Sokan magától értetődőnek tekintik, hogy miután a IV. század folyamán a Római
Birodalomban államvallássá vált a kereszténység, majd pedig a népvándorlás
hatalmas viharaival érkezett népek újonnan alakult államai sorra kötelező
államvallássá tették a katolicizmust, mindezek nyomán az egykori pogány Római
Birodalom helyén kialakult a keresztény Európa. Ezért beszélnek például magyar
vonatkozásban szinte evidenciaként arról, hogy a kilencszázas évek végén, Géza
fejedelem és István király idején Magyarország csatlakozott a keresztény
Európához. Sőt már századok óta előszeretettel azonosítják Európát magával a
kereszténységgel. Ezért kaphatta a törökök előnyomulását feltartóztató
Magyarország „a kereszténység védőbástyája” kitüntető jelzőt a hasonló
szerepet betöltő Lengyelországgal együtt.
A témával foglalkozó szerzők másik csoportja ezzel szemben azon az állásponton van,
hogy kontinensünk meghatározó szellemi jegyei mindmáig kifejezetten pogány
jellegűek, amit egyértelműen jelez széles rétegek életvezetése, gondolkodásmódja,
erkölcsi felfogása és gyakorlata például szexuális téren, illetve a
jövendőmondás, jóslás különböző formáihoz (például a horoszkópokhoz) való
viszony, avagy az olyan varázslók, parafenomének lelkes fogadtatása, mint amilyen a
Magyarországon nemrég fellépett David Copperfieldé is volt.
A helyzet igazi csapdája abban áll, hogy épp azok az egyházak, melyeknek elsőszámú
feladata lett volna Európa keresztény arculatának biztosítása, maguk is különböző
mértékben megteltek pogány eredetű vallási nézetekkel, rítusokkal, ünnepekkel,
így az évszázadok során sokkal inkább konzerválói, mintsem megváltoztatói lettek
Európa pogány jellegének.
Ilyenkor, az augusztusi nagy vallási ünnepek idején joggal merül fel a kérdés,
hogy ezek mennyiben tekinthetők kereszténynek, azaz mennyire állnak összhangban a
valamennyi felekezet által a keresztény hit zsinórmértékeként elismert Bibliával?
Valóban zavarbaejtő, hogy a római katolikus felekezet minden év augusztus 15-én
Magyarországon fényes külsőségek között a Nagyboldogasszonyt ünnepli, amely
köztudottan a magyarság ősi pogány istennője. Sőt az esztergomi érsek vezetésével
minden évben mint patrónának - azaz védőasszonynak - neki ajánlják fel az
egész országot. A bibliai kinyilatkoztatástól radikálisan eltérő régi, pogány
magyar elképzelések szerint az ég hét egymás fölötti szintre tagolódik,
mindegyikben egy-egy úrnő, azaz régi magyar nyelven „boldogasszony” uralkodik,
közülük a hetedik, a Nagyboldogasszony a leghatalmasabb. Ennek ismeretében még
különösebb, hogy a római egyház nemcsak a Nagyboldogasszonyt ünnepli, hanem az
egyházi naptár rendje szerint külön ünnepe van a Gyertyaszentelő Boldogasszonynak
(február 2.), a Gyümölcsoltó Boldogasszonynak (március 25.), a Sarlós
Boldogasszonynak (július 2.) a Havas Boldogasszonynak (augusztus 5.), a
Kisboldogasszonynak (szeptember 8.). Közülük a Nagyboldogasszony, a Kisboldogasszony
és a Sarlós Boldogasszony ünnepe egészen 1948-ig egyben hivatalos állami ünnepnap is
volt. Ekkor az országgyűlés törölte őket azok sorából.
Mindez korántsem magyar specialitás, hiszen például a lengyel katolikus egyház
július 2-án a „Gyümölcsök Istenanyját” (Matka Boska Jagodna) ünnepli, augusztus
15-én a „Gyógyfüvek Istenanyját” (Matka Boska Zielna), szeptember 8-án pedig a
„Vetések Istenanyját” (Matka Boska Siewna).
