Szobota István
Ne négyszázezer magyar sírján csináljuk ezt, ha lehet
Interjú Karsai László holocaust-kutató történésszel

Mikor Orbán Viktor tavaly Lengyelországban járt, magánemberként meglátogatta az auschwitzi holocaust-kiállítást. Az állandó magyar tárlat láttán született meg benne az az elhatározás, hogy azt azonnal fel kell újítani, pontosabban a régi helyén egy új kiállítást kell berendezni. Az ötlet nagy rokonszenvre lelt a témával foglalkozó történészek és szakemberek körében. Az új tárlatot egyébként a miniszterelnök személyesen szeretné megnyitni jövő májusban. A leendő kiállítás megszervezéséhez, koordinálásához Schmidt Mária történész, a miniszterelnök főtanácsadója fogott hozzá. A forgatókönyv elkészítését pedig Ihász István muzeológusra, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetőjére bízták, aki a Nemzeti nagy port kavart XX. századi magyarság-kiállítását is rendezte. A revideáló szándékú mű nemrégiben készült el. Mindazokban azonban, akik véleményezésre megkapták, egységesen ugyanaz az álláspont fogalmazódott meg: a tervezet történelmileg annyira hiteltelen és meghamisított, hogy abból kiállítást rendezni - pláne Auschwitzban - egyenlő egy nemzetközi botrány kirobbantásával. A Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) szintén ellenzi a forgatókönyv felhasználását, és indoklásában többek között „alig burkolt antiszemita propagandára” hivatkozik. Az új auschwitzi magyar tárlat rendezése a heves kritikákat kiváltó kiállítástervezet miatt egyelőre szünetel.

- Hogyan került nyilvánosságra a lektori vélemény?
- Valaki az engedélyünk nélkül eljuttatta a Népszabadságnak. Olyasvalaki, akinek nem az az érdeke, hogy ebből egy jó kiállítás legyen, hanem inkább az, hogy botrány. Ugyanis ezek a vélemények nem a nyilvánosságnak voltak címezve. Ahhoz, hogy botrány legyen, elegendő volt a Népszabadság címoldalán ezer karakter. Az idő előtt, indokolatlanul felrobbantott bomba azt is jelentette, hogy Ihász Istvánnak a sajtóból kellett megtudnia, hogy történészek egész sora tartja az ő tervezetét szakmailag inkompetensnek.
- Milyen koncepció fedezhető fel Ihász István forgatókönyvében?
- A koncepció nagyon röviden: olyan múltat kell kreálnunk, amelyre a konzervatív ember büszke lehet. Meg kell tisztítani minden ellentmondástól, bűnöktől és bűnözőktől, az elkövetett bűnök tárgyi bizonyítékaitól és személyes tanúitól, és a felelősséget - amennyiben egyáltalán előfordultak bűnök - másokra: németekre, idegenekre, egy-két nyilasra áthárítani.
A gyermekek is, akik a homokozóban játszanak azt hiszik, hogy komoly munkát végeznek, és azt senkinek nincs joga megkérdőjelezni. Azzal a lehetőséggel, hogy Ihász Istvánnak ez a szellemi végterméke megjelenjen Auschwitzban, még gondolatkísérlet szintjén sem szabad eljátszani. Auschwitzban már sok minden volt, de antiszemita propaganda még nem. A mű önmagában és egészében is Ihász Istvánt minősíti.
- Ön egyébként ismeri a szerző tudományos múltját?
- Ihász Istvánnak a témába vágó publikációit nem ismerem, nemzetközi vagy hazai konferencián soha nem találkoztam vele, és levéltárban sem olvastam tőle még soha semmit. A nevét akkor hallottam először, amikor tavaly Litván György és Hajdú Tibor a Népszabadság hasábjain élesen bírálták az általa a Nemzeti Múzeumban megrendezett állandó magyar történeti kiállítást, pontosan ugyanezekkel az érvekkel, amelyek most e szűkebb témára „kihegyezve” megjelentek. Ő a Horthy-apologetikát, az antiszemitizmus tagadását a maga színvonalán belső meggyőződésből képviseli. Vannak, akik nagyon szeretik Horthyt, akik irredenták, akik nacionalisták, akik úgy hiszik, hogy Magyarországon nem volt antiszemitizmus, akik képesek arról hazudozni egy forgatókönyvben, hogy ezernyi apró jelből nyilvánult meg a társadalmi szolidaritás. Bibó István olvasatában ugyanez: „cseppek a tengerben”. A közöny, az ellenségeskedés, a zsidók szenvedéseivel való nem törődés tengerében a megnyilvánuló szolidaritás cseppeket jelentett. Az elmúlt másfél évtized levéltári kutatásai mindenben alátámasztották Bibónak ezt az álláspontját.
- Mit hiányolt ön és kollégái a forgatókönyvből?
