Grüll Tibor
quot Küzdelem a Név ellen quot

Múlt heti cikkünkben négy olyan esetet vizsgáltunk meg, amikor Pál apostolnak római helytartók elott állva kellett hitét és életét védelmeznie. E négy történet érdekes tanulságokkal szolgált abból a szempontból, hogy az akkori államhatalom képviseloi - egy római állampolgárral szemben - mennyire lojálisak voltak a fennálló jogrendhez. Az alábbiakban azokat a vádakat igyekszünk áttekinteni, amelyekkel a kereszténységet kriminalizálták - Jézus perétol egészen a III. század elejéig.

A római Fórum. "Parancsolatodra betiltottam a titkos társaságokat."

Jézus Pilátus elott

A római történelem leghíresebb helytartója, az osi Pontius nemzetségbol származó Pilátus két évvel Jézus nyilvános muködésének megkezdése elott, i. sz. 26-ban került Júdeába, ötödik helytartóként. Kinevezését Seianusnak, a császári testorgárda rettegett praefectusának köszönhette. Seianus birodalomszerte híres volt antiszemitizmusáról, s beosztottjától is elvárta, hogy e szellemben vezesse a rá bízott tartományt. Pilátus nem is okozott csalódást felettesének, ezért hamarosan a "császár barátja" (amicus Caesaris) címmel is kitüntették, amely késobb Jézus perében is fontos szerepet játszott (Jn 19,12).
Pilátus igyekezett mindent megtenni azért, hogy kivívja a zsidók ellenszenvét. Egy szörnyu tettérol Lukács evangéliuma is beszámol: 29-ben ugyanis Pilátus egy Galileából jövo zarándokcsoportot mészároltatott le áldozat bemutatása közben (Lk 13,1). A meggyilkoltak azonban Heródes Antipász alattvalói voltak, s valószínuleg ez az esemény adhatott okot a Pilátus és Heródes közötti ellenségeskedésre, amelynek Jézus elfogatása és Heródesnél történt kihallgatása vetett véget (Lk 23,12).
Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása után három évvel egy újabb vérengzés következett, amely ezúttal véget vetett Pilátus uralmának. Egy vallási okokból támadt nézeteltérés miatt a Garizim hegyén számos szamáriait öltek meg a római katonák, és több vezetojüket is kivégeztek. Ekkor a szamáriai szanhedrin - amelynek politikai megbízhatósága miatt nagy tekintélye volt Rómában - vádiratot nyújtott be Pilátus ellen Vitelliusnál, Szíria legátusánál. Miután az kivizsgálta az ügyet, a helytartót felfüggesztette és Rómába küldte kihallgatásra. Mire Pilátus a fovárosba érkezett, pártfogója, Tiberius császár halott volt (37. március 16-án az ágyában fojtotta meg a testorgárda egyik tisztje). Az új uralkodó, Caligula nem is fogadta a helytartót, hanem azonnali hatállyal felmentette hivatalából.
További sorsáról keveset tudunk. Euszébiosz egyháztörténete szerint öngyilkosságra kényszerítették. Júdea leghíresebb helytartójának jellemzéséül álljon itt egy részlet abból a levélbol, amelyet I. Heródes Agrippa király írt róla császári barátjának, Caligulának: "Pilátus alkata szerint hajthatatlan és kegyetlenül kemény volt. Az o idejében besúgások, eroszakos cselekmények, rablások, megalázások, elnyomás, bírói ítélet nélküli kivégzések és elviselhetetlen szigor uralkodott Júdeában" (Philón: Küldöttség Gaiushoz 38). Ez elé a Pilátus elé kellett Jézusnak azon a pénteki reggelen odaállnia!
Ma már többé-kevésbé minden szakérto megegyezik abban, hogy Jézus kihallgatása a jeruzsálemi Fotanács elott teljességgel szabálytalan volt. Ezen nincs is mit csodálkoznunk. A szadduceus pártot és a jeruzsálemi Szentély vezetését, valamint részben a Szanhedrint is szilárdan kézben tartó Annás-klán célja kezdettol fogva Jézus fizikai megsemmisítése volt. Az a teológiai természetu vád, amely szerint Jézus le akarta volna rombolni a Szentélyt, s magát Messiásnak jelentette ki, a szadduceusok és a farizeusok szemében valójában eltörpült Jézus egyre növekvo tömegbefolyása mellett. János egyetlen mondattal jellemzi a körükben uralkodó elkeseredett hangulatot: "Látjátok-e, hogy semmit sem értek? Íme, a világ ot követi!" (Jn 12,19)
Mind a négy Evangélium megegyezik abban, hogy Jézust a fopap, a vének, a papok és az írástudók egy akarattal meg akarták ölni, csak megfelelo idopontban kellett ot letartóztatni és vádat emelni ellene (Mt 26,3-5.59; Mk 14,55; Lk 22,1-2; Jn 11,47-53). Ez utóbbi érdekében még hamis tanúk állításától sem vonakodtak, amely a Tízparancsolat nyílt megszegése volt (2Móz 20,16). A halálos ítélet végül megszületett, csakhogy a római törvények értelmében a Fotanács senkit sem végezhetett ki, ilyen ügyekben kizárólag a helytartó hozhatott döntést (Jn 18,31). Pilátusnak tehát több dolgot is mérlegelnie kellett: egyrészt a jogot, amely ártatlanul senkit sem ítélhet halálra; másrészt a Fotanács és a farizeusok tömegbefolyását; harmadrészt római kapcsolataikat; negyedrészt saját érdekeit. (Ez utóbbi nála valószínuleg elokelobb helyen szerepelt.)
