Ruff Tibor
Kritika és méltánylás

Mint arról röviden már lapunk múlt heti számában beszámoltunk: a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete és az Evangélikus Hittudományi Egyetem a magyarországi egyházak egymáshoz, valamint a társadalom egyes egyházakhoz való viszonyáról rendezett közösen konferenciát 1999. október 28-29-én Más-kép címmel. Előadásokat hallhattunk a „történelmi” egyházak egymáshoz, a zsidósághoz, a „kisegyházakhoz” és a társadalomhoz fűződő viszonyáról, valamint megszólalt öt „kisegyház” is. Az alábbiakban a Hit Gyülekezete képviselőjének az előadását közöljük.

„A Hit Gyülekezetének sikerült valamelyest helyreállítania a keresztény hit izgalmát és kalandját hazánkban.”

A két kérdés, amelyre válaszolni felkértek bennünket is:
1) Véleményünk szerint hogyan lát bennünket a többi vallási közösség?
2) Hogyan látjuk mi őket?
Mielőtt teológiai fejtegetésekbe bocsátkoznék, mindenekelőtt szeretném leszögezni: egyházunk a felekezetek közötti teológiai különbségektől függetlenül jogi vonatkozásban a lelkiismereti és vallásszabadságot az Alkotmány és a nemzetközi emberi jogi normák szellemében vallásától függetlenül mindenkit megillető jognak tekinti. Ebből következően ragaszkodik az állam és az egyház elválasztásához, a szabad önszerveződéshez, az állam felekezeti semlegességéhez, ahhoz, hogy az állam nem rangsorolhat hitek, vallási meggyőződések, egyházak között: sem törvényeivel, sem joggyakorlatában nem különböztethet meg senkit vallási meggyőződése és vallásgyakorlata miatt. A felekezeti jogegyenlőség nemcsak a közvetlen hitéleti tevékenységre vonatkozik, hanem arra is, hogy a kisegyházak nyilvános társadalmi szerepvállalását a hatalom mesterségesen ne korlátozza, és ne akarja meghiúsítani vallási területen a „pluralisztikus piac” létrejöttét, a különféle vallási hitek, meggyőződések versengését. Teljesen normálisnak, természetesnek, sőt inspirálónak és előrevivőnek tartjuk, hogy ezek között teológiai viták zajlanak, de a hatalom akkor cselekszik bölcsen, ha e vitáktól távol tartja magát. A vitatkozó feleknek pedig tiszteletben kell tartaniuk egymás emberi méltóságát.
E jogi keretek rögzítése után rátérek a teológiai vélekedések, értékrend, kritikák, különbségek felvázolására, az ezekkel kapcsolatos párbeszéd kérdéseire. A Hit Gyülekezete fiatal, dinamikus közösség, ebből is adódik egyrészt, hogy alig van olyan negatív vallási előítélet, amit közösségünkkel szemben ne fogalmaztak volna meg eddigi pályafutása alatt; másrészt pedig egyházunk önmeghatározása mellett a többi egyháztól és vallási mozgalomtól való különbözőségét is határozottan hangsúlyozta.

A Hit Gyülekezete a nem keresztény vallásokról

Először is néhány megjegyzés a nem keresztény vallásokról alkotott képünkről. A nagy világvallások közül főként az iszlámtól és a különböző keleti vallásoktól való különbözőséggel foglalkoztunk. Értékítéletünk ezekről nagyjából meg is egyezik a klasszikus keresztény ortodoxia teológiai fenntartásaival. Igyekszünk értelmezni, hogy e vallások a kereszténység számára napjainkban milyen kihívásokat jelentenek, és ezekhez hogyan kell viszonyulnunk. Nem vitatjuk nemzeti, civilizáció- és kultúrateremtő, morális értékeiket - viszont a klasszikus keresztény állásponthoz ragaszkodva nem tartjuk őket üdvösséget adó vallásoknak.
A Hit Gyülekezete viszonya az ilyen jellegű magyarországi egyházakkal nézetünk szerint bár távolságtartó, de mindmáig mindkét oldalról teljesen korrekt: a kölcsönös teológiai kritikát ugyanis egyikünk sem kívánja állami ideológiává emelni a másikkal szemben, vagy jogtalan előnyhöz jutni az állam semlegességének megsértése árán.

