Hechs László
Történelmi és nem történelmi szenthelyek

Az izraeli-arab viszály keretében az egymással versengő nacionalizmusok vitája, hogy a történelem során „Izrael földjének”, Palesztinának és Szentföldnek is nevezett ország felett ki gyakorolja a szuverenitásból eredő jogokat. Politikai konfliktus, amelynek a nemzetközi jog alapján kellene nyugvópontra jutnia. A politika és a jog mellett a viszály vallási formát is ölt, hiszen itt három világvallás, a zsidó, a keresztény és a muszlim adott találkozót egymásnak. Itt találhatók szent helyeik, amelyekhez ragaszkodnak, amelyekre milliók hite mint pillér támaszkodik.

A vallási hagyományokat gyakran érvként használják politikai csatározásaik során. A Vatikán az erre való hivatkozással követeli, hogy Jeruzsálem az 1947. évi ENSZ közgyűlési határozat alapján váljon nemzetközi irányítás alá tartozó külön testté, „corpus separatummá”. Az arab világ számára Jeruzsálem - Mekka és Medina után - a harmadik legszentebb hely, és követeli, hogy Jeruzsálem keleti fele - benne a zsidó és keresztény résszel - legyen a kikiáltandó palesztin állam fővárosa. Izrael állama pedig arra hivatkozik, hogy Jeruzsálem 3000 éve, Dávid király óta Izrael és a zsidó nép fővárosa, amelyet 1967-ben egyesítettek a jordán uralom alól felszabaduló keleti résszel. 1980-ban pedig egy törvény Izrael Állam örökös fővárosává nyilvánította Jeruzsálemet.
Az ENSZ közgyűlés és a Biztonsági Tanács határozatai azonban nem fogadják el Jeruzsálemet Izrael fővárosának, a keleti felet pedig „megszállt területnek” tekintik. A világ országai nagykövetségeiket Tel Avivban tartják, annak ellenére, hogy Izraelnek mint államnak mindig is Jeruzsálem volt a fővárosa.