Máté és Márk hallgat a Pilátus elé terjesztett vádakról, Lukács viszont
- ha csak vázlatosan is - felsorolja oket. A Szanhedrin vádjai három pont köré csoportosíthatók: 1) Jézus félrevezeti (megzavarja) a népet; 2) tiltja az adófizetést; 3) magát ama "király Krisztusnak" (vagyis Messiás-királynak) mondja. E vádakból a középso nyilvánvalóan hamis, hiszen Jézus egyik legismertebb példabeszéde éppen arról szól, hogy "adjátok meg a császárnak, ami a császáré" (Mt 22,21). Az elso vád is koncepciózus. Célja, hogy Jézust Pilátus elott mint "felforgató elemet" mutassa be, aki "a népet felzendíti Galileától Jeruzsálemig" (Lk 23,5) - ami valóban súlyos vád, hiszen a helytartó egyik legfobb kötelessége volt a "provincia nyugalmának" (quies provinciae) biztosítása, mégpedig lehetoleg békés eszközökkel.
Pilátus szavaiból azonban kitetszik, hogy ot a harmadik vádpont foglalkoztatta a legjobban, hiszen mind a négy Evangéliumban azt kérdezi Jézustól: "Te vagy-e a zsidók királya?" (Mt 27,11; Mk 15,2; Lk 23,3; Jn 18,33) Ezért is küldi át Jézust az éppen akkor Jeruzsálemben tartózkodó Heródes Antipászhoz: hátha ot jobban érdekli a "hatalmára pályázó" Messiás-király. Heródest azonban - úgy tunik - az egész ügy hidegen hagyta. A kihallgatáson csak a csodák érdekelték, s mert ilyent nem kapott, Jézust kicsúfolta és visszaküldte Pilátushoz (Lk 23,8-11).
Pilátus végül a Jézus ellen felhozott vádak közül a "közbotrányokozást" tartotta fontosnak hangsúlyozni (Lk 23,14), de Jézust még ebben sem találta bunösnek. Mind a négy Evangélium egybehangzóan arról tesz tanúságot, hogy Pilátus ártatlannak ítélte Jézust (Mt 27,24; Mk 15,14; Lk 23,22; Jn 19,6), és kizárólag a Fotanács kérésére volt hajlandó - egy köztörvényes bunözo, bizonyos Bar Rabban helyett - kereszthalálra ítélni.
Néhány ókori keresztény író arról is beszámolt, hogy Pilátus hivatalos jelentést küldött Tiberiusnak Jézus perérol, s az irat a császári levéltárba került. Jusztinosz 155 körül írott Apológiájában is hivatkozik rá. Éppen Jézus perével kapcsolatban írja: "A Pontius Pilátus alatt készült aktákból magad is meggyozodhetsz róla, hogy ez mind így történt" (I,38). Tertullianus a III. század legelején Septimius Severus császárnak (193-211) címzett Apologeticumában ugyancsak említi ezeket az iratokat, ezzel bizonyítva Jézus kereszthalálának történeti hitelességét: "Errol a világegyetemet érinto eseményrol titkos levéltáratokban is van feljegyzés." (XXI,20). Azt az elképzelést, hogy Pilátus ítéletével voltaképpen Jézus ártatlanságát bizonyította, a II. századtól kezdve az etióp egyház fogadta el és terjesztette széles körben, amiért Pilátust késobb szentjükké is avatták.

Vádlók és védok (Plinius és Jusztinosz)

A Jézus halálát és feltámadását követo rövid fél évszázad alatt a kereszténység a Birodalom minden sarkába eljutott, újabb ötven év alatt pedig annyira megerosödött, hogy ifjabb Plinius - a Fekete-tenger déli partján levo Bithynia és Pontus tartomány helytartója, Traianus (98-117) személyes barátja - így írt a császárnak: "Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nok vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya." Mint az idézett mondatokból kitunik, Plinius vád alá helyezte a keresztényeket. De mik voltak az ellenük felhozott vádak?
