LŐKÖS ISTVÁN
Nacionalizmus és a pániszlám eszme

Általában az a kép él bennünk, hogy a Közel-Kelet egységesen arab és muzulmán térség, s ebbe az egységbe ékelődik bele Izrael állam. Pedig a libanoni polgárháború kapcsán különböző keresztény felekezetekről is hallhattunk; a Szaddám Huszeint megtépázó Sivatagi Vihar kapcsán pedig arról, hogy iraki és török katonák kurdokat gyilkoltak. Ha valaki ebben a régióban jár, jól láthatja a lakosság elkülönülését. A damaszkuszi muzulmán negyedeket nemcsak a vallás választja el egymástól, hanem a mentalitás, a kultúra, az emberek viselkedése is.

Az Abu-Darvis mecset Ammanban. Irányzatok egyvelege

A Közel-Kelet lakóinak többsége arab. Egyszerre él bennük a minden arabot összefogó pániszlamizmus eszméje és szűkebb hazájuk szeretete.
A második legnagyobb nép a Közel-Keleten a kurd. 10 millióra becsülik a kurd népességet, amely egységesen, egy területen él, de ez a Kurdisztánnak nevezett terület Szíria, Irak, Irán és Törökország területén helyezkedik el. Nyelvük a perzsával rokon, eredetük az ókorig nyúlik vissza.
A hetedik században érte el őket az arab hódítás, és azóta próbálják függetlenségüket (egy önálló kurd államot) megszerezni.
Az első világháborút a törökök számára lezáró sevres-i békeszerződésben a nagyhatalmak egy független kurd államot ígértek. A Kemál Atatürk vezette Törökország azonban új békeszerződést harcolt ki, amelyben már szó sem esett a kurdokról. A kurdok modern kori kálváriája ezzel vette kezdetét. A hivatalos török politika nem ismerte el a kurd nép létét, eredeti nyelvüket elfelejtő „hegyi törököknek” nyilvánították őket. Telepítések, erőszakos beolvasztási kísérletek indultak ellenük, válaszul kurd felkelések következtek.
Irakban beindult a kurdok lakta kirkuki olajmezők feltárása. Felkelések, ígéretek és csalódások követték egymást. A második világháborút követően ugyanaz a forgatókönyv játszódott le: felkelések (Irakban a hatvanas éveket gyakorlatilag végigharcolták), vereségek. Ma a cél a régi, és a Kurdisztán területén osztozó államok reakciója sem változott.
Sajátos helyzete van a palesztin népnek: bár ők arabul beszélnek, szétszóródásuk miatt mindenhol kisebbségnek számítanak. Izraelben és a szomszédos országokban élnek, sokan dolgoznak Kuvaitban. Több százezer keresztény vallású van közöttük, de többségük szunnita muzulmán. Az Izraelből történt elmenekülésük után Szíriában és főleg Jordániában menekülttáborokban települtek le. Azóta európai segítséggel ezekben a táborokban hosszú távra rendezkedtek be, megindult az oktatás is (sokan a táborokban születtek), sőt ma a palesztin a legmagasabban képzett arab nép. Sok segítséget kaptak arab társaiktól, de a segítség mellett ott voltak a politikai célok is. Kevesen tudják, hogy az első PFSZ-harcost nem izraeli, hanem jordán katona lőtte le. Arab testvérei között is szegény, üldözött nép maradt a palesztin. Maga a palesztin mozgalom is sokáig megosztott volt, és az is maradt, s míg a két világháború között a klánfőnökök játszották ki a kisembereket, az utóbbi harminc évben az őket befogadó arab országok használták fel ezt a népet.