A Hit Gyülekezete és a történelmi kereszténység

A keresztény egyházakkal való viszonyunkat sajnos erőteljesen befolyásolták a Hit Gyülekezetének tízéves illegalitása során szerzett tapasztalatai: például a pártállam hatóságai, az Állami Egyházügyi Hivatal döntően a történelmi egyházak védelmében léptek fel közösségünkkel szemben. A rendszerváltás óta is szinte folyamatosan zajló hecckampányok a hagyományos vallásosság, a történelmi egyházak védelmére hivatkozva jelennek meg a nyilvánosság előtt. Az egyházvezetők ezektől való elhatárolódásának hiányában előttünk úgy tűnik, mintha az ilyen kampányok az ő hallgatólagos egyetértésükkel zajlanának. Ez a körülmény visszafogottá tesz bennünket az ökumenikus párbeszédet illetően is.
Tudomásul vesszük a „történelmi egyházak” kategóriájának használatát kulturális értelemben (jogi értelemben természetesen nem, mivel ellentétes jogegyenlőségre épülő alkotmányos rendünkkel). Ugyanakkor magunkat sem tartjuk új vallási mozgalomnak, „történelemnélküli” egyháznak. Ha szervezetünk fiatal is, egyházunk mégsem tanít új vallási doktrínát. Ha kritikusan viszonyulunk is néhány évszázadosnak mondható keresztény tradícióhoz, karizmatikus neoprotestáns közösségünk mégis a több évezredes zsidó-keresztény kinyilatkoztatás és hagyomány alapján áll és tiszteli az élő Istent. Hiszünk a Szentháromságban (az Atya, a Fiú - azaz a názáreti Jézus Krisztus - és a Szentlélek istenségében, három személyben egy Isten voltában); hiszünk Jézus Krisztus szeplőtelen fogantatásában, bűntelenségében, az Evangéliumokban leírt tevékenységében, kereszthalálában, eltemettetésében és feltámadásában, menynybemenetelében, megdicsőülésében és majdani visszajövetelében. Hiszünk a Szentlélekben, valamint az egyetemes egyház létében - amelyen a pokol kapui sem képesek győzelmet aratni -, továbbá a test feltámadásában. Általános értelemben ezeket szokták a keresztény hit próbakövének tekinteni, és mi is annak tekintjük, pontosan
annak megfelelően, ahogyan azt az Apostoli, illetve a Niceai Hitvallás (a „Hiszekegy”) rögzíti. Az egyetemes egyház létébe vetett hitünk is oka volt annak, hogy noha jogilag egyházi státuszunk van, elnevezésünkben mégis a Gyülekezet megnevezést használjuk.
A történelmi keresztény egyházaktól eltér viszont a felfogásunk a kereszténnyé válás valódi mibenlétét és annak lépéseit illetően (emiatt is sokszor heves támadások kereszttüzébe kerültünk). Ebben a Péter apostol pünkösdi prédikációjában elmondott három alaplépést tartjuk követendőnek: a megtérést, vízkeresztséget és a Szentlélek ajándékának vételét. Ezeknek a bibliai követelményeknek a szellemi-erkölcsi tartalma csak egy érett szellemi korban hozott szabad, felelős döntés és Isten Igéjébe vetett szívbéli hit alapján valósulhat meg a hívőben, annak érdekében, hogy a keresztény vallásgyakorlat ne a fent idézett Hitvallás pusztán formális, külsődleges, illetőleg a modern bibliakritika és materialista világnézet által kasztrált (át)értelmezésének elfogadásán alapuljon.
Tudjuk, hogy ez a cél természetesen minden másik keresztény egyházban is megfogalmazódik, főként az elkötelezettebb egyháztagok körében és mozgalmaikban - amelyeket üdvözlünk is -, amikor a kereszténység már huzamos idő óta zajló kritikus kiüresedését, eltorzulását, eredeti tartalmával, lényegével való szembefordulását tapasztalják. Fontos azonban az, hogy üdvtörténeti, vagy, ha tetszik, történelemfilozófiai szempontból e krízist és okait mi úgy értelmezzük, hogy az sokkal mélyebb, mint azt korunk legtöbb egyházi személyisége megítéli, akik általában külső (történelmi, politikai, szociológiai stb.) okokra vezetik vissza az egyetemes kereszténység e válságát, sőt nem egy esetben bekövetkezett történelmi csődjét. Hogy Magyarországon sem tudott a kereszténység túllépni e krízisén, azt még a hatalom egyes egyházak iránti gazsulálása sem tudja elfedni.

