Mogyorósi Géza, Berlin
Berlin történelmi évtizede
November 9-e már többször volt sorsfordító dátum e század német históriájában. Az első világháborút követően, 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a Köztársaságot Berlinben. két évtizeddel később, 1938. november 9-én éjjel borultak lángba az első zsinagógák a Harmadik Birodalomban. A Kristályéjszaka gyalázata már előrevetítette a náci vérontást, melynek közvetett eredménye lett Németország kettészakítása. A bő fél évszázados megosztottság 1989 késő őszén ért véget, amikor egy párás csütörtöki estén „megrepedt” a berlini fal.
Rekonstruálják a berlini fal egy ledöntött szakaszát. Honecker 1988-ban azt ígérte, hogy száz év múlva is állni fog… Fotó: MTIErich Honecker és elvtársai 1989 októberében még megünnepelhették a Német Demokratikus Köztársaság 40. születésnapját, de Mihail Gorbacsov csókja a berlini parádé tribünjén búcsúcsóknak bizonyult. Már hónapok óta forrongott a Varsói Szerződés oszlopos tagjának, legerősebb bástyájának hitt NDK. Lipcsétől Berlinig és Budapesttől Prágáig mind hangosabbak lettek a keletnémet reformkövetelők. Honecker nagyothallott… A gorbacsovi peresztrojka receptje sem tetszett neki, pláne, hogy Moszkva már közelebb volt Bonnhoz, mint kelet-berlini szövetségeseihez.
A két német állam 1949-es megalakulása és a berlini fal 1961. augusztusi megépítése között, mintegy 3 millió keletnémet állampolgár menekült el az NDK-ból Nyugat-Németországba (köztük Hans-Dietrich Genscher, későbbi nyugatnémet külügyminiszter…) A pillanatok alatt levert 1953. június 17-i berlini munkásfelkelés már korán jelezte az ulbrichti rezsimnek, hogy Sztálin halálát követően megváltozott az emberek viszonya a szocializmushoz, a tervgazdálkodáshoz, a jegyrendszerhez. Az NSZK-ban az ötvenes években a háború utáni „talpra állás” már egyenesen „gazdasági csodába” ment át: kellett a munkaerő, ezért tárt karokkal várták a keletnémet áttelepülőket, a külföldi vendégmunkásokat és az 56-os magyar emigránsokat is!
A kelet-berlini vezetés mind szorultabb helyzetbe került: a különleges státusú Nyugat-Berlinen keresztül gyakorlatilag ki-be lehetett járni az NDK-ba. A kémek is otthonosan érezték magukat a Spree folyó nyugati partján, noha fel-felröppentek olyan hidegháborús pletykák, hogy a kelet-berlini kommunisták falat szándékoznak felhúzni a város orosz zónája és az amerikai-brit-francia övezet között. 1961. június 15-én, alig két hónappal a tragikus építkezés megkezdése előtt a 68 esztendős Walter Ulbricht a Német Szocialista Egységpárt garanciájaként leszögezte: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten…” Az azóta legendássá lett „Senkinek sincs szándékában falat emelni…” kezdetű beszéd ekképpen folytatódott: „Amint már korábban is mondtam, szerződéses kapcsolatra törekszünk Nyugat-Berlin és a Német Demokratikus Köztársaság között. Ez a legegyszerűbb és legnormálisabb módja ezen kérdés szabályozásának. Ha jól értem (a kérdést), akkor Nyugat-Németországban vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy az NDK mozgósítsa a fővárosi építőmunkásokat, hogy azok egy falat emeljenek, igen? Én nem tudok ilyen szándékról, mivel építőmunkásaink elsősorban lakóházakat építenek, s ez teljesen leköti a munkaerejüket.” Ulbricht kijelentése a politikai cinizmus iskolapéldája volt, ugyanis augusztus 13-ára lett szabad kapacitásuk a kelet-berlini kőműveseknek, és megkezdődhetett a német nép kettészakítottságának szürke szimbólumává vált „Mauer” felhúzása.
Nyugat-Berlin akkori kormányzó főpolgármestere a későbbi bonni kancellár, Willy Brandt volt: élete egyik legszomorúbb napja lett 1961. augusztus 13-a. A beton-szögesdrót monstrum ellen már augusztus 16-án negyedmillió nyugat-berlini tiltakozott Brandt „munkahelye”, a schöbereg kerületi Városháza előtt, követelve, hogy a szövetséges hatalmak energikusan válaszoljanak a kommunisták lépésére, és őrizzék a város szabadságát. Hat nappal a fal felhúzása után Lyndon B. Johnson amerikai alelnök Nyugat-Berlinbe repült, és Washington szolidaritásáról biztosította a várost. Rengeteg kritika érte Konrad Adenauert, hogy csak bő egy héttel a tragikus események után látogatott a Spree-parti metropolisba. A bonni kancellár azonban megnyugtatta a berlinieket: „…bár a helyzet komoly, de nincs ok a pánikra”.