Örmény exodus

A palesztinok a maguk eredetét nem véletlenül vezetik vissza a filiszteusokig: a „ki volt ott előbb?” versenyben ezzel próbálják bizonyítani, hogy ők már a zsidók előtt Izrael/Palesztina földjén éltek. A zsidóságot (amely a diaszpóra ellenére mindig hagyott „képviselőt” a Szentföldön) erős történelmi és kulturális szálak kötik ehhez a földhöz. Ez a nép folyamatosan szóródott szét a földjéről, de mindig megőrizte az erős vágyat, hogy egyszer oda visszatérjen. Ami a kurdoknak nem sikerült, az történelmi léptékkel mérve csodálatos gyorsasággal sikerült a zsidóknak: a baseli kongreszszus, tehát Izrael állam elhatározása (1897) és kikiáltása (1948) között csak fél évszázad telt el. A zsidó bevándorlás azt jelentette, hogy a Közel-Keletre Európából és Amerikából egy fejlettebb technikai és politikai kultúrával bíró, sok nyelvű, egy vallású (ez igaz a többségre) csoport érkezett, amely magát népnek tartotta. Mára ősei modernizált nyelvét használó, kultúrájában is egyre inkább egységesülő néppé vált.
A „másság” itt több szinten jelentkezik: más vallásában, mint a többi közel-keleti nép, más nyelvében (még ha az ivrit rokona is az arabnak), más kultúrájában. Az örmények sorsa hasonlít a zsidókéra. Libanonban (250 ezer), Szíriában (160 ezer), Iránban (190 ezer), valamint a ma már független Örményországban (3 millió) élnek. Önálló, független örmény állam az ókorban ugyan létezett, de a Római Birodalom behódoltatta. A Római Birodalomban terjedő kereszténységet az örmények szentként tisztelt apostola, Meszrop (Világosító) Szent Gergely terjesztette közöttük, olyan sikerrel, hogy Rómát megelőzve, 301-ben hivatalos vallás lett a kereszténység. Alig százharminc évvel később megpróbáltattak: az örmények védelmére behívott perzsák át akarták őket téríteni a Mazda-hitre. De az örmények nem engedtek, sőt ekkor, az V. században saját ábécét alkottak, és egy szerzetes örményre fordította az addig görögül tanulmányozott Bibliát, így az igehirdetés nyelve is az örmény lett. Mindez Luther reformja előtt ezer évvel! Ekkor vált ki az örmény egyház az akkori egyetemes egyházból (háromszor átkozták ki őket), így a vallás a nemzeti identitás része lett.
A független örmény államért legerősebben a XIX. században indítottak mozgalmat. Ezekre a törekvésekre válaszként a törökök 1895/96-ban 100-300 ezer áldozatot követelő népirtást rendeztek közöttük. A „tökéletes megoldás” 1915-ben lett volna: ekkor 2,1 millió örményből 1,2 millió veszett el! Ennek a mészárlásnak máig vitatják az okát: „rosszul sikerült” deportálás (török vélemény) vagy előre kiagyalt népirtás (örmény magyarázat)?
A már említett sevres-i béke az örményeknek is államot ígért (mint a kurdoknak), amit 1918-ban létre is hoztak, 1920-ban pedig a Vörös Hadsereg vonult be oda, és kiáltatta ki az Örmény Tanácsköztársaságot, ami később a Szovjetunió tagállama lett. Ma a független örmény államiságot képviseli (Örményország).
Az örmények a két mészárlást követően szóródtak szét Európában és a Közel-Keleten. Szabadfoglalkozású-kereskedő réteget alkotnak, Iránnak több alminisztert is adtak. Ez a nép a zsidókhoz hasonlóan saját nyelvvel, kultúrával és vallással rendelkezik.

