Hetek - III. évfolyam, 31. szám, 1999. augusztus 07

Már vártak bennünket a kis igazgatói szobában. Éppen fel akarom tenni az elso kérdést, amikor udvariasan kopogtatnak. Néhány halk szó, bürokratikus ügy, de az igazgatóno mosolya a pont. "Oh, mennyire utálom a pecséteket! - kiált fel. - Legszívesebben kitiltanám az egész világból. Azt szeretném, ha ez az otthon a legkevésbé sem hasonlítana intézetre. Az embereken színes ruhákat szeretnék látni. Itt nem betegek vannak, hanem idosek, akiknek nagy múltjuk van, bölcsességük, egyéniségük. Azon fáradozunk valamennyien, hogy érezzék otthon magukat, mert ez a tudat nyugalmat ad" - kortyol a kávéjába.
Ül elottem egy optimizmussal, életero-energiával teli hölgy, aki annak szenteli életét, hogy az elveszített otthonokat, a valahová tartozás érzését visszaadhassa a hozzá kerülo idoseknek. "Végtére is mi célra vagyunk a földön? Azért hogy valahol otthon legyünk benne."
Nincs idom a kérdést föltenni, bugyog belole a szó. "Tudja, hogy a szabadság és a szeretet szorosan összefüggo dolgok?" Meglepodöm, kezemben marad az üres kávéscsésze. "Ha valakit szeretünk, ezt csak úgy tehetjük, ha szabadságot adunk neki - folytatja -, ha tiszteletben tartjuk a szuverenitását, ha sohasem felejtjük el, hogy minden ember egyedi, megismételhetetlen különösség. Én soha nem lépek fel azzal a szándékkal, hogy megváltoztassam az embereket, mássá formáljam, mint amik. Ezt kérem a kollégáimtól is.
Nagyon haragszom azért - s már újra figyelek rá -, ha egy alkalmazottam olyanokat mond, hogy: Mutasd meg Péterkém, hogy szeretsz te engem! Lekezelo, megalázó, hú, de nem szeretem! Hála Istennek, errefelé nem beszélnek így a kollégák. No meg tudja, van nekem egy belso megérzésem, nem igazán tudom megmagyarázni, de arról van szó, ha valaki dolgozni szeretne nálunk, és bejön a szobámba, már abból, ahogy kinéz, beszél, gesztikulál, kis hibaszázalékkal meg tudom állapítani, beleillik-e a csapatunkba, vagy sem. De javaslom - pattan fel -, menjünk ki. Nézzük meg, mirol beszélgetünk itt!"
Kora délelott van, de a Nap máris erosen tuz. A napernyok alá húzódó idos emberek barátságosan mosolyognak felénk. Bemutatkozunk, s láthatóan nagy örömmel beszélgetnek velünk. Margit néni, egyébként az otthon versírója, honnan, honnan nem, mintha csak készült volna, kezében van a tengerrol szóló verse, és olvassa:
"Milyen boldogság lehet annak,
aki átéli a nagy tengerek hullámzó habjait.
Vagy a tenger mélyén élo világ szépségeit,
Oh szép tájak, városok, álmok maradnak csupán,
Mert elszálltak az évek, a hónapok, a napok, úgy érzem én már egy öreg, korhadó fa vagyok."
"De tudja, sose láttam a tengert. Pedig hogy szerettem volna - sóhajt. - Most már késo. Mindegy, volt helyette más" - kacsint pajkosan. "S milyen itt lenni?" - kérdezném, de nem teszem, mert aki így tud írni a tengerrol, mint Margit néni, az biztosan jól érzi magát. A tenger hullámai mögött törpévé zsugorodnak a reumás fájdalmai, még a csontritkulása is. Egy vékony, megöregedett asszony, egy fáradt test, amibol a tenger erejével tör fel a vágy a végtelenség után. De nemcsak a vágyat érzem - árad belole az élet szeretete. És fölösleges mondania, úgyis tudom, hogy nagyon szeret élni.
