Szabó Ibolya Anna
Földindulás után
Már a sírját is megásták annak a hároméves kisfiúnak, akit egy héttel a katasztrófa után élve húztak ki a törökországi földrengés romjai alól. Ismail Cimennek szerencséje volt, vagy ahogyan szintén megmenekült nagybátyja fogalmaz, „isteni csoda” részese volt: ő nem gyarapította a halálos áldozatok számát, amelyet hivatalos források több mint 12 ezerre, egyes becslések azonban több mint 40 ezerre tesznek.
A kisfiúra izraeli katonák és a török mentőcsapatok tagjai találtak rá az Isztambultól délre, a Márvány-tenger partján fekvő Cinarcik városában, ahol az izraeliek korábban már egy aszszonyt is kihúztak a törmelék alól, néhány házzal arrébb. Ismail nagybátyja, Sait Cimen saját családja tagjainak próbált a nyomára akadni, amikor zseblámpája fényénél megpillantotta a kisfiú arcát a romok között. A fiú, akit azonnal kórházba szállítottak, az orvosok szerint teljesen fel fog épülni - fizikailag, hiszen a föld alatt eltöltött napok félelme minden bizonnyal kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. A lesoványodáson kívül azonban semmi visszafordíthatatlan fizikai károsodást nem szenvedett, az orvosok szerint még csak csontjai sem törtek. A kórházban egyelőre tiltják, hogy normálisan egyen és igyon, hiszen a kiszáradás következtében károsodott szerveinek először helyre kell állnia. Ismail valóban szerencsésnek tekinthető: bár apja és három nővére elpusztult a földrengéskor, édesanyja megmenekült.
A rutinos mentőszakemberek szerint egy összeomlott épületben a túlélésre általában egy hétig van esély, bár a tapasztalatok szerint a legtöbben 72 óra után feladják: legyőzi őket a kiszáradás, a sokk vagy a belső sérülések. Rendszerint ez az a pont, amelynél az élni akarás is csődöt mond: sokan nem bírják tovább a sötétben, halott vagy haldokló családtagjaik közelében. Ennek ellenére a törökországi tragédia után is viszonylag sok embert sikerült élve kihozni a törmelék alól. 57 órával azután, hogy a földrengés teljes háztömböket tett a földdel egyenlővé, Izmit városában két - hegyi balesetek túlélőinek felkutatására kiképzett - svájci mentőkutya életjelet talált egy 14 emeletes épület romjai alatt. A gépek leálltak, és az emberek kézzel estek neki a törmelékhegynek, amelynek aljáról gyerekhangot hallottak: valaki vizet kért. Nemsokára rátaláltak egy 7-8 éves kisfiúra és hároméves húgára. A gyerekeknek rendszerint nagyobb az esélyük, hogy ilyen helyzeteket túléljenek, hiszen kisebb termetüknél fogva kevesebb levegőre, vízre és helyre van szükségük, mint egy felnőttnek. Talán ezt bizonyítja az a tény is, hogy a legutolsó napokban már főleg gyerekek megtalálásáról jöttek a hírek - még a nyolcadik napon is sikerült élve kimenteni öt gyermeket a romok alól.
A török hatóságokat sok kritika érte amiatt, hogy már az ötödik napon hozzá akartak kezdeni a romok eldózerolásához. A helyszíni beszámolók szerint azonban a harmincöt fokos hőségben oszlásnak indult tetemek miatt fellépő járványveszély - bármilyen kegyetlennek is tetszik az emberi életek között felállított egyenlet - sokkal több lakos életét veszélyezteti, mint amennyit a romok alatt rekedtek további kutatása megmenthet. Végül a bulldózerek hiánya segített megoldani ezt a súlyos dilemmát, így folytatódhatott sok helyen a mentők számára sem veszélytelen kutatás.
A katasztrófa mérlege a század hat legpusztítóbb erejű földrengése közé emelte a török földrengést. Ekkora kár 1939 óta nem érte az országot - akkor 30 ezer ember pusztult el a földrengés során. A statisztikák persze kevéssé mozgatják meg az ember érzelmeit, sokkal megrázóbb erejűek a tévé és az újságok által felvillantott személyes tragédiák. Törökország északnyugati részén, ahol a földrengés pusztított, a hatóságokhoz tömegesen érkeznek a telefonok: családok ajánlkoznak, hogy örökbe fogadnának elárvult gyerekeket, támogatnák őket, vagy taníttatásukról gondoskodnának.