Muszlim irányzatok

Három világvallás van jelen a Közel-Keleten: a zsidó, a keresztény és a muzulmán.
A térségben legtöbb hívet számláló muzulmán vallás nem egységes. Alapvető szakadás történt már a VII. században amiatt, mert Mohamed utódjául (kalifa) ketten is jelentkeztek. A két táborból nőtt ki az iszlám két legfőbb ága: a szunniták és a síiták. Utóbbiból pedig egy harmadik, de jelentős ág, a kharidzsitáké hajtott ki.
A szunnita irányzaton belül is sok variáció van, de ezek a különbségek inkább teológiai, mint politikai vonatkozásban fontosak. A síitákon belüli megoszlások viszont felkelésekhez, lázadásokhoz, politikai puccsokhoz vezettek csakúgy, mint a kharidzsiták esetében.
Röviden összefoglalva: a három különböző irányzat a kalifa személyét illetően nincs egy véleményen (ez ma már nem lenne olyan égető probléma, mivel Kemál Atatürk 1924-ben megszüntette a kalifátus intézményét): a szunniták szerint csak Mohamed törzséből származó férfi lehet, a síiták szerint csak Mohamed vejének, Alinak a családjából származhat; a kharidzsiták viszont azt mondják, bárki lehet kalifa, aki erre alkalmas.
A síiták mozgalmán belül a fő nézeteltérés azon van, hogy Ali hányadik leszármazottja az a kalifátusra alkalmas személy, akinek az életében eljön a világvége. Ez az imám addig rejtőzködik, bujkál az emberek elől. Így az imámiták között vannak úgynevezett ötös imámiták (az ötödik leszármazott az igazi, utolsó kalifa), hetes, tízes és tizenkettes imámiták. Maguk a síiták Iránban államvallássá tették a síizmust (Khomeini forradalma, 1979), Irakban a népesség több mint ötven százalékát alkotják, Libanonban egyre nő az arányuk…
A síita iszlám egyik ágához tartozó alaviták Szíria lakosságának 10 százalékát alkotják, de Hafez al-Asszad elnök személyében ők irányítják az ország politikáját. Ők a tizenegyedik imámot fogadják el utolsónak. Más síita csoportok viszont nem ismerik el, hogy az alaviták („Ali partizánjai”) még az iszlámhoz tartoznának.
Hitük valóban sok, az ortodox iszlám teológiától különböző tételt tartalmaz. Szerintük Isten hétszer öltött testet a Földön: Ábel, Séth, József, Józsué, Asáf, Simon Kéfás és végül Ali hordozta volna magában az isteni lényeget. Ezzel Alit apósa, Mohamed elé helyezik. Hitük fő jellemzője is Ali tisztelete.
Ez a férfiak vallása: csak a férfiak válhatnak ragyogó, testetlen fénynyé, ha erényesen élnek. Ha egy alavita nem él erényesen, akkor következő életében keresztény, zsidó vagy más ághoz tartozó muzulmán lehet. Hét élete van a férfi lelkének, ha ez alatt a hét élet alatt nem sikerül üdvözülnie, akkor lelke állatba vagy nőbe vándorol - tartják. A nőknek ugyanis szerintük nincs lelkük.
De a férfiak között is működik bizonyos szintű diszkrimináció, ugyanis vannak beavatottak és laikusok. Előbbiek számára titkos, ezoterikus tanítások vannak, utóbbiak pedig talizmánokat hordoznak, varázslatokban hisznek, szentek sírjaihoz zarándokolnak. De nemcsak a lélekvándorlás tana idegen az iszlámtól: a bort házasságkötések alkalmával megszentelik és megiszszák, mint a Fény szolgáját. (Az ortodox iszlám tiltja a borivást.)
Történelmük során ilyen teológiai nézeteik miatt számos üldözést kellett elszenvedniük, ezért gyakorolják a takija elvét, azaz veszély esetén letagadhatják hitüket, nem kell nyíltan megvallaniuk. Szíriában 1971 óta teljes biztonságban élnek, mivel a hadsereg vezérkara, az államapparátus nagy része és az államfő alavita.
Szintén nehezen elismert közösség a drúzoké, akik Szíriában és Libanonban laknak, 700 ezer körüli létszámban. Izraelben is mintegy 35 ezer drúz van. Ez a közösség a XI. században jött létre, nevüket egyik alapítójukról, Mohamed al-Daráziról kapták. Szerintük a drúz valláson kívül minden vallás téves. Vallásuk egyik sarkalatos pontja a szigorú egyistenhit.
Az evangéliumok négy szerzőjét prófétaként tisztelik. A teremtett lelkek száma adott, nem változik az ítélet napjáig. Addig a lelkek testből testbe vándorolnak, aki pedig addig üdvözül (csak drúz lehet), az felolvad a fényben és örömben. A drúzok között is vannak beavatottak és laikusok, gyakorolják a takiját.
Egyiptomból rögtön megalakulásuk után a szír-libanoni hegyekbe költöztek, ahol viszonylagos védettséget élveztek. Az első világháború után a franciák létrehozták a Drúz Emirátust. Ez széles autonómiával rendelkező közigazgatási körzet volt a francia mandátumterületen belül. Fegyverrel próbálták kikényszeríteni az Emirátus függetlenségét, de csak azt érték el, hogy 1936-ban a franciák végleg megszüntették.
A második világháború után a Baath pártban a szíriai alavitákkal közösen próbáltak hatalomra kerülni, ami az utolsó előtti lépcsőig működött is, akkor viszont alavita szövetségeseik őket is kiszorították a hatalomból.
Az ortodox muzulmánok által leginkább tévelygőnek tekintett csoport a jezidiké. Az Irak és Irán határán lévő Szindzsár hegységben laknak mintegy 70 ezren. A jezidik mind kurdok, s hitük szerint ők Ádám közvetlen leszármazottai, így jezidi megtérés által senki nem lehet, jezidinek születni kell. Doktrínájuk a XI. században kristályosodott ki.
A lélekvándorlás tana mellett amiatt is üldözték őket, mert Sátán-imádónak tartják a közösséget. A jezidik ugyanis úgy vélik, hogy a legnagyobb angyal valóban vétkezett, de hétezer év pokoljárás után megbánta, és bocsánatot nyert, így visszakerült régi dicsőségébe, s ezzel már méltóvá vált az imádatra. De pokol sincs már, így a büntetés-jutalom elv nem működik: a bűnös ember lelke állatba vándorol, s ez ciklikus rendszerben folyik tovább.

