáléba. Az ugyan kétségtelen, hogy a volt államfő a baloldalt képviseli, de hiába próbál nyugati típusú modern szociáldemokrataként feltűnni a nemzetközi politikai porondon; sejtik róla, hogy valójában továbbra is átvedlett kommunista, aki feltehetően inkább szítja a háttérből a társadalmi feszültségeket, hogy majd megfelelő pillanatban előlépve megoldja őket. Nagy kérdés, hogy ha hatalomra kerül, lesz-e már annyira bajban Románia, és rászorul-e a régi-új vezetés annyira a Nyugat segítségére, hogy valóban befejezni kényszerüljön az elvetélt reformot Romániában.