A katasztrófa keltette káosz azonban nemcsak a jó szándékot, hanem a haszonlesést is serkenti. A török hadsereg számára komoly feladatot jelent a fosztogatás megakadályozása. Egyes helyeken már a kezdet kezdetén egyértelművé tették, mi vár arra, aki megpróbálja kihasználni a helyzetet: a kormánycsapatok agyonlőttek egy fosztogatót, aki egy halott nő kezét levágva igyekezett megszerezni annak aranygyűrűit. Az eset természetesen nem egyedülálló, fosztogatásról érkeznek hírek a lerombolt Adapazariból éppúgy, mint Golcukból és Izmitből, a földrengés által legjobban károsított városokból. A rendőrség, a katonaság és felfegyverzett civilek több helyen is kilátásba helyezték, hogy a fosztogatni próbálókat lelövik.
Golcukban egy ékszerboltot kirabló bandát tartóztattak le, sokan pedig úgy próbálnak hasznot húzni a tragédiából, hogy csak pénzért hajlandók segíteni a családtagjaikat kereső embereknek. Yalodában egy nyugdíjas katonatiszt nem hagyta magát: amikor 600 dollárt kértek tőle 30 éves lánya felkutatásáért, az idős ember, aki már feleségét, fiát és testvérét is elvesztette a katasztrófában, fegyvert fogott, és megkérdezte: „folytatja az ásást, vagy nem?” Az illető folytatta. Golcukban Midhat Ozgun saját testével állta el az utat a mentőalakulatok előtt, hogy valaki hajlandó legyen megállni, és segítsen megkeresni rokonait az összeomlott épületben. Öt ember négyórás munkájába került, míg rátaláltak a még élő Bulte házaspárra: 84 órán keresztül feküdtek két holttest alatt. Ozgun keserűen jegyezte meg: nagyon sok épület van még erre, ahol egyáltalán nem keresték az embereket.
Mialatt még mindig ezrek fekszenek holtan a romok alatt, egyre erősebb kritika éri a kormányt, amiért nem tett meg mindent a tragédia elkerülésére, tudva, hogy az ország az egyik legaktívabb földtani törésvonal mentén fekszik. A CNN amerikai hírcsatornának adott interjújában Bulent Ecevit miniszterelnök bevallotta, hogy a földrengést megelőző években történtek hibák, amelyeket helyre fognak hozni. A török közvélemény leginkább azokat a vállalkozókat hibáztatja, akik - a földrengésbiztos épületekre vonatkozó előírások megszegésével - gyorsan és hanyag módon építették fel házak tömegeit. Ebben nyilvánvalóan segítségükre voltak a korrupt hivatalnokok is, akik nem vettek tudomást a kispórolt vagy nem megfelelő módon alkalmazott építőanyagokról. A több homok és kevesebb cement használata nem tűnik fel senkinek, egészen addig, amíg nem jön egy 7,4-es erősségű földrengés. A Hurriyet című országos napilap címoldala már a tragédia másnapján nagy betűkkel hirdette: „Gyilkosok!” Yalovában, ahol lakóházak sora kártyavárként omlott össze, az életben maradottak majdnem meglincselték a helyi építési vállalkozót, akinek később az autóját is felgyújtották. Saadettin Tantan belügyminiszter egyenesen tömeggyilkosságnak nevezte, amit az olcsó, rossz minőségű lakások építői elkövettek.
A lassan befejeződő mentési munkálatokat, és a túlélők biztonságba helyezését is nagy mértékben megnehezítette az eső. Ez, bár csökkentette a nagy meleget, veszélyforrást is jelentett. Szakértők attól tartottak, hogy a tuprai olajfinomító égésekor a levegőbe került mérgező anyagok savas eső formájában visszajuthatnak a földre. A sérült tartályokból kifolyt olaj eközben növekvő foltot alkot a Márvány-tenger vizén.