- Többek között annak a - tizenhárommillióból mindössze - négyszáz magyar embernek a nevét, akiket a Jad Vasem is kitüntetett már, és akik életük kockáztatásával zsidókat mentettek, menekítettek a második világháborúban. Miközben őket kihagyja, Serédy Jusztinián bíboros hercegprímásról nem átallja azt hazudni tervezetében, hogy mentette a zsidókat. Serédy úgy vall magáról, hogy 1944. június 29-ig megpróbálta önnön türelmét próbára téve megtartóztatni magát. Az ő türelmessége azért is „jó” volt, mert így minden nap 10-12 ezer zsidóval kevesebbért kellett küzdenie. Június 29-én írta alá azt a bizonyos pásztorlevelét, amely kifejezetten durva antiszemita megjegyzéseket tartalmaz. Ihász ezeket a kifejezéseket egyszerűen kihagyja a pásztorlevélből. A tervezet elhallgatja azt, hogy az akkori bíboros hercegprímás volt az, aki megakadályozta az egyházak közös fellépését a zsidóság érdekében. Ihász ebből a Serédy Jusztiniánból zsidómentőt csinál.
Elhallgatja azt is, hogy a történelmi egyházak vezetői a parlament felsőházában egyhangúlag megszavazták az első és a második zsidótörvényt. Az az igazság, hogy nem tudom úgy kinyitni ezt a hetvenkét oldalt, hogy ilyen és ehhez hasonló valótlan, eltorzított állítások sorozatait ne találnám mindenütt. A tervezet ékes bizonyítéka annak, hogy a megbízottak alkalmatlanok feladatuk ellátására.
- Milyen más hiányosságai vannak még a forgatókönyvnek?
- Nem ejt szót XIX. századi zsidó népességnövekedés igazi okairól, hanem azt az ősrégi antiszemita toposzt hangsúlyozza, hogy menekülés, bevándorlás, emigráció által növekedett a zsidó lakosság. Ezzel szemben már 1920 óta tudjuk, hogy ennek bizonyíthatóan demográfiai okai voltak. Nem beszél a XIX. századi antiszemitizmusról, nem beszél Istóczy Győzőről, nem beszél a tiszaeszlári vérvádról, nem beszél a katolikus főpapok évtizedeken át tartó rendkívül erőteljes antijudaista propagandájáról, amelylyel 1867-től 1895-ig meg tudták akadályozni a zsidó vallás recepcióját.
Nem beszél ez a tervezet az első világháború alatti 10 ezer zsidó hősi halottról. Sőt arról sem, hogy sok-sok ezer magyar zsidó azért kapott mentesítést a zsidótörvények alól, mert édesapja, vagy nagyapja az első világháborúban hősi halált halt, vagy akár ő maga súlyosan megsebesült. Elhallgatja az 1918-as forradalmat, amely polgári, demokratikus forradalom volt, az 1919-est pedig zsidó forradalomnak állítja be. Ezzel mintegy megmagyarázza a Horthy-rendszer egyébként szerinte nem is valóságosan, csak politikai szinten létező antiszemitizmusát. Elhallgatja az 1919-es forradalom és a fehérterror zsidó áldozatainak számát is.
Az elhallgatások természetesen folyamatosak a műben. A numerus clausus törvény igazi okairól sem tudunk meg semmit, viszont a tervezetből úgy tűnik, hogy a zsidótörvényeket a korszellem hatására fogadta el a magyar parlament 1938-ban. Kérdem én: milyen korszellem hatására? 1938-ig egyetlen polgári demokratikus országban sem született zsidótörvény. Ha azonban a korszellemet a nagyon korszerű náci Németország képviseli a nála kevésbé korszerű fasiszta Olaszországgal, akkor elhiszem, hogy Ihász Istvánnak van korszelleme 1938-ban. Szerintem az akkori korszellemet inkább Anglia, Dánia vagy Franciaország képviselte. Elhallgat legalább három zsidótörvényt, ezek között azt is, amelyikkel megszüntették a zsidó vallás bevett vallássá nyilvánítását, és elhallgatja a 1942-es földbirtok-politikai törvényt, melynek következtében több százezer holdat raboltak el törvényesen a zsidóktól.
Elhallgatja a magyar részvételt a deportálásokban, a csendőrbrutalitást, és a felelősséget a németekre hárítja, mondván, hogy Eichmann önállóan tevékenykedett kétszáz emberével, függetlenül a magyaroktól. Tudvalevő egyébként, hogy a németek legfeljebb irányítottak, tanácsokat adtak, de mindenhol a magyar hivatalos szervek, csendőrök, rendőrök, katonák és hivatalnokok végezték a deportálások oroszlán részét.
- Valóban elégedett volt Eichmann a magyarok együttműködési készségével?
- Egy országgal volt még ennyire megelégedve: a holland hatóságokkal. „Úgy suhannak a holland vonatok” - emlékezett ábrándosan 1960-ban a Life magazinnak adott interjújában. Eichmann egyébként imádta Endre Lászlót, a belügyi államtitkárt, akivel összejárós jóbarátok voltak. Meg is lepte őt, hogy milyen készségesen és öntevékenyen fogadják el a magyarok az összes zsidótörvényt, és önként, kéjjel, dalolva ölnek és kínoznak.