Kereszténység az arab világban

A Közel-Keleten sokszínű a kereszténység is. Nesztoriosz pátriárkát 431-ben ítélte el az efézusi zsinat, mert tagadta Krisztus isteni természetét. A nesztoriánusok rítusait követő, de 1551-től katolikus Kaldeánus Egyház tagjai tízszer annyian vannak (500 ezer), mint a nesztoriánusok, ahonnan kiváltak.
A monofizita tanokat valló jakobitáknak 170 ezer, a belőlük katolikussá váló Szír Katolikus Egyháznak 150 ezer, az örmény katolikusoknak 100 ezer tagja van.
Az 1054-es szkizma után létrejött Görögkeleti (Ortodox) Egyháznak mintegy 800 ezer, a bizánci rítusukat megőrző, de Rómától függő Görög Katolikus Egyháznak pedig 400 ezer tagja van. A római katolikus és a protestáns egyházak egyaránt 200 ezer főt számlálnak.
A legnagyobb felekezet azonban egy-millió taggal a Maronita Egyház. Ők monoteista tanítást hirdetnek (Krisztusnak két természete, de egy akarata van). Az V. század óta léteznek, ma liturgiájuk nyelve arab.
Éppen ezek a maroniták azok, akik 1943-ban Libanonban a szunnitákkal kötöttek egy Nemzeti Paktumnak nevezett szóbeli megállapodást, melynek értelmében felekezeti alapon osztottak el politikai pozíciókat. A Nemzeti Paktum akkor mint a demokrácia diadala jelent meg, később némileg módosult a kép. A szavazók ugyanis a felekezeti hovatartozás és a klánhűség alapján szavaztak. Ez a realitás vezetett ahhoz, hogy a Libanonban működő rendszert felekezeti demokráciának nevezzék. Ez a rendszer a síiták számának megnövekedése (a rendszer részei voltak a Libanonban élő keresztény felekezetek, a szunniták, síiták és drúzok is) és a palesztinok beáramlása miatt borult fel, és vezetett a polgárháborúhoz. Libanon - a „Keleti Svájc” - egyedülálló kísérlet volt a felekezeti-politikai problémák megoldására a Közel-Keleten.
(A szerző történész, PhD-hallgató)