A rehabilitált természetfeletti

Hadd zárjam rövidre ezt a kérdést egy utalással: a kereszténység e problémájának értelmezésében ahhoz állunk közel, amit Sren Kierkegaard A keresztény hit begyakorlása című, illetve más hasonló témájú műveiben fejteget. Eszerint a történelmi kereszténység krízise metafizikai mélységű, az egésznek a lényegét érinti: a névleges pszeudokereszténység és a tényleges kereszténység, az ő terminológiájában a „kereszténység” és a valódi „krisztushit” („krisztusi kereszténység”) radikális különbségét. Engedjenek meg két idézetet: „A kereszténység kiirtotta a krisztushitet, anélkül, hogy igazán tudna erről; következésképp ha van valami teendő, hát meg kell próbálnunk visszajuttatni a krisztushitet a kereszténységbe.” (A keresztény hit iskolája. Atlantisz 1998, 48. oldal) És: „A kereszténység nem szorul védelemre, rajta nem segít, ha megvédik - hiszen ő maga a támadó. (…) A krisztusi kereszténység támad, és keresztény korunkban szükségképpen hátulról támad.” (Építő keresztény beszédek. Hermeneutikai Kutatóközpont, Bp. 1995, 10. oldal) A Hit Gyülekezete az általános keresztény válságot orvosolni igyekezve a kiutat a kereszténység eredeti tartalmának és lényegének helyreállításában látja, melynek középpontjában a hagyományos keresztény hitéletből száműzött közvetlen, személyes istenismeret és imádás, a természetfölötti, karizmatikus megtapasztalás és igehirdetés áll. Ezt akár a transzcendencia rehabilitációjaként is fel lehet fogni. Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a Hit Gyülekezetének fogyatékosságai, botrányai ellenére is sikerült valamelyest helyreállítania a keresztény hit izgalmát és kalandját hazánkban. Sokak szemében ez destruktivitás, de a mi számunkra küldetés. A mi tapasztalatunk is azt igazolja, hogy egy olyan gyakorlati materializmussal átitatott posztkeresztény kultúrkörben, mint nemzetünké, a hit lényegének realizálásán fáradozó megújulási mozgalmat sokan hátulról jövő botrányos támadásként élik meg.
A fiatal Lutherhez, az idős Kierkegaardhoz, a baptistákhoz, metodistákhoz és más neoprotestáns egyházakhoz hasonlóan, legfőképp pedig az Újszövetség tanúsága alapján a megtérés, újjászületés pecsétjeként értelmezzük a vízkeresztséget, amely az első hitbeli engedelmességből megtett szent cselekedet, a jó lelkiismeret válasza Istennek; amelyet így valódi hitből kell megtenni ahhoz, hogy üdvösségre ható erővel rendelkezzen.
Egyházunk karizmatikus jellege többnyire a Szentlélekkel való beteljesedés pünkösdi élményéből és ennek hirdetéséből fakad. A kereszténységet megosztja jelenleg a Szentlélek-keresztség megtörténtét jellemző ismérvek kérdése. Egyházunk azon az állásponton van, hogy ezt a karizmatikus megtapasztalást külső fizikai, érzelmi, szellemi megnyilvánulások, eksztatikus élmények kísérhetik. Ezek a jelek álláspontunk szerint a Szentírástól nem idegenek, hanem azzal igazolhatóak és értelmezhetőek.
Köztudott, hogy a Hit Gyülekezete többször is kritizált olyan a keresztény kinyilatkoztatástól idegen felfogásokat és vallásgyakorlatokat, mint amilyenek például a Madonna-kultusz, a halottak kultusza stb.
Elismerjük, hogy a csatározások hevében a múltban voltak sommás, túlzó és sértő kijelentéseink is a történelmi egyházakat illetően. Ez azonban nem jelent kategorikus elutasítást, ugyanis elismerjük a nagyegyházak történelmi értékeit. Ezek közül a római katolikus és az ortodox egyházat illetően az apostoli hitvallás - a fundamentumok - doktrinális tisztaságának és a Bibliának a megőrzését és áthagyományozását; rendkívüli civilizáció- és kultúrateremtő munkáját; valamint számos képviselőjének morális tartását és példáját; az oktatás és az írásbeliség előremozdítását; karitatív-szociális érzékenységét. Az evangélikus és református egyháznak nagyra értékeljük alapító generációik és azok későbbi követőinek programját, a Szentíráshoz való visszatérés, a bibliai kereszténységtől idegen tradícióktól való megtisztulás meghirdetését; a protestantizmus Max Weber által közismertté tett gazdasági kreativitását, ha tetszik, a kapitalizmust; valamint az olyan személyiségeket, mint épp Kierkegaard, Bonhoeffer, Bornemisza, Károli, Kossuth, Petőfi, Ady, Bibó és sokan mások; az oktatás területén elért példákat, a Nobel-díjas tudósokat, és sorolhatnánk. Az ilyenektől tanulni kívánunk, Pál apostol útmutatása szerint: „Ami jó, azt megtartsátok; mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!”
A Hit Gyülekezete megkülönböztetett tisztelettel viszonyul a zsidó hitközségekhez és az egész zsidó néphez. Felbecsülhetetlen értékekkel, többek között a Bibliával, a Messiással ajándékozták meg az emberiséget, így a magyar nemzetet is. Ezért is szégyenletesnek tartjuk a kereszténységen belüli antiszemita hagyományt, melynek radikális felszámolása álláspontunk szerint egyik legfőbb előfeltétele az egyetemes kereszténység megújulásának. Keresztények nem támogathatják az antiszemitizmusnak semmilyen nyílt vagy rejtett formáját, sőt a keresztény vezetőknek az antiszemita, neonáci, kirekesztő nézetekkel szembeni küzdelem élére kellene állniuk. Nemcsak a közös forrás, a zsidóság ellen elkövetett történelmi bűnök miatt, hanem eszkatológiai szempontból is rendkívüli jelentőséget tulajdonítunk ennek a kérdésnek. Szerintünk a zsidó-keresztény megbékélés előfeltétele annak, hogy a XXI. században az egyetemes kereszténység a teljes Szentírás alapján visszataláljon hitének és erejének forrásához, amely által elősegítheti Istennek a Földre, a nemzetekre, az Egyházra, Izraelre vonatkozó terveinek megvalósulását.