Istennő - álnéven
A felsorolt női istenségek, illetve más népeknél található további megfelelőik, a
hivatalos katolikus magyarázat szerint valamennyien egyetlen személlyel azonosak, Jézus
Krisztus anyjával, Máriával, s így e különböző elnevezések alatt mindig Mária
tisztelete folyik.
Ezzel szemben a beható vizsgálatok egészen más eredményt mutatnak. Egyértelműen
megállapítható, hogy a Mária-kultusz esetében nem Jézus anyjának a felfokozott
tiszteletével állunk szemben. Azért nem, mert e nagyfokú vallásos tiszteletben
részesített Mária ismertetőjegyei, tulajdonságai döntő többségükben nemcsak nem
egyeznek, hanem kifejezetten ellentétesek a Bibliában szereplő Máriáéval.
Megdöbbentő, de végső eredményként az állapítható meg, hogy Mária neve alatt
lényegében ősi pogány istennők kultusza folytatódik tovább. Ezek többségét még
az erőszakos térítéssel katolikussá tett, de régi isteneikhez továbbra is
szívósan ragaszkodó európai népek a klérussal kialakult kompromisszum nyomán
menekítették be a hivatalos egyházba Mária neve alatt. E folyamattal szoros
összefüggésben a későbbi századok folyamán még erőteljesebben pogány istennők
képére formálódott át a bibliai Mária alakja.
Megjegyzendő, hogy a pogány felfogás szerint nem az volt a lényeges hogy egy
istenséget milyen néven tisztelnek, hanem az, hogy kultuszát folyamatosan gyakorolják.
Egyugyanazon istent vagy istennőt különböző területeken más-más néven tiszteltek,
így olvadt össze a görög és római istenek világa, s tekintették a görög
Artemiszt azonosnak a római Dianával, Nikét Victoriával és így tovább. A
Mária-kultusz értékeléséhez is számos támponttal szolgál az i. sz. II. századi
filozófus és pogány főpap, Apuleiosz beszámolója arról, hogy miként találkozott
az általa tisztelt Ízisz istennővel. Az általa említett istennők kultusza ugyanis a
későbbiekben jelentős részben a Mária-tisztelet keretében tudott folytatódni.
Imáját így kezdte: „Ég királynője, légy akár Ceres a gyümölcsök anyja, vagy a
mennyei Venus, vagy Phoebus nővére, akit most az epheszoszi dicső templomban imádnak,
de akármilyen néven, akármilyen szertartással, és akármilyen megjelenésedben
kiáltanak is hozzád, kérlek, segíts most rajtam nagy bajomban.” A hívásra
megjelent Ízisz, majd más neveit is felsorolta: Minerva, Venus, Diana, Ceres, Juno.
Végül elmondta, hogy az egyiptomiak nevezik őt igazi nevén, Ízisz királynőnek.
Egy kis ragozás
A pogány képzetek egyre erőteljesebb érvényesülése a Biblia különböző
fordításait, értelmezését és használatát is mélyen befolyásolta.
Ennek egyik korai, s igencsak elgondolkodtató példája a latin Vulgata-fordítást
készítő Szent Jeromos esete. Jeromos kiváló ismerője volt a héber nyelvnek, hisz a
Szentföldön éveken át zsidó rabbiktól tanulta. Ugyanakkor az egyik első
nagyhatású szorgalmazója volt a Mária-kultusznak. Ez bibliafordításában sem maradt
hatás nélkül. Mózes első könyvében (3,15) az ember bűnbeesése után Isten
részéről elhangzik az a jövőre vonatkozó ígéret, amit „ősevangéliumnak” is
szoktak nevezni: az ígéret szerint az aszszony magva (a Krisztus) az emberiséget bűnbe
vivő kígyó, vagyis a Sátán fejére fog taposni, azaz teljes győzelmet arat
fölötte. A mondatban szereplő hímnemű utalószót - „az neked fejedre tapos”
- Jeromos egyszerűen nőneműnek fordította. Ezzel teljesen megváltoztatta az
ősevangélium üzenetét, hiszen így a Sátán legyőzője nem a Fiú lenne, hanem a
Máriával azonosított asszony. S hogy itt mennyire nem pusztán egyszerű fordítási
hibáról van szó, azt leginkább a római egyház szívós ragaszkodása mutatja e durva
félrefordításhoz. Jeromost az első négy nagy egyháztanító egyikének
nyilvánították, fordítását pedig az első betűtől az utolsóig
megkérdőjelezhetetlennek jelentették ki a XX. századig meghatározó jelentőségű
tridenti egyetemes zsinaton. S bár a reformáció idején született számos protestáns
anyanyelvi fordítás teljesen egyértelművé tette, hogy Jeromos fordítása ehelyütt
- és több más ponton is - teljesen tarthatatlan, ennek ellenére a következő
századokban festmények és köztéri szobrok hosszú sora készült, hogy egy olyan
Máriát propagáljanak Európa szerte, amely nemcsak élesen különbözik a bibliai
Máriától, de sérti Jézus Krisztus személyét is, hiszen az ő egyedülálló
győzelmét ruházzák át egy képzeletbeli Máriára.