Odébb, egy másik asztalnál egy csoport talán éppen a tenger kékjét próbálja megfesteni a rajzlapon. Közelebb megyek. Papírokon virágszirmok, utak, házak és hegyek. Bubelényi Ildikó mentálhigiénés novér irányítja ezt a foglalkozást, s elégedetten mutat egy nénire, aki hoszszú ido után most eloször vállalkozott arra, hogy kijöjjön ágyából a napra, és részt vegyen ezen a programon. "O teljesen leépült - magyarázza a novér. - Látja, még a hálóingét sem vetette le, arra vette fel a pongyoláját, mert vissza akart menni a szobájába."
Egy asztallal odébb ülo öregúr társaságában arról beszélgetünk, hogy milyen is volt az a bizonyos kaftán, mert Sibon Károly olyan szabómester, aki annak idején New Yorkba egy forabbinak csinált kaftánt. Büszkén emlegeti, hogy mennyire elégedettek voltak a munkájával. De készített ruhát Sárdi Jánosnak is, több neves operaénekesnek, meg mindenkinek, aki szerette a jó minoségu, divatos öltönyöket, ruhákat. A mesterségéhez elso osztályú módon értett. "Még most is dolgozom a szakmában" - hajolt közel hozzám. "Hogyhogy?" - kérdezem. "Van egy szobám, amit az intézet biztosít nekem. Tudja, itt is van mindig kisebb-nagyobb munka, szívesen megcsinálom, még egy kis zsebpénzt is tudok keresni. Ha a szerkeszto uraknak lenne valami kis varrnivaló, szívesen megcsinálom egy-két liter tejért. No, de ezt ne írják meg."

Készülodünk a szobákba, de az igazgatóno éppen egy nénit segít a napról az árnyékba ültetni. "Magas a vérnyomása, és vigyáznia kell a meleggel" - magyarázza.
"Elnézést, elnézést!" - rohan keresztül egy fehér köpenyes hölgy a folyosón. Udvariasan elhúzódunk, utat engedünk neki. "Ebben a melegben gyakoriak a rosszullétek - jegyzi meg Görög Tiborné. - De reméljük, nagy baj nincs. Nálunk az számít az elhelyezésnél, hogy ki kivel érzi jól magát. Ok maguk mondják el nekünk, hogy ki, hová, milyen helyekre pályázik, kivel szeretnének együtt lakni. Mi csak ezt a természetes affinitást segítünk összeterelni." De már egy ajtó elott állunk, határozottan kopogtat, hangos "szabad" a válasz. Belépünk egy tipp-topp, csuparend szobácskába, ahol Antoni Lászlóné, Emmi néni él a barátnojével. A vitrin mögött apró személyes tárgyak, mint egy-egy idézo- vagy felkiáltójel. Tárgyak, mind kis történetek, amiket sorssá fuzött össze az ido. "Ez egy buzbarlang volt - mondja leplezetlen oszinteséggel Emmi néni. - Olyan no lakott itt, aki reggeltol estig csak dohányzott. Képzelje, még éjszaka is! Olyan fekete volt a mennyezet - lendíti fel a karját -, mint a korom. De mi rendbetettük. Az unokám tapétázta le. Ugye, most már nem lehet érezni a szagot?"
A folyosón Irénke nénivel futunk össze. Személyi igazolványában Szitnyai Bélánénak hívják. 96 és fél éves. Húsz éve lakik itt. "Nem bírom a meleget - panaszkodik. - Egyébként szeretek itt lenni. A közösség miatt." Jó egészséget kívánunk neki, és már kopogtatunk is az otthon legkülönösebb lakójához, Viki nénihez, aki arról híres, hogy soha sincs otthon. Ezúttal szerencsénk volt, most jött haza a szokásos délelotti kétórás sétájáról. Ugyanis korát meghazudtolóan (86 év) mindennap négy órát sétál egyedül a budai hegyekben. "Azt mondta nekem az orvos, hogy legyek saját magam gyógyítója. Ugyanis volt egy nagy operációm (amitol féltem), s ahogy lábadoztam, az orvos elmesélte, hogy ha nem akarom, hogy kiújuljon a betegség, naponta több kilométert kell gyalogolnom. Ezt megfogadtam, hála Istennek, kiválóan érzem magam, és hosszú évek óta mindennap körülbelül négy órát sétálok."