Három megközelítés a Szent Földről

Miközben a válság alapvetően politikai természetű, nem lehet figyelmen kívül hagyni milliók vallásos hitét. A kérdés persze, hogy milyen szerepet játszhatnak a vallási kérdések a konfliktus megoldásában.
Történelme során az ország területe több népnek és vallásnak is otthont adott, ebben - mondhatjuk - nincs semmi különös. A három vallás, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám hívei, akik bár nem laktak területén, mégis vallási szempontból érintettek annak sorsában. Ez mindhárom vallásra jellemző, ám mindegyik különbözik is a maga nemében. A muszlimok számára az ország nem Szentföld, ám Jeruzsálem Szent Város. Innen emelkedett a mennybe Mohamed, hogy elhivatottságát a korábbi prófétákkal elismertesse. A keresztények számára az ország a Szentföld - Jézus, a Megváltó földi életének színtere. Ebben a tekintetben páratlan, ám a keresztények sohasem szándékoztak az országot vallási központtá alakítani, s néhány kivételtől eltekintve, számukra nem vallásos kötelezettség az országban való megtelepedés. A fő célkitűzésük - a keresztes háborúk időszakát leszámítva - a keresztény szent helyek feletti ellenőrzési jog és a zarándokok számára való szabad eljutás biztosítása.
A zsidók számára az ország az Ígéret Földje. Ez messze intenzívebb kapcsolatot jelent, mint akár a keresztények, de különösen a muszlimok esetében. A keresztényekhez hasonlóan számukra az ország egyedülálló, semmihez sem hasonlítható, és magában foglalja az országba való visszatérés és letelepedés vallási kötelezettségét.
Hogy megérthessük a zsidó történelemnek e tényét, tudnunk kell valamit a judaizmus természetéről. Annak ellenére, hogy mind a kereszténység, mind pedig az iszlám a zsidóval együtt monoteista, és éppen ezért univerzalisztikus vallás, három különböző vallásról van szó. Az iszlám lényege, hogy az egyének alárendeljék magukat Allah akaratának, és elismerik, hogy a hívek - fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül - egyenlőek. A kereszténységben a központi hangsúly a Krisztusban való üdvözülés, amely nem kötődik valamilyen meghatározott földrajzi körzethez és meghatározott népcsoporthoz. A judaizmus azonban az embereknek egy meghatározott közösségben való életmódjáról szóló isteni kinyilatkoztatás. A Korán nem az arab népek története, az Újszövetség nem egy ország története, de az Ószövetség egész vallási jelentősége a zsidó nép és Izrael történetéhez kötődik.
Nem véletlen tehát, hogy a peszachi rituálé a következő szavakkal végződik: „Most mi itt vagyunk, de jövőre talán már Izrael Földjén leszünk. Szolgák vagyunk,de jövőre talán szabad emberek leszünk.” A végső áldást egyetlen mondat követi: „Jövőre Jeruzsálemben”.
Helyénvaló tehát a „zsidó nép” mint fogalom használata, mivel annak ellenére, hogy szét voltak szóródva gettókban számtalan különböző keresztény és iszlám országban, magukat egyetlen népként tudták és ismerték el. A zsidó felekezetű angolok, amerikaiak stb. koncepciója modern felfogás és az emancipáció eredménye. A zsidóság egyszerre volt vallás és nemzet, és ebben senki sem talált és találhatott volna kivetni valót. Mint közösség őrizték kapcsolatukat az országgal, történelmükkel, prófétáikkal. Visszatelepülésük az országba részét képezte nemcsak a zsidó, de a keresztény hitnek is.
