A földrengés nemcsak a lakóházakat rombolta le, hanem törést jelent az
Ecevit-kormány sikertörténetében is. A katasztrófa látni engedi a török kormányok
közös vonását, nevezetesen azt, hogy a hadsereg, a kormánytisztviselők és az ipart
kézben tartó felső tízezer kivételezett helyzetét minden körülmények között
biztosították.
Az Ecevit-kabinet sikeresen vette fel a harcot a lassan már 15 éve harcoló Abdullah
Öcalan vezette Kurd Munkapárt ellen, mikor tavaly ősszel világszerte bolyongásra kényszerítette,
majd idén, az év elején Nairobiban elfogta Öcalant, ezzel a lépéssel mintegy
lefejezve a szervezetet. Villámgyorsan perbe fogták, és halálra is ítélték Öcalant,
aki a börtönből a fegyveres harc beszüntetésére szólította fel híveit. Ügye egyébként
még mindig a Parlament előtt hever, és döntésre vár: büntetését végrehajtsák-e
vagy pedig életfogytiglanira változtassák.
Ankara külpolitikai sikert könyvelhet el magának a nemrég lezajlott balkáni háborúval
kapcsolatban: a koszovói konfliktusból megnövekedett presztízzsel került ki, míg az
örök rivális, Athén - a maga szerbeket támogató politikájával egyedül maradt a
NATO-ban.
A török társadalom és politikai elit növekvő büszkesége szenvedett jelentős csapást
ezzel a földrengéssel, hiszen megmutatta a török társadalom gyengeségét és kusza
belső viszonyait.
A katasztrófa másnapján, alighogy leülepedett a rombadőlt házak által felvert por,
máris elkezdődött az egymásra mutogatás és a bűnbakok keresése. Szakértők
szerint a rosszul megépített, az építési előírások figyelmen kívül hagyásával
felhúzott lakóépületek gyilkoltak, hiszen kártyavárként döltek össze. A török
kormány egyik gyors intézkedése az volt, hogy a válsághelyzetben nem megfelelő vezetői
magatartást tanúsító tartományi kormányzókat - összesen hármat - lemondatott.
A siralmas minőségű létesítmények felépítésére korrupt hivatalnokok adtak engedélyt
- általában választások előtt. Bizonyára nem véletlen, hogy a kenőpénzt, csúszópénzt
jelentő baksis szó éppen török eredetű. Állítólag maga a jelenlegi török államfő,
Süleyman Demirel is legalább két ilyen engedélyt adott ki, ami ha bebizonyosodik,
komoly szégyenfoltot jelenthet a politikusnak.
Szinte mindegyik török újság a felelősök bíróság elé állítását sürgeti. Bár
Ecevit az összes lehetséges állami forrás bevetését ígérte, és az állampolgárokat
is áldozatvállalásra ösztökéli, jellemző az első órák fejetlenségére, hogy a
hivatalnokok részére az utasítások egy kereskedelmi televízió adásán keresztül érkeztek
a sürgősen összehívott válságközpontból. A felháborodott közvélemény elsősorban
Osman Durmus egészségügyi miniszter lemondását követeli, aki szükségtelennek ítélte
a külföldi egészségügyi segítséget. Durmus állítólag elutasított felajánlásokat
Görögország, Örménia, az Egyesült Államok részéről, sőt egy kórházfelszereléssel
útnak indított hajót is, amit a Pentagon ajánlott fel. Kritikusai szerint a miniszter
„a nacionalizmus nevében sorsukra hagyja az embereket”. Durmus tagadja ezeket az állításokat.
Ha végül is sikerül a kormányt felelőssé tenni a gondatlanságáért és azért,
mert Ecevit szavai szerint az állam erejét meghaladják a szükséges erőfeszítések,
akkor ebből elsősorban az iszlámista Erény Párt profitálhat, amely megkérdőjelezi
a modernkori török állam világi berendezkedését.