Hetek - III. évfolyam, 25. szám, 1999. június 26

A huszadik századi keresztény megújulás történetében különösen két motívum emelkedik ki: egyfelől példátlan (pontosabban: a bibliai beszámolókhoz hasonló) dinamikája, másrészt az ellenhatás: a megújulást kísérő kritikák, helyenként pedig emberéleteket is követelő üldöztetés. Ami az érem e másik oldalát illeti, elmondhatjuk: a Szentlélek friss munkájának világméretű terjedésével az üldözés is igyekszik lépést tartani, a helyi specialitásokhoz igazodva…

Az első pünkösdi hívőket valóban boldoggá tette újonnan talált megtapasztalásuk. Biztosak voltak abban, hogy a pünkösdi élmény ereje az egész egyháznak megújulást és áldást hoz majd. Úgy érezték: a józan gondolkodású és szellemükben érzékeny emberek felismerik majd, hogy a világszerte újra megjelent karizmatikus megnyilvánulások ma is hitelesek.
Ez az egyszerű és naiv optimizmus azonban hamarosan szertefoszlott, mert a mozgalom csakhamar keserű ellenállásba ütközött. Az eredeti felekezeteikbe az örömhírrel visszaérkező pünkösdi hívőket kizárták egyházaikból. Nem maradt más választásuk: új gyülekezeteket kellett alapítaniuk, hogy legyen otthonuk, ahol élvezhetik a Szentlélek „új borát”. A huszadik századi pünkösdizmus első ötven évére bizony az elutasítás és az üldözés nyomta rá bélyegét.
Egyénileg a pünkösdi hívők számára különösen fájdalmas volt az, ahogyan „száműzték” őket a társadalomból. Gyermekeiket „szent hempergőknek” csúfolták az iskolában, szüleik társaságát pedig a nagyobb közösség kerülte. A pünkösdiek zömmel a „világtól való elválasztottság” árát látták ebben, és örömmel vállalták mindezt, csakhogy megőrizzék és terjesszék hitüket.
1906 után, az első két nemzedék alatt sok méltánytalan bírálat érte a mozgalmat. A legtöbb kritikus minden bizonnyal őszintén beszélt, de ez mit sem változtat azon, hogy ismeretek híján képtelenek voltak kitapintani a mozgalom szívverését. Mások viszont nem válogatva az eszközökben, tisztességtelen módon, keserűen támadtak. A Ku Klux Klan, az alkoholtilalom és a gazdasági depresszió éveiben a tolerancia erénye még Amerikában is szinte teljesen feledésbe merült.
Ám ahogy ilyenkor általában történni szokott, az igazságtalan kritika önpusztítónak bizonyult, a pünkösdizmus ügyét pedig végső soron előmozdította. Minél vadabb volt a támadás, annál inkább nőtt a kíváncsiság is - mi is történik valójában a pünkösdiek között? A kritikusok többsége elkövette azt a nagy hibát, hogy az egész mozgalmat néhány rossz példa alapján ítélte meg ahelyett, hogy a pünkösdi kereszténység szilárd vonulata alapján mondtak volna véleményt, amelynek szellemisége, erkölcse és istentiszteleti módja feddhetetlen volt. Úgy tűnik, a legkíméletlenebb kritikusok semmit sem tudtak a mozgalom mértékadó példáiról, és teljesen félreértették a pünkösdi hívők által terjeszteni kívánt szellemiséget.
A pünkösdiek ellen ebben az évszázadban megfogalmazott érvek meghatározott sablont követtek, amely ma már jobban átlátható, mint korábban. A közvélemény általában a következő útvonalat járta végig: először üldözték a pünkösdieket, ezt követően megtűrték, majd elfogadták, végül pedig támogatták a mozgalmat. Ez a tendencia a világ minden pontján megfigyelhető, ahol a pünkösdizmus gyökeret vert; természetesen a helyi politikai berendezkedéstől és vallási-kulturális tradícióktól, adottságoktól erősen függ, hogy a skála mely pontjáig jutott el, illetve hogy az üldözés fázisában annak mely formáját „részesítik előnyben”. Elgondolkoztató, hogy a huszadik századi pünkösdizmusnak még a vallásszabadság talaján létrejött amerikai kultúrában is szembe kellett néznie az elutasítás különféle formáival. Ezek közül az alábbiak voltak a leggyakoribbak.

Sajtótámadások

Az első bírálatok a világi és vallási sajtótudósítók tollából származtak. Beszámolóik főleg anekdotikus formában jelentek meg, gyakran használtak komikus és lekicsinylő kifejezéseket. A teológiai hátteret nem ismertették. A század eleji Azusa utcai ébredés egyik veteránja írja: „Sok üldöztetésben volt részünk, főleg a sajtó részéről. Megszégyenítő hangnemben írtak rólunk, de ez csak annál nagyobb tömegeket vonzott hozzánk.” Bár végül az ilyen cikkek magának a sajtónak ártottak a legtöbbet, a mozgalomnak pedig ingyen nyilvánosságot szereztek, emberek milliói sajnálatos módon egyedül a sajtó beállításából szereztek tudomást a pünkösdizmus jelenségéről.