Szobrok, képmások...
Miként Európa szerte, így Budapesten is a város legforgalmasabb pontjain mind a mai
napig több szobor hirdeti ezt a „másik Máriát”. A Blaha Lujza térnél, a Rókus
kápolna előtt például a múlt század derekán állították fel azt a több méter
magas bronzszobrot, melyen Mária rátapos a Földgolyó köré csavarodó kígyóra. A
diadal érdeme így kétségtelenül az övé, a Fiú alakja fel sem tűnik.
Hasonló ábrázolással találkozhat a járókelő a Belváros Petőfi Sándor
utcájában, a volt Martinelli (ma Szervita) tér kiöblösödésében is. E
mészkőszobor már 1729 óta hirdeti Mária egyedülálló diadalát. S amikor a
természeti erők már erősen lekoptatták, akkor az 1940-es évek elején
újrafaragtatták.
A Ferenciek terén a ferences templom főbejárata fölött egy némiképp módosított
ábrázolással találkozhatunk. Bár a főalak már csak méreteinél fogva is itt
úgyszintén a Madonna, ez esetben már megjelenik - ha nem is a Fiú - de egy
fiúcska, egy kisded, akit a nőalak tart a karjában, hogy annak pici kis kezében lévő
kereszttel döfje át a kígyó fejét.
A kígyót, azaz a Sátánt legyőző Máriát egyébként országszerte szobrok sokasága
népszerűsíti. Ennek árnyékában piacoznak a fehérvári polgárok a buszpályaudvar
szomszédságában, alatta közlekednek a soproni Várkörút járókelői és autósai,
ugyanilyennel találkozhatunk Győr központjában a Széchenyi téren…
Tanítások és egyházi dogmák egész sora született az évszázadok során, melyek
pogány női istenségek újabb és újabb jellemző vonásaival ruházták fel Mária
alakját. Már 431-ben, a II. egyetemes zsinaton dogmaként mondták ki róla, hogy ő
„Istenanya”. Az eseményre talán korántsem véletlenül a híres pogány
istennőnek, Artemisznek vagy más néven Dianának a kultuszközpontjában, Epheszoszban
került sor. A dogma ellenzői hiába hangoztatták, hogy Mária nem nevezhető
„istenszülőnek” (theotokosz), hiszen Jézus Krisztus nem tőle, hanem az Atyától
kapta isteni természetét, aki maga mondta Jézusról: „Én fiam vagy te, én ma
szültelek téged.” A zsinaton az ellenzőket elítélték és kiközösítették az
egyházból. Így nyerte el Mária az anyaistennő, az ókori világban több néven is
tisztelt Magna Mater tulajdonságait. Ez utóbbit nemcsak istenek anyjaként, hanem az
emberek szülőanyjaként is tisztelték. Nem véletlen, hogy Máriát is elkezdték
tisztelni mint „minden ember édesanyját”.
A Magna Mater legnagyobb ünnepe egyébként az ókori Rómában március 25-e volt, az
úgynevezett Hilaria. Különös módon az egyik legfőbb Mária ünnep szintén március
25-re esik. A már említett Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. A bibliai Máriával
kapcsolatosan semmiféle utalás nem ismeretes, hogy a gyümölcskertészet lett volna az
egyik fő kedvtelése, az viszont egyértelmű, hogy ilymódon Mária neve alatt
folyhatott tovább a „gyümölcsök anyja”-ként ismert Ceres istennő kultusza.
