Az elmúlt napokban unalmassá vált a belpolitikai hírműsorokat nézni. No nem azért,
mert semmi sem történik kis hazánkban, hanem mert amit és ahogy kap a néző, az enyhén
szólva unalmas és ehetetlen. Fiatal demokráciánkban - amelyre jóindulatúan is csak
azt mondhatjuk, hogy fejlődésben van - van még mit tanulnunk. És ez nem szégyen.
Ami viszont elkeserítő, az a média rámozdulása egy-egy hírre.
Itt van például a Kossuth Rádió pár héttel ezelőtti Vasárnapi újság című műsorában
a hallgatósággal megetetett Franka Tibor által minden bizonnyal frankónak érzett
kotyvaléka, melyet jóérzésű ember gyomra képtelen volt befogadni. Az Antall-éra stílusát
is felülmúló szektázás, amennyire tökéletesen steril volt mindenféle objektivitástól,
annál inkább tele volt régi, lerágott 15-20 éves, elfogult, enyhén szólva paranoid
képzetekkel és megnyilvánulásokkal. Az „áldozatot”, a Hit Gyülekezetét azonban
nem kérdezték.
A „polgári szektakampány” folytatásaként a Magyar Kultúra Házában szakértők
bevonásával folytatódott propagandarendezvény színvonala oly minősíthetetlen volt,
hogy arról a Népszabadság és a Hetek is hű cikket közölt.
Aztán robban a bomba! A Bartus László bensőjét feszítő paranoid információtömeg
Fesz van címmel manifesztálódott az ország könyvespolcain. Ettől fogva beindult a média
boszorkánykonyhája. Vasárnaponként a Hét című műsorban láthatunk a szerkesztők kénye-kedve
szerint összeollózott szektázós műsorokat a Hit Gyülekezete lejáratására, vagy
említhetném a „polgári” Magyarország egyre inkább „polgári” színezetet öltő
TV-inek két nem éppen objektív műsorát. A sztori bizonyára nem volt olcsó (ma már
mi az). A nagy leleplezésnek szánt koholmány okaként a Hit Gyülekezetéről
sorozatban láthattunk és láthatunk főműsoridőben olyan összeállításokat,
amelyekben csak az egyik tábor véleménye dominál (vasárnap, hétfő, kedd). A
rosszindulatú összeállításokban kihangsúlyozták az objektivitást, bár akkor nem
értem, hogy például a cseresznyézni hazamenni nem akaró, hites nagykorú gyermek
anyukájának negatív véleményét miért általánosítják. Miért nem kérdeznek meg
egy olyan „hites” szülőt is, akinek a gyermeke a gyülekezethez való csatlakozása
után szabadult meg a kábítószertől, alkoholizmustól, deviáns életviteltől.
Merthogy ilyen is van szép számmal.
A vádakat bizonyítani képtelen Bartus (ezt saját maga többször is említi) minden
bizonnyal jó politikai hátszéllel rendelkezik, ha műve révén már a Hit Gyülekezete
a parlamentben is téma. Sőt, a minap Strassbourgban Surján László az Európa Tanács
parlamenti közgyűlésén nyújtott be előterjesztést a vallásszabadság módosítására,
sürgetve az európai államok összefogását, hivatkozva a „szekták” állam és társadalomellenes
tevékenységeire (érdemes lenne a Deák Ferenc-féle szellemi örökségen
elgondolkodni).
Régóta tudjuk, hogy a pálya széléről könnyű bekiabálni. Ha azonban a nagyszájú
bekiabálóknak pályára kellene lépniük, valószínűleg hamar kidőlnének. Meg aztán
a pályán vannak játékszabályok is. Így van ez a nem élő, az adás előtt
szerkesztett műsorokkal is. A szerkesztők a technika csodája folytán képesek a fehéret
„objektíven” feketének bemutatni és viszont. („Hiszen ő mondta.”) Így bárkit
olyannak tudnak beállítani, amilyennek akarnak.
Ha már harc, legyen harc! - szokta mondani a gerincesebbje. Az elfogult műsorok
helyett érdemesebb lenne élő adásban, szemtől szembe megkérdezni a feleket. Így
hamarabb kiderülne az igazság, és a nézők is objektívebben tudnának véleményt
alkotni.
A koszovói háborúnak szerencsére vége. De, hogy ne maradjunk feszültségek nélkül,
kapunk helyette szektakampányt. A téma konzervhez hasonlít, már 15-20 éve megcsinálták
(családellenesség, mágia, hipnózis, pénzügyi és lelki kizsákmányolás stb., stb.,
stb.). A kérdés csak az, hogy hányan fogják megenni. Én már unom.
Kövér Zoltán
Keszthely