Az a közmondásszerű kijelentés, hogy az ország (az Erec) három vallás számára is szent, nem egészen pontos. Nem felel meg például az iszlám vallási felfogásnak, mivel azt a helyet, amelyet a zsidó és keresztény gondolatkörben az ország tölt be, azt a muszlimoknak Arábia jelenti. Az iszlámban az országnak mint egésznek semmiféle szentséget sem tulajdonítottak. Bibliai határainak nem volt semmi jelentősége, és sohasem képezte önálló muszlim közigazgatás alapját. Jeruzsálem sohasem szolgált muszlim fővárosul. Még az a két Umájjáda kalifa is, akik a legszorosabb kapcsolatot építették ki az országgal, nem mutattak különösebb érdeklődést iránta. Muávija, akit Jeruzsálemben nyilvánítottak kalifának, Damaszkuszban állította fel székhelyét. Szulejmán hároméves uralma során, amikor is az országot választotta lakóhelyül, Ramléban új várost alapított magának.

Éjszakai lovaglás

Ennek ellenére a város a harmadik a muszlim szent városok sorában. Arabul Al-Kudsz, a Szentély, a Szikla-mecsettel és az Al-Akszával, vallási kollégiumokkal, könyvtárakkal és más vallási épületekkel, az Alsó Al-Akszával, valamint a Salamon Istállójában 1996-ban épült mecsettel, amelyek a salamoni Templom és annak udvarai és palotái helyét foglalják el.
Történészi szempontból meglehetősen nehéz értékelni azt a jelentőséget, amelyet az iszlám vallás a Haram as-Sharifnak (a jeruzsálemi Templomhegynek) tulajdonít. Ennek ugyanis nincs köze semmiféle eredeti muszlim hagyományhoz, sokkal inkább a helyeknek a zsidó és a keresztény vallásokkal való kapcsolatához. Mohamed kezdetben, amikor még nagyon nagy különbségek voltak a zsidó és keresztény egyistenhit és a pogány Arábia vallása között, Jeruzsálemet jelölte meg az ima irányául. De amikorra világossá vált számára, hogy sem a zsidók, sem a keresztények nem hajlandók őt mint igaz prófétát elfogadni, megváltoztatta álláspontját. Meghódította Mekkát, és az eredetileg pogány szent helyet, a Kába fekete kövét tette az iszlám vallás központjává.
Bár a zsidók és a keresztények nem fogadták el őt, nem mondott le Mózes és Jézus prófétai támogatásáról. Mohamed állítása szerint mindketten támogatásukról biztosították őt, amikor egy éjjelen szárnyas lován Mekkából Jeruzsálembe repült, hogy a zsidó Templom színhelyéről emelkedjék a mennybe, annak ellenére, hogy az ima irányát Jeruzsálemről Mekka felé változtatta. Mohamed arról a szikláról emelkedett a mennybe, amely a zsidó Templomban a Szentek Szentjében állt, s amikor felemelkedett, a lába nyomát ugyanúgy a sziklán hagyta, mint állítólag Jézus az Olajfák hegyén az övét, a Mennybemenetel Templomában.
A nehézséget csak fokozza, hogy Mohamed mennybemenetele mint történelmi tény értékelhetetlen. A zsidóknak az országgal való kapcsolata kétségbevonhatatlanul tény, akár hisszük azt, hogy az isteni kinyilatkoztatás eredménye, akár nem. Jézus Galileával és Júdeával való kapcsolata szintén tény, függetlenül attól, hogy valaki elismeri-e a kereszténység hitelveit vagy sem. De Mohamednek az országgal és benne Jeruzsálemmel való kapcsolata azon a hiten nyugszik, hogy egy éjszaka szárnyas lovával Arábiából Jeruzsálembe repült, ahonnan az égbe emelkedett. Mégpedig pontosan a zsidó szenthelyről, a Siratófal környékéről és a Szent Szikláról, ahol a Láthatatlan trónolt. Ez a leírás nem egy valóságosan megtörtént esemény dramatizálása, amelyet ha meg is fosztanánk csodálatos elemeitől, akkor is ellenőrizhető történelmi tényeken alapulna. Az éjszakai utazás történetét vagy elfogadjuk úgy, ahogyan van, vagy pedig nem marad belőle semmi. Az utóbbi esetben nem marad más, csak az, hogy a muszlim vallás egy korai szakaszában az ima iránya Jeruzsálem volt, amely azonban a judaizmus és a kereszténység iránti tiszteleten, és nem Mohamed személyes tapasztalatán alapult.