Az örökké szűz Diana
Máté és a Márk evangéliuma név szerint is felsorolja Jézus négy öccsét: Jakabot,
Józsét, Júdást és Simeont. Ezenkívül megemlíti, hogy Jézusnak még húgai is
voltak. A kereszténység római államvallássá válása előtt, 200 körül a híres
egyháztanító, Tertullianus még magától értetődően beszélhetett Mária Jézus
után született gyermekeiről. Mindezek ellenére 553-ban az V. egyetemes zsinat
kimondta, majd a 649-ben tartott lateráni zsinat katolikus dogmává emelte Mária örök
szüzességének tanát. E tulajdonság az Evangéliumok fentebb idézett tanúsága
szerint bizonyosan nem a bibliai Mária jellemzője. Annál fontosabb ismérve volt
viszont a már említett Dianának, azaz Artemisznek, aki maga kérte Zeuszt, hogy
örökké szűz maradhasson.
Elgondolkodtató, hogy annak ellenére, hogy az Újszövetség egyértelmű tanúsága
szerint a pogány kultuszok közül a Diana-tisztelet volt a kereszténység egyik
legádázabb ellenfele, a későbbiekben mégis mennyire nagy népszerűségnek örvendett
Diana a katolikusok körében. A reformáció korában, miközben százával küldték
máglyára vagy ölték meg más módon a bibliai hithez visszatérni szándékozókat,
azzal a váddal hogy eretnekek, az üldözést irányító egyház egyik érseke,
Hippolito d’Este, aki a pápa szűkebb körének a bíborosok testületének is tagja
volt, Rómától nem messze, Tivoliban fényes kastélyt építtetett magának, pazar
kerttel. A kastélykertet a pogány mítoszok különböző istenségeinek és szellemi
lényeinek általa faragtatott szobraival népesítette be. Az egyik legfőbb
látványosság itt mindmáig az epheszoszi Dianának klasszikus ókori formájában
megjelenített nagyméretű szobra. A francia protestantizmust a legbrutálisabb
eszközökkel üldöző II. Henrik király szintén nagy hódolója volt Dianának.
Nyíltan vállalt szeretőjét, Diane de Poitiers-t udvari festőivel mint Diana istennőt
festtette le, aki a képen ruhadarabok helyett csupán egy íjat és egy tegzet visel,
hisz Diana híres volt gyors veszedelmet hozó nyilairól.
Még Budapesten a Várnegyedben is állítottak Dianának egy több mint másfél méteres
öntöttvas szobrot a múlt században, amely ma a Mária Magdolna templom tornyának
tövében áll, talapzatán az Artemisz felirattal.
Diana ősi ünnepnapja egyébként az az augusztus 15-e (a magyarok Nagyboldogasszonyának
már említett ünnepnapja), amely mindmáig kiemelkedő vallási ünnep, csak napjainkban
mint a legnagyobb Mária-nap ismeretes: Mária mennybemenetelének ünnepe. Már a VI.
században megjelent az az apokrif legenda, hogy Mária nem sokkal Jézus után feltámadt
és a tanítványok szeme láttára, testben fölment a mennybe. Ezt az eseményt, amelyre
sem a Szentírásban, sem történeti forrásokban semmiféle utalás nem található,
már Nagy Szent Gergely egyházfőségétől kezdve minden évben augusztus 15-én, az
ősi Diana-napon megünnepelték. 1950-ben aztán XII. Pius hivatalos katolikus dogmává
emelte. E tanítás már ezt megelőzően tovább bővült Mária mennybéli
megkoronázásával, annak ellenére, hogy a Biblia ez esetben is kizárólag Jézusról
mondja, hogy az Atya megkoronázta őt dicsőséggel és tisztességgel. Máriából
viszont „Ég Királynéja” lett.