Most "fiatal" házasokhoz megyünk. Alig egy éve volt az esküvojük. "Tudja, hányszor voltam én már örömanya? Az olyan jó érzés" - fuzte tovább beszélgetésünket Görög Tiborné. Orbánék elégedettek a körülményeikkel és egymással is. Valahogy szóba került a nyugdíj, itt ugyanis mindenki saját maga gazdálkodik belole, s olyan még sosem volt, hogy "a fiatalok" kifutottak volna a pénzükbol. Orbán úr azért került ebbe az otthonba, mert már nem bírta a magányt, s most nagyon boldog a feleségével.
Zeneszó hallatszik. Valaki kedvenc muzsikáját hallgatja. Ínycsiklandozó illatok keverednek a hangokkal. Ebédhez készülodik az otthon. Eltunodöm azon, hogy a falitábla mellet lévo zöld ládikóba, ami fölé ezt írták: "Panaszláda", vajon érkezik-e küldemény?

Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok országgyulési biztosa az elmúlt év végén fejezete be az idoseket ápoló-gondozó otthonokban élo személyek alkotmányos emberi jogainak helyzetét feltáró, hivatalból indított átfogó vizsgálatát. Bár ez a vizsgálat 1998 novemberében fejezodött be, sorozatosan érkeztek olyan beadványok, amelyek szükségessé tették, hogy ez év tavaszán egy újabb revízióra kerüljön sor. Ez hat intézményre terjedt ki, elozetes bejelentés nélküli helyszíni bejárást, az ellátás tárgyi és személyi feltételeinek áttekintését, dokumentumok elemzését foglalta magába. Ennek eredményérol a múlt héten számolt be a biztos.
A vizsgálat az alábbi otthonokat érintette: a tápiószentmártoni Idosek és Mozgáskorlátozottak Otthona, a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Esthajnal Idoskorúak Otthona, a tiszavasvári Kornisné Liptay Elza Szociális és Rehabilitációs Közhasznú Társaság otthona, Fovárosi Önkormányzat Pesti úti Idosek Otthona, a Sóstói Szivárvány Idosek Otthona nyíregyházi telephelye, a Fovárosi Önkormányzat Rózsa utcai Idosek Otthona.
Az ombudsman megállapította, hogy - bár az otthonokra a hatályos jogszabályok a fenntartótól és a konkrét ellátás tartalmától függetlenül azonos szabályokat állapítanak meg - a megvizsgált otthonok muködése, az általuk nyújtott ellátás minosége jelentosen eltér egymástól, és sokszor a jogszabályi alapkövetelményektol is. Gönczöl Katalin azt is elmondta, hogy ezek az épületek nem, vagy csak részben felelnek meg mind a szociális biztonság, mind az egészségvédelem követelményeinek. Ez olyannyira súlyos hiányosság, hogy az ombudsman javaslatot tett például az esztergomi önkormányzat Esthajnal Idoskorúak Otthonának bezárására.
Sok helyen hiányzik az elkülöníto beteg- és orvosi szoba, s ezzel együtt a rendszeres orvosi ellátás is, ami az otthonokban élo gondozottak legmagasabb szintu testi és lelki egészséghez fuzodo alkotmányos jogait sérti. Jogsértéseket találtak, amikor is a vizsgált hat intézményben egy kivétellel sehol sem biztosították a lakók akadálymentes és biztonságos közlekedésének feltételeit, de akkor is, amikor a gondozottak zsebpénze felett szabálytalanul rendelkeztek.
Nagy problémát jelentenek az alkoholos konfliktusok, illetve az idült alkoholbetegek interperszonális torzulásai, aminek "kezelése" gondot okoz. "Tekintettel arra - hangsúlyozta Gönczöl Katalin -, hogy a most lezárult vizsgálat olyan alapveto hiányosságokat rögzített, amelyeknek orvoslására átfogó stratégia kidolgozása szükséges, ezért az állampolgári jogok országgyulési biztosa felkérte Harrach Péter szociális és családügyi minisztert, hogy a feladatok megvalósítását célzó eloirányzati keretek 1999. évi felhasználásainak tanulságairól, valamint a megkezdett fejlesztési programok folytatásának lehetoségeirol adjon tájékoztatást. Már a korábbi jelentésében is kezdeményezte az országgyulési biztos, hogy a miniszter készítse elo a 161/1996. (IX.7.) kormányrendelet módosítását, illetoleg kiegészítését, azokkal a garanciális szabályokkal, amelyek biztosítják, hogy egyetlen személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmény se kezdhesse meg muködését személyi, tárgyi és szakmai feltételek hiányában. Az országgyulési biztos továbbá kérte a minisztert az ezen intézmények dolgozóira vonatkozó, létszámaránnyal és szakképzettséggel összefüggo eloírások felülvizsgálatára is.