Kisajátított emlékhelyek

Ami Jeruzsálem esetében igaz, azt elmondhatjuk az ország más szent helyeiről is, amelyek zsidó vagy keresztény szent helyek, és tiszteletük e két hiten és valóságos történelmi tényeken alapul. A két legfontosabb ezek közül a pátriárchák sírja Hebronban és Mózes sírja Jeruzsálem és Jerikó között a pusztában. Hebron zsidó szent hely, amelyet a keresztények is tiszteltek, olyannyira, hogy a város neve a keresztes időkben „Szent Ábrahám” volt. A muszlim szent hely keresztes időkből származó vagy talán még korábbi zsidó építmény. Mózes sírja nem ősi szent hely, hanem viszonylag kései muszlim legenda a zsidó vezetőről. Az épületek csak a XVI. században váltak zarándokhellyé.
Más szent helyek esetében még a pontos dátumokat és a körülményeket is ismerjük, amikor a muszlimok kisajátították azokat zsidó vagy keresztény birtokosaiktól. Ezek mindegyike vagy zsidó, vagy keresztény hagyományból származik,és nincs semmi valóságos kapcsolatuk az iszlám történelemmel. Így Ráchel, József, Sámuel, Dávid, Gamliél és mások sírjai zsidó emlékhelyek, vagy például Lázár sírja és a mennybemenetel helye keresztény szent hely. A muszlimok által kisajátított szent helyekre általában megtiltották a zsidók és a keresztények belépését, miközben megkövetelték, hogy a zsidó és a keresztény szent helyeket a muszlim hívők is látogathassák.
Muszlim szempontból a zsidó és keresztény szent helyek kisajátítása Mohamed azon hitéből fakadt, hogy vallása a korábbi hiteket meghaladja, helyüket átveszi, és betölti azt a feladatot is, amit az Úr a zsidóknak és a keresztényeknek kinyilvánított.
Ebben a hitében bizonyos fokig a keresztény egyház szolgált példaként, amely szintén magáénak ismerte el az ószövetségi Írásokat. Egy lényeges különbséget azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Míg a keresztények az Ószövetséget érintetlenül hagyva fogadták el és építették be a saját rendszerükbe, addig Mohamed a Bibliát tévedésként értékelte, és a Koránban előadta a maga történeti variációját a zsidókról és a keresztényekről.
Mohamed verziójának nincsen különleges jelentősége. Nem alapul független hagyományon, és jobbára a zsidókkal és keresztényekkel folytatott verbális kommunikációból származik. A muszlimok számára azonban a próféta verziója a kinyilatkoztatásból származik, s ez elegendő volt ahhoz, hogy a korábbi vallásokhoz tartozó szent helyet kisajátítsák, amennyiben a próféta is tisztelte azt a személyiséget, akihez a szent hely kötődött. Mindez azonban együtt sem eredményezi azt, hogy a muszlimok számára az ország egésze szent hely lenne.
Hitük szerint amit Isten Ibrahimnak adományozott, az Mekka és Arábia, nem pedig a Kánaán földje. A fő zarándoklat a mekkai Kába-kőhöz van kötve, ahol megtalálható Ibrahim lába nyoma. Ennek ellenére fontos megállapítani, hogy az ország (Palesztina) lakosságának többsége hosszú időn át muszlim volt, és hogy a vallások esetében a szubjektív, érzelmi oldalt sem szabad elhanyagolnunk. Márpedig - függetlenül a történeti hagyománytól - a muszlimok hite maga is történelmi tényező, amellyel a közel-keleti konfliktusban számolnunk kell.
Bár az ország a muszlimok számára nem Szentföld, erősen ragaszkodnak minden olyan területhez, amelyet háború útján hódítottak meg. Az európai területek elvesztése kevésbé érintette őket, mint a VII. századi eredeti hullámban meghódított területeké. Ezeket tekintik az igazi muszlim patrimóniumnak, Allah adományának, amelyet tilos elveszíteniük.
Az első világháborúban az Oszmán Birodalom vereséget szenvedett, és kénytelen volt e területekről kivonulni. A Népszövetség vizsgálat alá vette a két nép, az arab és a zsidó történelmi kapcsolatát a felszabaduló térséggel, és úgy döntött, hogy a Szentföldön zsidó nemzeti otthont kell létesíteni, azzal a feltétellel, hogy az nem sértheti az ott lakó nem-zsidó népek polgári és vallási jogait. Ezzel a Népszövetség elismerte a zsidó népnek az országhoz fűződő valóságos történelmi kapcsolatát. Az iszlám vallású arab nép sem maradt ország nélkül. A fennmaradó óriási területeken olyan arab államok születtek, mint Szíria, Irak, Libanon, Omán, az Arab Emirátusok, Jemen, Szaúd-Arábia stb. A Népszövetség pedig Nagy-Britanniát bízta meg, hogy Izrael létrehozásánál bábáskodjon. London ezt a feladatát nem teljesítette. Miután e területről a húszas években leszakította Transzjordániát, gyarmatként és nem mandátumként irányította az országot. 1947-ben lemondott jogköréről, és elhagyta e területet.
Az ENSZ-közgyűlés kompromiszszumos felosztási ajánlatára az Arab Liga 1948-ban háborúval felelt, amelyben a transzjordániai Arab Légió elfoglalta Júdeát és Szamariát, benne Jeruzsálem keleti felével. I. Abdallah király rendeletére a város zsidó férfi lakosait Jordániába deportálták, az ősi zsidó negyedet a földdel tették egyenlővé. Zsinagógáit lerombolták, szent iratait elégették, az Olajfák hegyén fekvő zsidó temető köveit pedig építkezésre használták. Az óvárosba zsidó nem tehette be a lábát, és a keresztény szent helyeket is évente egyszer látogathatták a zarándokok. Azóta Izrael és az arab világ többször is megmérkőzött, s e csata a szent helyekért is folytatódva elsősorban Jeruzsálemre koncentrálódik. 1967-ben Izrael viszszafoglalta a várost, és örökös fővárosává tette. Azóta a szent helyek autonómiát élveznek. Minden vallás és felekezet maga irányítja emlék- és kegyhelyeit. A Templomhegy ma iszlám hitbizomány, amely a muszlim Wakf kezelésében áll.
A nemzetközi jog szerint Izrael jogcíme a legerősebb a városra. A PFSZ és az Arab Liga az iszlámnak a Templomhegyre, a Haram as-Sharif-ra vonatkozó igényére hivatkozva Kelet-Jeruzsálemet magának követeli. A keresztény világ igényei alapján a Vatikán a város nemzetközivé tételét szorgalmazza, vagyis ki akarja zárni mind a zsidó, mind az arab fennhatóságot Jeruzsálem felett. Az egymást kizáró igények miatt Jeruzsálem kérdése minden bizonnyal az izraeliek és a palesztinok között a végső státuszról szóló tárgyalások legnehezebb próbaköve lesz.
(A szerző Jeruzsálemben élő nemzetközi jogász)