A török kormány mintegy 200 ezer ember hajléktalanná válásával számol, akiknek számára sátortáborokat állítottak fel. A heves esőzések miatt azonban a „sátorvárosok” és az utak sok helyen sárfolyamokká váltak. Yalova közelében a katonák számára épített, rekreációs bázisként használt táborokat is megnyitották az otthontalanok előtt, akik közül sokan a kevésbé földrengésveszélyes vidékek felé vándorolnak, elhagyva Izmitet, Yalovát, Adapazarit és a környező, veszélyeztetett vidékeket.
Bár sokan még mindig abban reménykednek, hogy élve találják szeretteiket a romok alatt, a hatóságok járványtól tartva igyekeznek mindenhol fertőtlenítőanyagot szórni a törmelékre. A túlélők számára is fertőtlenítőszereket osztanak az ivóvíz megtisztítására, a halottakat pedig - az iszlám törvényeinek is megfelelve - amilyen gyorsan csak lehet, mésszel leszórva tömegsírokba helyezik, fényképeket készítve az áldozatokról, hogy később azonosíthatóak legyenek.
A földrengésnek még nincs vége: a hét elejéig több mint 1300 kisebb utórengést számoltak össze a geológusok, és előrejelzéseik szerint két héten belül várható még egy nagyobb erejű, a Richter skálán körülbelül hatos erejű rengés Isztambul közelében. Isztambuliak ezrei kezdték el a menekülést az ország biztonságosabb területeire, sőt még külföldre is. Ugyanakkor az utórengések is szedtek áldozatokat: Yalovában egy ötös erősségű utórengésben 14 embert temetett maga alá egy már korábban megrongálódott épület. Az áldozatok éppen eltemetett rokonuk lakásában igyekeztek összegyűjteni a megmaradt bútorokat és más értékeket.
Több földrengés a kilencvenes években
A törökországi földrengés epicentruma Izmittől 11 kilométerre délkeletre volt, az Észak-Törökország sűrűn lakott ipari területén áthaladó észak-anatóliai törésvonal legészakibb részén. Ez a törésvonal két földtani lemez találkozását jelzi: a hatalmas méretű eurázsiai északról és a kisebb török lemez délről, amelyen Kisázsia nagy része fekszik. Az észak felé nyomuló arab lemez nyomására a kisebb méretű török lemez nyugat felé halad, ami az észak-anatóliai törésvonal mentén száz megatonna dinamit energiájával felérő földrengéseket okoz.
Az amerikai Földrengés-Információs Központ (NEIC) megállapítása szerint nem teljesen helytálló, amit sokan határozottan állítanak, miszerint évtizedek óta egyre több a pusztító erejű földrengés. Az intézet munkatársai legfőképpen azzal érvelnek, hogy az egyre több szeizmológiai állomás működése egyre több és pontosabb előrejelzést tesz lehetővé, emellett a globális kommunikáció fejlődésével a kisebb rengésekről is hírt kap a világ. A Richter skála szerinti 7-es erősségű rengések száma az egész évszázadra kivetítve stagnálni látszik, bár a kilencvenes években ez a szám növekszik.
A NEIC évente mintegy 12-14 ezer földrengést észlel világszerte, ami átlagosan napi 35-öt jelent. Az 1900-ig visszamenő feljegyzések tanúsága szerint évente átlag 18 nagyobb (7,0-7,9) és egy nagyon erős (8,0 vagy annál nagyobb erejű) rengés várható. Az elmúlt 28 évre kitekintve látható, hogy 1992 az az év, amelyben 1971 óta először haladta meg a rengések száma a hoszszú távú átlagot (1971 - 19, 1992 - 23, 1993 - 15, 1994 - 13, 1995 - 22, 1996 - 21, 1997 - 20). A 8,0-nál nagyobb erősségű rengések száma 1969 óta csak 1976-ban és 1977-ben lépte túl az átlagos egyet (a legtöbbször ez a szám egy vagy nulla), míg 1994-ben 2, 1996-ban pedig 3 ilyen rengés volt.
A Törökország területén áthúzódó, 900 kilométeres észak-anatóliai törésvonal 1939 és 1999 között hét nagyobb, tehát 7,0 erősségű rengést okozott.