A vélemények a NATO-tagországokon belül is megoszlottak arról, hogy a kelet-berlini vezetés avagy Nyikita Hruscsov és moszkvai csapata volt-e főként felelős a fal felhúzásáért, mely bebetonozta a német újraegyesítés ügyét is. A belnémet határokon, illetve a falnál történt szökési kísérletek során mintegy ezer ember vesztette életét: az utolsó halálos áldozat egy 20 éves keletnémet srác volt 1989 elején, Berlinben…
A fal végül is 28 évig állt. A keleti oldalán szürke, farkaskutyákkal és kalasnyikovos katonákkal őrzött „Mauer”-t Nyugat-Berlinben tarka graffitik díszítették. Bánják is már a berlini honatyák, hogy röviddel a belnémet határok kinyitását követően, villámgyorsan „eltakarították” a főváros, Németország, sőt egész Európa megosztottságát szimbolizáló beton-szögesdrót mementót. Ma a turisták bánatára már csak itt-ott maradt falemlék. Viszont a németek fejében, szívében nem omlottak le teljesen a falak. Óvatos becslések szerint az EU legnépesebb államában a polgárok 10-15 százaléka nem bánná, ha visszafordulna a történelem kereke. Az „ostalgiázó” keletnémetek az új tartományok 1,5 milliós munkanélküliségére, a szociális háló megnyirbálására panaszkodnak, meg az arrogáns nyugati „rokonokra”. A nyugatnémetek egy része azért nem szimpatizál a volt NDK lakóival, mert „telhetetlen elégedetlenkedők”, noha van már világútlevelük, jó kocsijuk, s az NSZK-ból már másfélezer milliárd (1,5 billió) márka - az ötvenes években a szövetségesektől kapott Marshall-segély értékének hatszorosa - folyt be a keletnémet régió gazdaságába, mely az 1990. októberi újraegyesítéssel egy csapásra az EU és a NATO tagja is lett.
Miután tavaly Helmut Kohl, az „egység kancellárja” elvesztette a parlamenti választásokat, Berlinbe már nem a keresztény-liberális kabinet hurcolkodott át, hanem a Gerhard Schröder vezette szocdem-zöld kormány. A Rajnától érkezett új miniszterek, képviselők és diplomaták egy lüktető életű világvárosban dolgoznak.
A 3,5 millió lakosú, közel nyolc évszázados múltra visszatekintő, egykori porosz város ma Közép-Európa legnagyobb politikai-gazdasági központja. A német-lengyel határtól alig 80 kilométerre fekvő régi-új német fővárosra sokan úgy tekintenek, mint az EU tervezett keleti bővítésének egyik bástyájára. A berlini fal ledőlése óta eltelt évtized nemcsak az újonnan kapott szabadság gyönyörűségeiről, hanem annak nehézségeiről is szól. A gondok ellenére is, 1989. november 9-e a berliniek és az egész német nemzet nagy ünnepe, amely előfutára volt az 1990. október 3-i újraegyesítésnek. A most felnövekvő német fiataloknak már természetes az „egység”. A Reichstagon német-magyar nyelvű emléktábla jelzi hazánk történelmi szerepét a fal leomlásában…
Csendes Bonn
Beethoven szülővárosa, Bonn fél évszázadon keresztül volt a (nyugat)német politikai élet központja. Többen tréfálkoztak azzal, hogy Helmut Kohl 16 évnyi kancellárkodás után „szándékosan” veszítette el 1998 őszén a parlamenti választásokat, mert nem volt kedve a Rajnától a Spree folyóhoz hurcolkodni… A 300 ezer lakosú exfőváros mára elcsendesedett. 1999-ben a kormány, a Bundestag és a diplomáciai testületek is átköltöztek Berlinbe. A politikusok közül az 1984-ben államfővé választott Richard von Weizsäcker elnöksége nagy részét még a bonni Villa Hammerschmidtben töltötte, de a kilencvenes évek elején „pionírként” már áttette székhelyét a 3,5 millió lakosú Spree-metropoliszba. 1994-től 1999 nyaráig dr. Roman Herzog volt a Reichstag közeli Schloss Bellevue lakója, ahol ma az új államfő, dr. Johannes Rau és hitvese él. Noha munkanapokon most nyugodalmasabb Bonn, mint 1949 óta bármikor, a hétvégeken mindig prominens személyiségekkel népesül be, hiszen sokaknak visszahúz a szíve a Rajnához: több ezren ingáznak még - a német adófizetők pénzén - a régi és az új főváros között.
Óriásmecset épül
Ünnepélyes keretek között letették az ősszel a német fővárosban épülő új török mecset alapkövét. A Berlinben élő, mintegy 150 ezer török nemzetiségű polgár régi vágya teljesül a minden korábbinál nagyobb, reprezentatív célokat is szolgáló központi mecset megépítésével. Az oszmán tradícióknak megfelelően minarettel és kupolás főtemplommal tervezett, 6 millió márkás (körülbelül 800 millió forintos) beruházás finanszírozásáról a Török-Iszlám Unió gondoskodik. Az 1500 férőhelyes, óriási mecset egy - a török állam tulajdonában lévő - régi berlini temetőben fog felépülni.
