Efraim Kishon
Kérdezni csak szabad
Toldalék Franz Kafka A per című regényéhez

Lassan már az a mondás sem állja meg a helyét, mely szerint a féligazság rosszabb, mint a hazugság. Egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb. Sőt, azoknak, akik úgy akarják lejáratni (bemocskolni, tönkretenni) valamely polgártársukat, hogy közben saját hitelességük látszatát is fenntartsák, kifejezetten hasznos segítséget nyújthatnak a fél- (negyed-, nyolcad-) igazságok. Főleg, ha megfelelően képesek csoportosítani és ok-okozati összefüggésbe rendezni őket. Ahogy azt a közelmúltban láthattuk a „miniszter kontra parkigazgató”, a „vezér üti főpolgármester”, az „alvilági összeesküvés a villában” vagy a „bértollnokok a vallásszabadság ellen” ügyekben.
Az alábbi novellának egyébként semmi köze nincs a hazai belpolitikai eseményekhez. Hogyan is volna, amikor több mint húsz évvel ezelőtt íródott. (Sz. F.)

Barátaim és ismerőseim, akik nem tudnak rólam az utóbbi időben, bizonyára megdöbbenve fogják hallani, hogy rendkívül kínos jogi bonyodalmakba keveredtem valamely gyilkos közlekedési baleset nyomán, és ennek következtében alig hihető, hogy újból mint törvénytisztelő, derék ember jelenhessek meg a társadalom ítélőszéke előtt.
A közlekedési baleset, amelybe belekeveredtem, a tel-giborimi országúton esett meg, amikor is hazafelé tartva, a déli órákban egy nagy állami autó összeütközött egy biciklistával, és alaposan helybenhagyta. Az autó a tilos vörös fényben robogott át a menetiránnyal ellentétes irányban, túlzott sebességgel, ezenfelül az is kiderült, hogy a sofőr ittas állapotban van, és nem uralja érzékeit. Mivel az egyetlen tanú voltam a környéken, engedtem a rendőr kérésének, hogy beidézzenek a tárgyalásra tanúskodás céljából.
A bírósági terem zsúfolásig megtelt kíváncsi polgárokkal, ugyanis kiderült a vádiratból, hogy a gázoló járművet egy eléggé ismert közéleti férfiú vezette. Ezen férfiú jó anyagi körülmények között él, és ezért módjában állott nagy gyakorlattal rendelkező jogász segítségét igénybe venni.
Lévén az egyetlen tanú, kihallgatásommal kezdődött a tárgyalás. Személyi adataim feljegyzése után a vádlott ügyvédjének rendelkezésére bocsátottak, mire amaz felállott helyéről, és bejelentette, hogy be fogja bizonyítani a tekintetes bíróságnak, miszerint én megbízhatatlan, hazudós és rovott múltú fráter vagyok, akinek a tanúvallomása egy fabatkát sem ér. Ezután a jogászember, a perrendtartás szabályai értelmében, különböző kérdéseket tett fel nekem, amelyekre legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni.
Ügyvéd: K. úr, vajon igaz az, hogy 1957 őszén a nemzetközi rendőrség körözte önt fegyveres útonállás és hamis eskü vádjával?
Én: Nem igaz.
Ügyvéd: Vajon azt akarja ezzel mondani, hogy nem a fenti vádak miatt körözte önt a rendőrség 1957 őszén?
Én: Egyáltalában nem köröztek engem, már miért körözött volna engem a nemzetközi rendőrség?
Ügyvéd: Tehát milyen rendőrség körözte?
Én: Semmilyen.
Ügyvéd: Miért nem?
Én: Tudom én, hogy miért nem?
Igen, ez hiba volt. Erre az utolsó kérdésre azt kellett volna válaszolnom: „Azért nem körözött semmilyen rendőrség, mert nem követtem el semminemű törvénybe ütköző cselekedetet.” Ám mentségemre legyen mondva, hogy igen nagy feszültségben leledzettem a tárgyalás folyamán a nagy nézőközönség miatt, és különösen nyugtalanítottak a sajtó fényképészei, akik egész utamon a bíróság épülete felé folyton-folyvást fényképeztek, sőt az újságírók a tárgyalás alatt is egyre-másra rohantak a telefonfülkék felé, hogy tanúvallomásomat megfelelő formában tálalhassák újságjaikban. Az ügyvéd néhány suttogó szót váltott a vádlottal, majd folytatta a kihallgatásomat:
Ügyvéd: Vajon igaz-e, K. úr, hogy tizennyolc hónapos börtönbüntetésre ítélték kiskorú ellen elkövetett fajtalankodásért?
Én: Nem igaz.
Ügyvéd: Akkor mennyi időre ítélték fajtalankodásért?
Én: Nem voltam elítélve semmilyen fajtalankodásért.
Ügyvéd: Akkor miért volt elítélve?
Én: Semmiért.
Ügyvéd: Azt akarja mondani, K. úr, hogy országunkban semmiért ítélik az embert börtönbüntetésre?
Én: Nem ültem én soha börtönben.
Ügyvéd: Nem mondtam, hogy ült börtönben, azt mondtam, hogy börtönbüntetésre ítélték! Semmilyen mellébeszélés nem fog segíteni magán, K.! Szabatos választ kérek, igen, vagy nem!
Én: Nem ítéltek el soha, nem ültem börtönben.
Ügyvéd: Mi volt tehát az ítélet a fajtalankodás elkövetéséért?
Én: Nem volt semmilyen ítélet.
Ügyvéd: Miért nem?
Én: Micsoda kérdés az, hogy miért nem? Mert nem volt semmilyen per.
Ügyvéd: Akkor mi volt?
Én: Tudom én, hogy mi volt?