Nos, ezek még Plinius számára sem kevés fejtörést okoztak. "Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokban még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek, vagy akár nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhíto körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illeto semmi bunt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bunöket?" E gondolatmenet azért figyelemre méltó, mert három lehetséges vádat sorol fel: a) maga a keresztény név, vagyis ha valaki magát kereszténynek vallja; b) a keresztény névhez tapadó bunök (amelyek - mint alább látni fogjuk - csupán babonás eloítéletek voltak); c) köztörvényes bunök.
Plinius, mint állami tisztviselo, természetesen tudatában volt annak, hogy jog szerint csak ez utóbbiakat lehetett volna büntetnie. Ezért részletesen kivizsgáltatta ügyüket: "A jelentések szerint az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos napon hajnalhasadta elott összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsolatodra betiltottam a titkos társaságokat." Plinius tehát még titkos ügynökök segítségével sem tudott köztörvényes bunöket a keresztényekre bizonyítani. Végül mint "titkos társaságot" tiltotta be összejöveteleiket.
A keresztényüldözések jogi hátterére vonatkozóan máig sem tudjuk, milyen rendeletek alapján történtek az atrocitások. Eddig még egyetlen császári rendelet vagy szenátusi ediktum sem került elo Decius (249-251) kora elottrol, amely a Római Birodalom egészére vonatkozóan jogi útmutatással szolgált volna a keresztények üldözéséhez. A viszonylag kései eredetu mártírakták vizsgálatából is csak arra következtethetünk, hogy az I-II. században az atrocitások foként a helyi magisztrátusok (például polgármesterek) körébol indultak ki. Bár ezek a források nemegyszer hivatkoznak például szenátusi döntésekre, ilyenek létezésérol azonban nincsenek bizonyítékaink. Volt azonban egy hivatkozási alap, amely alapján látszólag jogot formálhattak a keresztények elítélésére. Ez pedig éppen az ifjabb Plinius és Traianus császár levélváltása, amelybol fentebb részleteket közöltünk.
De akkor milyen vádakkal üldözték birodalomszerte a keresztényeket? Több forrás is egybehangzóan megerosíti, hogy maga a keresztény név került a vádlottak padjára: vagyis ha valaki magát kereszténynek nevezte, illetve ha valakit feljelentettek a keresztény vallás gyakorlásáért. A kereszténység tehát a római jogban addig ismeretlen kategória lett: míg a köztörvényes bunözoket azért ítélték el, amit a múltban cselekedtek, a keresztényekre a vád idopontjában vallott hitük miatt várt súlyos büntetés, amit az utolsó pillanatig elkerülhettek annak nyilvános megtagadásával.
A késobb mártírságot szenvedett Jusztinosz elso hitvédelmi iratát, vagyis apológiáját Plinius és Traianus levélváltása után körülbelül harminc-negyven évvel, 155 körül írta Antoninus Pius császárhoz (138-161). Muvében abbéli meggyozodésének ad hangot, hogy helytálló vádat senki sem hozhat fel a keresztények ellen, mert buncselekmény elkövetése nem terheli oket. Bíráik legfobb bunnek magát a keresztény nevet tekintik, pedig - Jusztinosz itt szójátékkal él - a khrisztosz hasonlít a khrésztoszhoz, ami "hasznos"-at jelent, s a keresztények a légynek sem ártanak. Az "ateizmus" ellenük felhozott vádja azért nem helytálló, mivel a keresztények csak a görög-római istenek létezését tagadják, de amúgy istenfélobbek bármely rómainál.
"A keresztények között is vannak bunösök" - hangoztatták vádlóik. Jusztinosz erre azt válaszolja: vizsgálják meg a vádlottak életét, és ha felhozható valami ellenük, úgy mint bunöst ítéljék el, nem pedig mint keresztényt, ha pedig felmentik, akkor mint keresztényt mentsék fel, aki nem követett el buncselekményt. "Nem a császárban hisznek, hanem más királyságot várnak a Földön." Csakhogy ezt a királyságot nem emberek hozzák létre, válaszolja Jusztinosz, hanem Istentol fog a Földre alászállni. Ha a keresztények egy földi királyságban reménykednének, jobban féltenék az életüket. Így viszont a biztos halálbüntetés ellenére is készek megvallani hitüket. A keresztényeknek és az állam vezetoinek egy céljuk van: a béke megteremtése. Ha minden ember tisztában volna a közelgo örök ítélettel és azzal, hogy Isten mindent lát, pusztán istenfélelembol tartanák be az emberi törvényeket, és nem lenne annyi gonosztevo.