Ihász elhallgatja a munkaszolgálat történetét is. Szem- és fültanúja voltam annak a spontán felháborodásnak, amely Zoltai Gusztávból, a Mazsihisz ügyvezető igazgatójából tört elő a tervezet olvastán, hogy neki ebből a forgatókönyvből kell „megtudnia”, hogy Auschwitz tulajdonképpen elosztó és munkatábor volt. Azt a tényt, hogy Auschwitz valójában haláltábor volt, Auswitzban letagadni…
- Végső soron kinek állít emléket ez a kiállítástervezet?
- A megkínzott magyar népnek. Azoknak, akiket főleg a zsidó kommunisták és a szovjetek kínoztak meg. Szerepel benne egy mondat, amely annyira felháborító, hogy akár fejből is tudom idézni: „Magyarország nem választhatott a Gulággal és terrorral működő Szovjetunió és a kétségtelen gazdasági és katonai sikereket felmutató náci mintaállam között.” Ezt azért nem kéne… Ne 400 ezer magyar sírján csináljuk ezt, ha lehet.
Egyébként, ha már belemegyünk ebbe a gusztustalan polémiába, akkor érdemes megjegyeznünk, hogy a Gulággal és terrorral működő Szovjetuniónak is volt némi gazdasági sikere. A katonai sikerekről pedig csak anynyit, hogy az egyik legyőzte a másikat. Most hirtelen nem tudom, melyik is volt, mert még csak 24 éve tanítok egyetemen, és 15 éve vagyok holocaust-kutató, de úgy emlékszem, hogy nem a náci Németország nyerte meg a háborút. Ha pedig ezt a szöveget megpróbálják kitenni Auschwitzban, akkor ebből - ahogy leírtuk - Berlintől Budapestig, Jeruzsálemtől Washingtonig terjedő nemzetközi botrány lesz. Ahogy nem tudom elképzelni azt, hogy a pápa engedélyt adna arra, hogy a Szent Péter székesegyházban bordélyházat rendezzenek be, ugyanígy nem tudom elképzelni azt sem, hogy az Auschwitzi Állami Tábori Múzeum nemzetközi kuratóriuma ennek a forgatókönyvnek az alapján engedélyezné a kiállítás megrendezését. Úgy hallottam, Ihász István nem érti, mi a baj az ő szövegével, úgyhogy azt tanácsolom neki, hogyha eddig nem is volt ideje a magyar és a nemzetközi holocaust-szakirodalmat áttanulmányozni, akkor próbáljon elemelkedni a Demokrata, a Szent Korona és a Hunnia színvonaláról…
- Mi volt a reakció az önök protestálására?
- Ha valóban leállították a kiállítás e forgatókönyv alapján való szervezését, mint ahogy beszélik, akkor az első csatát megnyertük. Ihász István első felindulásában azt mondta egy rádióriportban, hogy ez biztos azért van, mert a minisztérium meg akar spórolni ötvenmillió forintot. Ezt már csak azért sem hiszem, mert a miniszterelnökség költségvetésében ötvenmillió forint nem tétel, ami ráadásul pont erre a célra van elkülönítve. Ha megpróbálunk Schmidt Mária fejével gondolkodni, akkor a baj azzal a Horn Emillel lehet, aki a 79-es auschwitzi és a 94-es budapesti kiállítást rendezte. A két megnyitó között eltelt tizenöt év, és azt Horn Emil is elismeri, hogy a 79-es szemlélet elavult. Ő egyébként nem hangoztatja, hogy ő szeretné megcsinálni az új kiállítást Auschwitzban. Az igazi baj valószínűleg az lehet, hogy Schmidt Mária a 1994-es kiállítást a Várban nem látta, és nem tudja elképzelni, hogy a tizenöt évvel ezelőtti rendezés és rendezője az 1994-es kiállítás mintájára most is megfelelő lenne.
- Kínáltak alternatívát?
- Javasoltuk, hogy az MTA történeti bizottságának égisze alatt történészek, muzeológusok, holocaust-túlélők, írók, költők részvételével alakuljon egy team, amely szakmai alapon elkészíti a tervezetet. A minisztérium két dolgot válaszolhatott volna: vagy elfogadja az ajánlatot, vagy ragaszkodik az Ihász-féle tervezethez. Legfeljebb ez utóbbi esetben lehetett, vagy kellett volna a botrányt kirobbantani. A politikai felelősség mindenképpen Schmidt Máriáé. Ő ugyanis - ha nagyon finoman akarnék fogalmazni - a botrány kitöréséig valószínűleg kezébe sem vette a tervezetet. Érdekes módon az elmúlt napokban sem talált alkalmat arra, hogy a művet védelmébe vegye akár szakmai, akár nem szakmai szempontok alapján, dacára annak, hogy a lektori vélemények már hetek óta a birtokában vannak. Egyébként ő maga is, ha magát történésznek tartja és ezt történészként végigolvassa, nehezen találhat olyan oldalt, amelyen ne volna durva tárgyi tévedés, helyesírási hiba, a kettő együtt, elhallgatás és minden egyéb.