Erőszakos támadások

Ha valaki elolvassa a pünkösdi gyakorlatról szóló legkevésbé sem tárgyilagos sajtóbeszámolókat, nem lepődik meg azon, hogy üldözést, sőt erőszakot váltottak ki. Néhány évtizedig bizony Amerikában sem ment ritkaságszámba, hogy a mozgalmat ellenző bizonyos körök a kritika legszélsőségesebb kinyilvánításához, fizikai erőszakhoz folyamodjanak: a pünkösdi pásztorokat megfenyegették, megverték vagy kikergették a városból; nyilvános összejöveteleiket - olykor a hatóságok beleegyezésével - megzavarták; az istentiszteleti sátrakat felgyújtották; a nyelvekenszólókat rothadt tojással és paradicsommal dobálták meg. Az első pünkösdi prédikátorok közül egyeseket bebörtönöztek igehirdetésük tartalma és különösen a gyógyulásokért mondott imák miatt. Különösen délen és közép-nyugaton még gyilkosságokat is megkíséreltek. A társadalom alsóbb rétegei számára a pünkösdiek több éven át „szabad prédát” jelentettek. A tettek indítékában a vallási ellenszenv többnyire fajgyűlölettel keveredett. 1911-ben - a fehérbőrű - Fred Bosworth gyógyító evangélista csoda folytán élte túl a brutális ütleget, amellyel a pályaudvaron várakozó csőcselék fogadta, miután Hearne városában fekete pünkösdieknek prédikált. Hasonlóan durva atrocitások még évtizedek múlva is előfordultak. Vajon ma kinek mondana valamit az azóta világhírűvé vált Oral Roberts neve, ha 1947-ben, pályakezdő prédikátor korában az az orvlövész hajszálnyival pontosabban céloz Tulsa városában? Más evangélisták (például William Branham) ellen is kíséreltek meg merényleteket. Elmondható, hogy a huszadik századi Amerikában alig volt vallási mozgalom, amelynek annyi erőszakos üldöztetést kellett elszenvednie, mint a pünkösdieknek.

Vallási kritikák más felekezetek részéről

A protestáns gyökerű Egyesült Államokban a vallási kritika nem az üldözés terén komoly történelmi tapasztalatokkal rendelkező katolikus egyház részéről jelentkezett, hanem egyfajta testvérháború jellegét öltötte. Sokszor a vallásos világban is a legkeserűbb és legkegyetlenebb küzdelmek a legközelebbi rokonok között dúlnak. Ez különösen igaz volt a pünkösdieket ért első támadásoknál. A protestáns, ún. szentség- és fundamentalista egyházak kirívóan durva ellenkezése ennek fényében érthető meg. Mivel Amerikában a pünkösdizmus a szentség-mozgalom sarjhajtásaként kezdődött, és pályája során valamennyi ún. szentség-felekezeten végigsöpört, nem meglepő, hogy éppen ezek voltak azok, amelyek különös keménységgel utasították el a pünkösdi hitet.
E csoport részéről leggyakrabban azzal vádolták a pünkösdieket, hogy a nyelvekenszólás démoni megszállottság következménye. (Európában a római katolicizmus hivatalosan körülbelül 1000 óta képviselte ezt a véleményt.) A kritika ezen formáját tipikusan megjeleníti a Démonok és a nyelvekenszólás címmel 1912-ben megjelent írás, amely a pünkösdi istentiszteleti gyakorlatot „természetellenesnek”, „visszataszítónak” és „a démonimádás tetőpontjának” nyilvánítja. A sors iróniájaként a szerző maró kritikája ellenére férje buzgó, nyelvekenszóló pünkösdi hívő lett.
A szentség-egyházaknak a pünkösdiekkel szembeni ellenállása jobban megérthető, ha figyelembe vesszük, hogy „piaci” versenytársak voltak, hiszen ugyanazon társadalmi rétegekért versenyeztek. Nagyjából a fenti okokkal magyarázható a fundamentalista felekezetek ellenállása is. Egy csípős nyelvű kritikus például még 1941-ben is azt írta, hogy „manapság az összes sátáni jelenség között valószínűleg a nyelvek apostoli ajándékának démonikus imitálása a legelterjedtebb”. Hozzáteszi: „A Sátán legelső csodája a kígyó nyelvekenszólása volt. Úgy tűnik, ezt az eredeti csodáját ma is végzi.” (Európában a Német Evangélikus Szövetség pietista-szentség irányzata által 1909-ben, hasonló hangnemben kibocsátott Berlini Nyilatkozat még a hatvanas években, a karizmatikus mozgalom megérkezésekor is ott lebegett a német keresztények szellemi élete felett.) Mások a pünkösdi istentiszteletet afrikai és eszkimó rítusokhoz hasonlították.
A pünkösdi üzenet szentség- és fundamentalista körök általi elutasítása szinte teljes mértékben teológiai érvek alapján történt. Bírálatukat az az őszinte, de elhibázott igyekezet motiválta, hogy „megvédelmezzék a hitet” a veszélyesnek tartott hamis tanítóktól és tanoktól. Ugyanakkor gyakran mutattak hajlandóságot arra, hogy a teológiai porondot elhagyva erkölcstelenségeket ecsetelő kísérteties történetekről és „tömeghisztériáról” beszéljenek, amelyek szerintük a pünkösdi összejöveteleket jellemezték. A szellemi ébredések ellenreakciói között a vallási kritikák a legszívósabbak; a fenti tünetegyüttes Amerikában (is) a kilencvenes évek megújulási hullámát kísérő bírálatokban újra megjelent.