Az emberi méltóság alkotmányos joga az egyik legfontosabb az emberi jogok közül, ami nagyon gyakran sérül ezekben az intézményekben - fejtette ki Szilágyi Julianna pszichiáter, aki a vizsgálóbizottság egyik tagja volt. A vizsgált hat intézménybol négy esetben találtak alapveto hiányosságokat, nevezetesen azt, hogy a bent lakók úgynevezett intim szféráját nem biztosították. Konkrétan: a szobák ablakain nem voltak függönyök, s mivel az ablakok az utcára néztek, így az ott lakók mindenki szeme láttára vetkoztek, öltöztek. Aztán sok esetben az az eloírt 6-8 négyzetméter személyenkénti alapterületet sem volt biztosított, amit a jogszabály egyébként szigorúan eloír. Ez különösen igaz azokban az otthonokban, amelyek régi épületekben, kastélyokban muködnek.
A legtöbb helyen nem tudják biztosítani a mozgáskorlátozottak akadálytalan mozgását, például tolókocsival nem lehet közlekedni, vagy hiányoznak a kapaszkodók, a korlátok stb. Ettol súlyosabb azonban az, hogy helyszuke miatt sok helyen az öltöztetés, fürdetés is mindenki szeme láttára az ágyban történik, sot találkoztak olyan WC-vel, aminek nemhogy ajtaja nem volt, de még csak egy függöny sem volt rajta. "Ez az emberi jogok igen durva megsértése" - hangsúlyozta Szilágyi Julianna.
Ami viszont kevésbé kézzelfogható, az a bánásmód. Azoknak a viselkedésmódoknak az összessége, amelyek alapvetoen határozzák meg az adott intézményben azt az interperszonális mikroklímát, amely akár pokollá is teheti az idosek életét. "Itt a köszönéstol kezdve gondolok arra, hogy hogyan szólítja meg a személyzet a gondozottakat, nem tegezik-e le egybol az öregeket, belépéskor kopognak-e, egyáltalán megadják-e nekik az alapveto tiszteletet. Apró dolgoknak tunhetnek ezek, ám hoszszú idon keresztül meghatározzák az intézmény közhangulatát"- emelte ki a pszichiáterno, majd hozzátette, hogy ezeknek az ellenorzése nem egyszeru dolog, mert sokszor a gondozottak félelembol kényszerülnek arra, hogy megaláztatásaikról hallgassanak, így csak bizonyos ido elteltével derülhet ezekre fény. Félnek ugyanis az esetleges megtorlástól, amire sajnos több példát találtak.
Az otthonba kerülo idos emberek legtöbbje eleve depressziós. Mindenét fel kellett adnia, a személyes tárgyaitól kezdve az évtizedeken keresztül megszokott lakásán át az egész addigi életmódját. Ez a fiatalokat is megviseli, nemhogy az idos - sok esetben szomatikusan is beteg - embereket. Legtöbbször el is mondják az idosek, hogy hány hónap kellett ahhoz, hogy megemésszék és elfogadják a sorsukat. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az itt dolgozók munkabére olyan alacsony, hogy sajnos a legtöbb esetben nem az erre a munkára alkalmasak jelentkeznek. Mivel választék a munkaero tekintetében gyakorlatilag alig van, így az intézet vezetosége kénytelen olyanokat is alkalmazni, akikrol messzirol látszik: csak átmenetinek tekinti ezt a munkahelyet.
A pszichiáterno szerint "nekünk magyaroknak van egy mániánk, nem tudunk együtt élni az elesettekkel, kiközösítjük, szégyelljük oket. Ez is egy a szocialista örökségeink közül. Mindezek ellenére optimista vagyok, mert van fejlodés, vannak kézzelfogható pozitív változások. Ajánlom figyelmükbe a budapesti Rózsa utcában lévo otthont. Ahogyan ott bánnak az öregekkel, az nemcsak az érintettek, hanem valamennyiünk számára példaértéku kell, hogy legyen."