Szóval, megint belebonyolódtam a vallomásomba. Hogy egész őszinte legyek, arra voltam felkészülve, hogy a tel-avivi országúton látott balesetről fognak kihallgatni, és az önéletrajzi adatokat nem is vettem számításba. A közönség ellenséges magatartása is erősen zavart, folytonosan sugdolóztak egymás között, felém mutogattak, és néha gúnyosan mosolyogtak, és ezenfelül, a kihallgatásom ötödik órájában, megjelentek a tárgyalóterem bejáratánál a rikkancsok, és nagy hangon árusították az újságokat, amelyeknek első oldalán hatalmas betűkkel üvöltött a főcím: „A VÉDELEM: K. FIATALKORÚAKKAL FAJTALANKODOTT!” Majd ez alatt kisebb betűkkel az alcím: „K. tagad - kihallgatása folytatódik.”
Váratlan gyengeség vett erőt rajtam az újságok láttán, és nagy félelemmel gondoltam feleségemre, aki egyszerű asszony lévén, nem tudja pontosan, mit jelent „a védelem”, és még azt hiheti, hogy a törvényszék maga hangoztatta a fenti vádakat ellenem, jóllehet, felesleges mondanom, ezen vádaknak semmi komoly alapjuk nem volt. Akárhogy is legyen, a perrendtartás szabályai értelmében állnom kellett a kihallgatás kereszttüzében, amíg csak a vádlott ügyvédje le nem mond rólam.
Ügyvéd: Vajon igaz-e, K. úr, hogy első felesége elvált öntől azután, hogy ön megszökött az őrültekházából, és a rendőrség közbenjárásával kényszerítette önt arra, hogy visszaszolgáltassa családi ékszereit, amelyeken a jaffai zsibvásáron adott túl?
Itt beavatkozott a bíró, és felhívta figyelmemet, hogy nem vagyok köteles olyan kérdésekre válaszolni, amelyek családi bonyodalmaimat érintik. Megfontoltam a bíró szavait, és arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg nem érdemes élettársamat az ügybe belekeverni, annál is kevésbé, mert soha el nem váltam tőle, és családi életünk mintaszerűnek mondható. Ám hallgatásom csak fokozta a magas feszültséget a tárgyalóteremben, olyannyira, hogy egy kövér nő az első sor szélén megvetése jeléül kiköpött felém, és rendreutasíttatott. Ennek ellenére nem vesztettem el önuralmamat, és nem válaszoltam az ügyvéd azon kérdésére sem, hogy miért szöktem meg a katonaságtól a felszabadító háború idején, sőt ignoráltam további kérdéseit is méhen kívüli terhességgel, valamint azon váddal kapcsolatban, hogy leánygyermekemet az ágyhoz szoktam láncolni…
Itt - a láncoknál - kínos kis incidensre került sor, amely peremnek egész menetére rányomta bélyegét. Egy jól megtermett garázsmunkás felkelt a közönség soraiból, és dühös káromkodás közepette rám vetette magát, hogy, szavai szerint, szétverje a fejemet. A rendőrök mentettek ki a keze közül, de nehéz volna azt mondani, hogy helyzetem kedvezőbbé vált volna, sőt látván az ügyvéd kezében a további kérdések vég nélküli listáját különböző légből kapott bűneimmel kapcsolatban, váratlan szédülés vett erőt rajtam, és üvölteni kezdtem, hogy mindent bevallok, én, és csakis én vagyok a bűnös a tel-giborimi országúton elkövetett gázolásban…
A bíró rendreutasított, és figyelmeztetett, hogy egyelőre csak tanú volnék, és kihallgatásom tovább folytatódott.
Ügyvéd: Vajon igaz-e, hogy egy hasonló közlekedési kihágás ügyével kapcsolatban múlt év júliusában három drága perzsaszőnyeget kapott az egyik ismert tel-avivi importőrtől?
Én: Nem igaz.
Ügyvéd: Azt merészeli állítani, K., hogy nincsenek perzsaszőnyegei odahaza?
Én: Vannak…
Ügyvéd: Helyi gyártmányúak, vagy importáltak?
Én: Importáltak.
Ügyvéd: Köszönöm! Nincs több kérdésem!…
Ezzel az ügyvéd a közönség lelkes ünneplése közepette visszaült helyére, és látható megelégedéssel fogadta a gratulációkat. Ekkor már megjelent az újságok második kiadása a fényképemmel a címlapon és új nagy címekkel, hogy aszongya: „A SZŐNYEGBOTRÁNY RÉSZLETEI A BÍRÓSÁG ELŐTT - K.: VANNAK SZŐNYEGEIM, DE NEM AZ IMPORTŐRTŐL! - A VÉDELEM: HAZUG, ALJAS CSIRKEFOGÓ!”
Váratlan rosszullét vett erőt rajtam, és engedélyt kértem, hogy hazatérhessek, de kiderült, hogy az ügyésznek még van egy kérdése hozzám a tel-giborimi esettel kapcsolatban, vagyis, hogy szerintem szabálytalanul vezették-e az autót. Mondtam, hogy igen, és hazaküldtek.
A törvényszéki altiszt csempészett ki a hátulsó kijáraton, nehogy a bírósági bejárat előtt gyülekező, fütykösökkel és kövekkel felfegyverzett tömeg kezébe kerüljek. Azóta is bujkálok embertársaim elől, ahogy a fejezet elején említettem volt, és csak abban bízom, hogy az idők folyamán el fogják felejteni felebarátaim az ügyvéd kérdéseit.

(Efraim Kishon 111 válogatott humoreszkje - köztük a fenti írás - hamarosan újra megjelenik az Officina ’96 Kiadó gondozásában. Köszönjük a kiadó hozzájárulását a lapunkban történő közzétételhez.)