Bánhidi Emese, Marosvásárhely
A megbékélés kudarcai

Mondhatni, Aradon nem történt semmi vészes: néhány hangoskodó végigkísérte a 150. évforduló megemlékezéseit, a román kormány miniszterei nem jöttek el, de ettől még tulajdonképpen úgy zajlott minden, ahogy az aradi ünnepélyek általában zajlanak. Nos, nem egészen erről van szó.

Román tüntetők és visszafogott rendezők Aradon. Elmulasztott gesztus   Fotó: MTI

Vegyük először is a román kormány magatartását. Miután a két miniszterelnök nyáron Marosvásárhelyen megállapodott az aradi vértanúk emlékművének kiadatásában, egy megbékélési emlékpark alapkövének letételében, már sejteni lehetett, hogy Radu Vasile gesztusa nem lesz olyan egyszerűen végrehajtható, ahogy ezt az ingujjra vetkőzött, mosolygós kormányfők sugallták a nyári melegben.
A kétségeket a történelem okozza. Romániában ugyanis 1848-49-ről egészen más kép él, mint nálunk. Szinte senki nem tudja például, mert ezt nemigen taglalják a tankönyvek, hogy a korszak román hőse, Avram Iancu, 48 márciusában a pest-budai események hatására és magyar barátaival együtt kezdett igazi 48-as tavaszi forradalomba Erdélyben, és ez a felvilágosult jurátusnövendék jóval később fordult szembe a románok követeléseit valóban botorul kezelő forradalmi magyar kormányzattal. Avram Iancu itt kizárólag az a hős, aki szabadcsapatokat szervezett a magyarok ellen, arról pedig végképp szinte senki nem hallott Romániában, hogy miután a Habsburgok sem neki, sem általában a románoknak nem fizették meg a 48-49-es föllépést a magyarok ellen, Iancu az ötvenes években már ismét kapcsolatot keresett Kossuthtal.
A tények helyett legendák szövik át a román közgondolkodást, nyilván az sem véletlen, hogy épp október 6-a idején indult rettenetes kampány az ellen az alternatív történelem-tankönyv ellen, amely megpróbálta lehántani a mitológiát a román történelemről.
Radu Vasile tehát ha elmegy Aradra, valóban történelmet ír, mert a történelemben először vezető román politikusként nyilvánosan szembeszáll a hagyományos román felfogással. A magyar fél érzékelhető reményei szerint Vasile gesztusa egész Európa előtt felmutatható különleges pillanat lett volna. Üzenet a románság számára, hogy a 12 pontból ne csak Erdély uniójára figyeljenek, és annak jele, hogy a két kormányzat közti megértés végre kiterjedhetne a társadalom egészére is. Vasile azonban ezt a lépést nem vállalta, és a romániai magyar sajtó azóta is csak találgatni tudja, vajon már a júliusi marosvásárhelyi találkozón is tudta, úgyse megy el, vagy csak az ünnep előtti ellenkampány vezette erre a döntésre.
Igazából a kormányfő magatartásánál sokkal furcsább, a maga módján megdöbbentő, hogy az általa megbízott igazságügy-miniszter is távolmaradt végül az aradi megemlékezésektől. Hiszen Valeriu Stoica hónapok óta komoly részese volt annak a Dávid Ibolya magyar igazságügy-miniszter által indított akciónak, amelynek révén az aradiak szoborcsoportja végül valóban kiszabadult a várfogságból.
Stoica távolmaradása fordította a megbékélés gesztusát inkább a távolodás eseményévé. Noha mind Dávid Ibolya, mind a városba csak néhány órára érkező Orbán Viktor hangsúlyozta megértését a bukarestiek távolmaradása iránt, és mindketten leszögezték, hogy a szoborszabadítás az igazi eredmény, ez a megértő derű csak akkor tűnik reálisnak, ha az aradi megemlékezést szigorúan a romániai és a magyarországi magyarok ügyének tekintjük. Ha ez a román és a magyar nép közti megbékélés fontos állomásának indult, akkor Vasile és Stoica távolléte egyértelmű kudarc.
Más kérdés, kinek a kudarca. Nemzetközi összefüggésben a történtek mindenképpen Romániára vetnek rossz fényt, és ez a nyugati sajtó első reakcióiban érzékelhető is volt. A történés azonban felvet egy másik kérdést: a magyar kormánypolitika hosszú évek óta először próbált a politikai-történelmi szimbólumok szférájában offenzívát indítani. A szoborcsoporthoz kétségtelenül fűződő komoly érzelmek mellett ennek az egész ügynek volt valami furcsa mellékzöngéje. Ismerősnek tűnt a módszer: Dávid Ibolya újra és újra Aradra jött, és az akció minden pillanatában rendkívül optimista nyilatkozatokat adott, még akkor is, amikor pedig a román sajtó azt jósolta, hogy nemcsak a helyi ellenzékiek, de a helyi hatóságok is meg fogják akadályozni a szobor kiadatását. A szobormentés magyar oldalról annak a helyzetteremtő politizálásnak volt jellemző példája, amelyet a budapesti kormány felállása óta sűrűn alkalmaz hazai partnereivel is.