Nemcsak festmények és szobrok hirdetik ezt, hanem énekek is. Már a XII. századtól
egy híres himnusz pontosan e néven szólítja meg (Ave regina coelorum = Üdvöz légy
egek királynéja!). A kultusz betetőzéseként XII. Pius pápa 1954-ben bevezette Mária
királyságának megünneplését is. Mindezzel Máriát ismét csak az egyik ősi pogány
istennő vonásaival ruházták fel. Már a sumerek és akkádok is tisztelték az ég
királynőjét. Különösen erős volt a kultusza Babilónban, ahol Istarnak nevezték,
és a város híres kettős kapuját is neki szentelték. Számos kultuszhelye volt
Mezopotámiaszerte. Imádták az uruki, agadei, assuri, ninivei Istárt, erőteljes
hasonlóságot mutatva a későbbi Mária-kegyhelyek gyakorlatával. Ugyanezt az istennőt
Szíriában, Föníciában és Kánaán területén Astarot néven tisztelték. A Biblia
beszámolója szerint Isten előtt igen utálatosnak minősült, amikor az ő népe
között szintén kezdett terjedni az „Ég Királynőjének” tisztelete, s ugyanakkor
a legteljesebb tetszésével találkozott, amikor Jósiás király a leghatározottabban
fellépett e kultusszal szemben.
Háború istennője
Istár-Astarot egyben a háború istennője is volt. Említik mint a harci szekerek és
csaták úrnőjét. Így nem lehet csodálkozni, ha ezek a jellemzők a későbbiekben
Mária tulajdonságaiként tűnnek fel, aki egyúttal magába olvasztotta a római és
görög győzelemistennőknek, Victoriának és Nikének a vonásait is. Számos
oltárképen, festményen és egyéb ábrázoláson látható Mária, amint beavatkozik a
csatákba, hogy győzelmet adjon az övéinek. Nemegyszer ágyúk, kardok, pajzsok és
egyéb haditrófeák által körülvéve jelenik meg az ütközetek fölött az égben. Az
egyik leghíresebb ilyen ütközet a földközi-tengeri török uralmat megrendítő
1571-es lepantói csata volt, ahol a győzelmet a hajók fölött lebegve megjelenő
Mária beavatkozásának tulajdonították. A diadal napját, október 7-ét ezért Mária
ünneppé tették: Santa Maria de Victoria, azaz a Győzedelmes Szűz Mária ünnepévé.
A turisták által kedvelt bécsi bevásárlóutca, a Maria Hilfer Strasse is a harcos
Mária emlékét őrzi. Amikor 1683-ban a török nagyvezír vezetésével 120 ezres
török sereg zárta ostromgyűrűbe a Habsburg Birodalom fővárosát, Bécset, és a
janicsárok már a Burg előtti sáncokat is elfoglalták, a Passauba menekült Lipót
császár és udvara az ottani ferencesek Mariahilf (Segítő Mária) kolostorának
kegyképe előtt könyörgött. Miután a Bécs alá érkezett felmentő sereg elsöprő
győzelmet aratott a török felett, a diadalt a Mariahilf-kegykép segítségének
tulajdonították. A győzelem napját, szeptember 12-ét nem sokkal ezután a pápa az
egész katolikus egyház számára kötelező Mária-ünneppé nyilvánította.
A római egyház a Mária-kultuszt elutasító protestánsok ellen folytatott háborúi
során is épp e harcos Máriát szólította hadba rendszeresen. Így például, amikor
1620-ban a Katolikus Liga csapatai a Prága melletti fehérhegyi csatában megsemmisítő
vereséget mértek a cseh protestánsok seregére, a győzelmet az ütközetben
résztvevő Mária-képnek tulajdonították. Tiszteletére Rómában külön templomot
emeltek, melynek a neve is Mária e különös szerepkörét hirdeti: Santa Maria della
Vittoria (Győzedelmes Szűz Mária). A csata kapcsán cseh földön rögtön két
templomot is emeltek. Egyet az ütközet helyén, egyet pedig Prágában, mindkettőt a
„Győzedelmes Szűz Mária” (Panna Maria Vitezna) tiszteletére. Az 1640-es évek
elején, amikor a protestáns svéd csapatok elfoglalással fenyegették Bécset, III.
Ferdinánd császár fogadalmat tett, hogy emlékművet állít Máriának, ha az
megsegíti és megvédelmezi a svédekkel szemben. A szobor felállításakor pedig
kinyilvánította, hogy országa patrónájául Máriát választja, s neki ajánlotta fel
országát.
(A szerző történész)