Erdei L. Tamás
Séta az Apokalipszis erdejében

Kovács Géza verseskötete (Abednegó sétája Babilonban. Littera Nova, 1996. 75 oldal) expresszív, sodró művészi erejű kísérlet a Biblia profetikus üzeneteinek lírai megjelenítésére. Ahogy Batári Gábor, a könyv felelős szerkesztője jellemzi, ezek a versek a természetfölötti, a szimbólumok, a próféciák és a fantázia termékeivel egészítik ki és értelmezik az érzékeinkkel felfogható világot.

A gondosan megszerkesztett kötet a vers-prológus és a lírai epilógus között hat, különböző műfajokat tömörítő ciklust tartalmaz: A vőlegény, A szem, Mozaik, Mustba merített ének, Szulimanius intelmei, Rhéma. Az első ciklus nagy prózaversei az emberiség, ezen belül a magyarság írott és íratlan történelmét dolgozzák föl, a második rövid költeményei a személyes csodák világába visznek, a harmadik bölcseleti töredékei elmélkedésre késztetik az olvasót, a negyedik ciklus rövid, zárt formái Ady zsoltáros ünnepeit idézik, az ötödik tizennégy szentenciát vés a lélekbe, a kötetzáró ciklus rhémái pedig már egy másik dimenzió üzeneteit közvetítik. A hosszú prózaverseket, apokaliptikus töredékeket, strofikus szabadverseket, nagyszerű kalligrammákat, bölcseleti igényű aforizmákat és szentenciákat tartalmazó kötet mélyértelmű szimbólumai és allegóriái a fikcionalitás és a realitás radikálisan új fajta viszonyát teremtik meg az Írás kinyilatkoztatott igazságainak alapján. A halált, a régit, a talmit hordozó fiktív valósággal szemben az élet, az új, a szellemi erejével megjelenő igazi világ eljövetelét és győzelmét jelenti be a lírai előszó:

„…A rajzot elfújja a szél:
a mesének vége.
A titkos ajtó mögül föltűnik
az igazi tűzhely fénye.” (A betű és a szél)

A szerző szemléletmódjától távol áll bármiféle l'art pour l'art költészet. Költeményei radikális, erős, tiszta és jó értelemben provokatív üzeneteket hordoznak. A versek rendhagyó, mondhatnám profetikus történelem-szemléletében minden ősi esemény és szimbólum új jelentést nyer. A kötetben rendre viszszatérő, központi szimbólum az Apokalipszis lovasainak egyikére utaló, a Megváltót jelképező fehér ló.
„Egy kiálló járomcsontú legény a Duna partján kiköti lovát a mítoszlophoz, kicsavarja az egyik turulmadár nyakát, s megissza a vérét. Jobb keze felől egy »cár atyuska«, bal keze felől Hollywood. - Árpád, gyere már! - kiált oda valaki. - Jól van, no - mondja a legény, s lovával együtt belép a páternoszterbe. Avarok, azigok, gepidák szállnak alá a pincékbe, s tűnnek el nyomtalanul.”
Így kezdődik a ciklusnyitó, a Kölcsey-féle Himnusz magyarság-szemléletével hangsúlyozottan szembenálló hoszszúvers, majd döbbenetes aszszociációk során a magyar történelmet egészen újszerű szempontból megmutatva, a jövőt fürkésző kérdéssel zárul: „Váratlanul az eső elered. Egy fehér csikó nyargal az Alföldön, minden eddiginél szilajabban.
Nagy sürgés-forgásban készülődik a menyasszony a vőlegény fogadására. A víz borrá változik bennem, eltűnődöm: a mormota kecskévé vagy báránnyá lesz ezután?” (A mormotanép zivatar nélküli századaiból)
Ezután a népek, a zsidóság és az egyház egymással is kölcsönösen összefüggő történetei következnek egy-egy nagy költeményben, amelyek a próféciák fényénél a jelen világpolitikai eseményeinek értelmezése segítségével az utolsó idők apokaliptikus eseményeit megrázó erejű költői képekben jelenítik meg:
„[A] bálványok hasából dögvirágok nőnek, s áttörik a tv képernyőjét… Az okkultizmust, a kényelmet, a humanizmust, az államistent egy turmixgépbe helyezik a trónszéken, s a népekkel megitatják. Nabukodonozor, Dárius, Nagy Sándor, Julius Caesar vonaglik a folyadékban. Jeruzsálemben ismét áll a szobor.” (A szobor)
A versek ugyanakkor maguk hívják fel figyelmünket arra, hogy a szimbólumok „megfejtésének” kulcsa rajtuk kívül van, s megértésük csak az Igazság fényénél lehetséges.

„a verseken ott a pecsét
csak a galamb csőre törheti fel
és csak a lámpa fénye mellett” (Pecsét)

Bibliai parabolák továbbfűzései a „Szulimanus intelmei”:

„Szálkát látni a sötétben is lehet, de ahhoz, hogy lásd a gerendát, meg kell gyújtanod a lámpást.” (I.)
„Ha a galamb megérkezik, a szecskő, a cserebogár a templomból elvándorol és pusztában lakik.” (X.)
„A nyáj nem avat pásztorrá, csak az Úr. A nyáj csak vezérkossá avathat.” (XII.)

Az apokalipszis erdejében tett séta végét a kötetzáró lírai epilógusban a Földtől való elragadtatott fölemelkedés jelzi:

„…csobban az árnyék, akár a víz
mikor az árnyék rázuhan
víz issza be a csobbanást
az árnyék fölött víz suhan” (Sodrás)

Kovács Géza kötetét ajánlom minden a jelen eseményeit az Írások fényénél vizsgáló, azok igaz és mély megértésére vágyó, költészetkedvelő ezredvégi olvasónak.