A román politikusok azonban erre egészen másképp reagálnak. Itt a helyzetből egyszerűen minden magyarázat nélkül ki lehet hátrálni, az itteni politizálás törvényrendszere végképp nem olyan szigorú, mint Európában, a nyilvánosan tett kijelentések kötelező érvénye még sokkal gyengébb. Az emlékmű valóban kikerült a várból, a lőszerraktárból, de a minorita rendház betontalapzatokat öntetett a szétszedett daraboknak, jelezvén, hosszú ideig maradnak ebben az új, barátságos elszigeteltségben a szobrok - amelyek viszont mostantól Romániában éppen hogy nem a történelmi megbékélés, hanem a konfrontáció szimbólumai. A magyar fél helyzetteremtő politizálása abban a szimbolikus szférában próbálta egyébként kétségkívül pozitív lépésre rábírni a román vezetőket, ahol ők nemcsak hogy sokkal érzékenyebbek, de sokkal inkább értenek is ahhoz, hogy kell a szimbólumok nyelvén politizálni, illetve közvéleményt formálni.
A szimbolikus politizálás ez esetben nem is annyira a kormánypolitikusok, mint az őket meghátrálásra késztető ellenzékiek fegyvere volt. A magyar kezdeményezést ők fordították a visszájára, amihez csak két kisebb hazugsággal kellett tetézni a már meglévő történelmi mitológiát. Egyfelől azzal, hogy a szabadságharc román áldozataiért épp ez a 13 tábornok a felelős, másfelől azzal, hogy a szobor a magyar irredentizmus, illetve Nagy Magyarország jelképe. Ebben a román történészeket és politikusokat az se nagyon zavarta, hogy a tábornokok egyike sem harcolt Erdélyben, és az sem, hogy 1890-ben, az emlékmű felállításakor Nagy Magyarország fogalma még nem is létezett, és az irredentizmus is akkor jelent meg a magyar közéletben, amikor már volt mit visszakövetelni. A román közgondolkodás azonban az ilyen típusú érvekre ismét nem reagált, hiába próbálta tisztázni a történelmi hátteret sajtóértekezleten és román tévéműsorokban is jó néhány magyar politikus-értelmiségi.
A budapesti megfigyelők ennek a kampánynak a láttán már korábban is sejthették, hogy a megbékélési díszszemléből nem fog túl sok megvalósulni. Amikor aztán valóban kiderült, hogy a barátilag kinyújtott kezet túloldalról nincs aki megfogja, Budapest eléggé ügyesen oldotta meg a maga részéről a helyzetet, hiszen Orbán Viktor végül nem azokra az ünnepségekre ruccant át, amelyeket a román féllel együtt kellett volna levezényelni, hanem arra a díszelőadásra, amelyen nem számított a diplomáciai paritás. Így aztán megmutathatta magát a romániai magyarság előtt, részt vehetett a megemlékezés-sorozatban anélkül, hogy román miniszterelnök és igazságügy-miniszter híján sután végigcsináljon egy félbevágott programot.
Ugyanakkor a magyar vezetésnek nyilván végig kell gondolnia, mit érdemes és mit nem érdemes forszíroznia ebben a kapcsolatrendszerben. Egy biztos: most, egy évvel a választások előtt, az ellenzék folyamatos és biztos térnyerése közepette ennyi telik megbékélésből az RMDSZ-t is magába foglaló bukaresti koalíciónak.
A központi hatalom meghátrálása feltehetően egészen konkrét kapcsolatban volt az aradi ünnepségek másik keserű mozzanatával, az egész napos ellentüntetéssel. Természetesen nem arról van szó, hogy kormánypártiak tüzelték-pénzelték volna a román zászlókat lengető, ordenáré dalokat éneklő, kis létszáma ellenére nagyon is zajos csoportot. De igenis a koalíció meghátrálása, gyengesége bátoríthatta igazán őket, ez adhatott nekik merészséget ahhoz, hogy az ünneplő magyarok tömegének kellős közepére szivárogjanak. Ehhez persze azért kellett az aradi rendőrség közreműködése is, amely egész nap azt a furcsa politikát folytatta, hogy engedte megzavarni az ünnepségeket, hagyta, hogy az ellentüntetők tönkretegyék a 150. évforduló hangulatát, de nem engedték, hogy az engedély nélkül demonstráló fiatalok komoly összetűzést provokáljanak. Tehát működjék a magyarellenesség, csak ne legyen baj belőle.
Ha jól meggondolja az ember, tulajdonképpen ma még erről szól szinte az egész román politikai elit magatartása is. Senki nem veszi fel nyilvánosan és határozottan a harcot a xenofóbiával, a szélsőséges magyarellenességgel, de attól az igazi extrémistákon kívül mindenki tart, hogy a magyar kérdés újabb zavarokat okozhat nyugati kölcsönök felvételében, Románia nemzetközi megítélésében, integrációs törekvéseiben. Ennél stabilabb, egyértelműbb román politizálásra sajnos a következő évben, a választásokig nem is lehet számítani, sőt a mostani kilátások szerint ez a hezitáló politika még egész kedvezőnek tűnhet egy-másfél év múlva, ha a mai ellenzék nyeri meg a választásokat.