A kisegyházak helyzete és a vallásszabadság

A kisegyházak megfélemlített, egymással szembeállított, megosztott közösségek, amelyeket a mostani hatalom is tudatosan marginalizál és igyekszik felmorzsolni. Kriminalizálják vallási gyakorlatukat, sőt bizonyos kisegyházakhoz tartozó polgárokat még az őket megillető emberi tisztességtől és méltóságtól is megfosztanak, megtagadva tőlük az ártatlanság vélelmét is. Azokhoz a társadalmi rétegekhez igyekeznek passzírozni őket, akiket a többség részvétlenséggel, megvetéssel büntet, akik érdekeinek felvállalása szalonképtelen és nagyegyház-, sőt keresztényellenesnek minősül. A kisegyházak elutasítottságára és a társadalomban velük szemben meglévő ellenszenvre egy tisztességes hatalom nem játszik rá, azt nem generálja, nem emeli politikai rangra, és különösen nem engedi jogrendjébe beépülni, hanem mindent megtesz, hogy ezek az irracionális ellenszenvek a magánélet határain belül maradjanak. A vallásszabadság érvényesülését egy egyház társadalmi elfogadottságának mértéke nem befolyásolhatja. Mivel minden embernek elidegeníthetetlen joga a boldogság és üdvösség keresése, célja elérésének érdekében olyan utat választ, amelyet helyesnek tart. A jognak, a vallásszabadságnak ezt kell biztosítania. Ezért elfogadhatatlan, hogy a kisegyházak vallásgyakorlatának szabadságát társadalmi elutasítottságukra és a velük szembeni előítéletekre hivatkozva kívánják korlátozni. A modern demokráciákban az emberi jogok, így a vallásszabadság lényegéhez tartozik, hogy az államnak akár a többséggel szemben is meg kell védenie a polgárait. Ami pedig a deviancia kérdését illeti, az nem kisegyház-specifikus, azt valójában nem jellemzik felekezeti határok. Szerintünk az egyházak helyzete megfelelően szabályozott; ha valahol bűncselekmény, törvénysértés alapos gyanúja merül fel, a hatályos törvények alapján el lehet járni velük szemben. A kisegyházak körül diabolikus légkört teremteni méltatlan egy demokráciához.
A vallási pluralizmus és tolerancia nem a nemzet gyengeségének, hanem erejének és szabadságszeretetének a jele.