"Tegnapiak vagyunk, és betöltöttünk már mindent, ami a tiétek: a városokat, a szigeteket, a várakat, a vidéki településeket, a piactereket, magát a hadsereget, a kerületeket, a decuriákat, a palotákat, a szenátust, a fórumot, csupán a templomokat hagytuk meg nektek" - ezekkel a szavakkal jellemezte Tertullianus a III. század elején írt munkájában a kereszténység elterjedtségét (Apologia XXXVII, 4), hozzátéve ehhez: ha valóban meg akarnák szerezni a hatalmat, egyetlen tartományban több keresztény állna csatasorba, mint amennyi a római hadsereg összlétszáma.
Errol azonban szó sincs. Egyelore a keresztényeket üldözik, anélkül, hogy meggyozodtek volna bunösségükrol. A jogi végzettségu Tertullianus - Karthágó "karizmatikus" püspöke - "a Római Birodalom elöljáróihoz" címzett védoiratában a tudatlanságból fakadó eloítéleteket akarta lerombolni. Erre azért is égetoen szükség volt, mert a szokásjog (és nem az írott törvény!) szerint a keresztények ügyében még nyomozni sem lehetett. Tertullianus így summázza az ellenük indított hajsza indítékát: "Ez a küzdelem a Név ellen folyik".
A kereszténység ellen még a III. században is azt hozták fel legfobb vádként, hogy létezik. Pedig egy átlag római legfeljebb pletykákból értesülhetett arról, kik is "az állam elso számú közellenségei". Meglepo, hogy ezeknek a tudatlanságból és rosszindulatból eredo babonaságoknak hány római értelmiségi adott hitelt. Tacitus, Iuvenalis vagy Apuleius muveiben is - hogy csak a legismertebbeket említsem - találkozhatunk olyan vádakkal, miszerint a keresztények vérfertozo, orgiasztikus lakomákat rendeznek; elotte gyermekeket ölnek meg és vérüket megisszák; asszonyaik buják és vérfertozok; szamárfejet imádnak stb. Tertullianus ehhez csak annyit fuz hozzá: a keresztények soraiból szinte naponta támadtak árulók, rendszeresen, még istentiszteletek közben is rajtuk ütnek ellenségeik, de ilyesmit soha senki nem tapasztalt körükben!
A bíróságokon persze nem a pletykák alapján hozták a halálos ítéleteket. A III. századra három fo tételben foglalták össze a keresztények ellen felhozott vádakat: 1) szentségtörés és vallásgyalázás. Nem imádják az isteneket, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem járnak el a templomokba, nem visznek áldozati ajándékokat, és nem ünneplik meg az állami kultusz-ünnepeket. Tertullianus erre azt válaszolja, hogy az úgynevezett "istenek" nem is léteznek, csupán régen megholt emberekrol van szó, akikben maguk a pogányok sem hisznek. Csupán a keresztényeket akadályozták a szabad vallásgyakorlásban, minden más kultuszt, még a legostobább babonaságokat is engedélyezték.
2) Felségsértés és hazaárulás. A keresztények fittyet hánynak a császárokért való áldozatokra, és nem imádják oket istenekként. Ezt a rómaiak szemében valóban komolynak tuno vádat Tertullianus azzal utasítja vissza, hogy minden keresztény elemi kötelességének tekinti, hogy Pál apostol felszólításának eleget téve imádkozzék a hatalmon lévokért. Ráadásul az o imáik még érnek is valamit, nem úgy, mint a pogányok áldozatai, amelyek teljesen haszontalanok.
3) Gazdasági manipulációk. A vád szerint a keresztények nem vesznek részt a gazdasági életben, a templomi adókat nem fizetik, emiatt az általános adóbevételek is csökkennek. Tertullianus azzal vág vissza, hogy készséggel elismeri: a keresztények nem járnak templomokba, nem vesznek részt a szent lakomákon, nem látogatják a szórakozóhelyeket, de ugyanúgy élnek, mint a többi ember, vagyis termelnek és kereskednek. A keresztények haszontalansága miatt elsosorban "a bordélyosok, leánykereskedok, kerítok, orgyilkosok, méregkeverok, bubájosok, babonás jegymagyarázók, áldozatokat fürkészok és a csillagokból jövendölok" panaszkodnak. Ellenben mekkora hasznot jelentenek a Birodalom alattvalói számára a keresztények, akik "a gonosz szellemeket kiuzik beloletek, akik az igaz Isten elé tárják érettetek imádságaikat, s akiktol semmit sem kell félnetek" - írja Tertullianus. A pogányok csalnak és hamis adóbevallásokat készítenek, a keresztényeknél ellenben ez a lopás bunével egyenértéku cselekedet, így hát ahol a keresztények nem hoznak pénzt az államnak, más módon kipótolják.