Pszichológiai és társadalmi kritikák

Időközben a pünkösdi ébredés olyan pszichológusok és szociológusok figyelmét is felkeltette, akik a mozgalom feltűnését kizárólag nem teológiai alapon kezdték értelmezni. Az első ilyen személyek ugyanolyan elutasítóak voltak, mint a vallásos kritikusok, ámde ők leginkább a nagyobb oktatási központok egyetemi és szemináriumi professzorai közül kerültek ki, és a mozgalmat az éppen akkor űzött intellektuális divat fényében interpretálták. Elterjedtekké váltak az olyan bélyegek, mint: elmebeli instabilitás, elmebetegség, neuraszténia, a szexualitás elfojtása, szegénység és tudatlanság, alsóbb osztálybeli viselkedésformák stb.
Az első és legellenségesebb tanulmány 1921-ben jelent meg, ezzel a sokatmondó címmel: A nyelvek ajándéka, tanulmány a kereszténység patológiai aspektusairól. A szerző szemében a nyelvekenszólók valamilyen elme- vagy idegrendszeri betegség áldozatai voltak; továbbá a frenológia ma már áltudománynak számító, ám akkoriban még népszerű elmélete alapján (amely a koponyaformából következtet a jellembeli és intellektuális tulajdonságokra) megállapítja: „A nyelvekenszólók koponya- és ilyen módon elmetípusa pontosan megegyezik a bűnözőkével.” Vajon puszta véletlen, hogy ugyanezt az érvet később a nácik is felhasználták a „végső megoldás” ideológiai megalapozásában?
A legbefolyásosabb korai tanulmány A nyelvekenszólás történeti és pszichológiai vizsgálata címmel 1927-ben jelent meg a Yale Egyetem egyik professzora tollából. A hosszú történelmi áttekintés után a szerző azt a következtetést vonta le, hogy a nyelvekenszólás „elmebetegséghez kapcsolódó, pszichológiailag gerjesztett hipnotikus állapot”.
A pünkösdi megtapasztalás pszichológiai vonatkozásairól íródott későbbi könyvek közül már egyik sem tulajdonítja személyiségzavarnak a nyelvekenszólást (bár mélyrehatóan fejtegetik e gyakorlat pszichológiai gyökereit és következményeit), még későbbi kutatómunkák pedig már cáfolják a fenti teóriákat. Tárgyilagos elemzések feltárták, hogy a nyelveken nem szólókból álló csoportokhoz képest a nyelvekenszólók legalább annyira, sok esetben pedig jobban képesek beilleszkedni környezetükbe. Többek között már ilyen következtetést von le az az 1965-ben, a Duke Egyetemen készült tanulmány, amely feltárta, hogy a pünkösdi hit nem vezet személyiségzavarokhoz épp ellenkezőleg, a korábban dezorientált személyiségű megtérteket hozzásegíti ahhoz, hogy megtalálják helyüket és kiegyensúlyozottakká váljanak, sőt, éppenséggel megoldást kínál a szocio-kulturális zavarokból vagy alacsony társadalmi státuszból fakadó problémákra.
Más szociológiai tanulmányok gazdasági és társadalmi hatásokkal magyarázzák a pünkösdizmus eredetét és fejlődését. E tanulmányok a pünkösdizmust a „szegény ember vallásaként” próbálták bemutatni. Hatásuk csak a II. világháború után kezdett csökkenni, amikor a pünkösdi hit a társadalmi középosztályokba is behatolt; az 1960-as évektől pedig, amikor az újpünkösdi mozgalom első ízben tört át a tradicionális egyházak magasan képzett és vagyonos köreiben, illetve a bibliai bővölködés üzenetének föléledésével végleg hitelüket vesztették.

Teológiai és exegetikai kritikák

Csak 1960 után, az újpünkösdi mozgalom beköszöntével jött el annak az ideje, hogy a pünkösdiek által vallott nézeteket a kereszténység legitim kérdésként kezelje, és a Szentírás alapján komolyan mérlegre tegye. A mozgalom kritikai értékelésében ez a legújabb trend, és mint ilyen, teológiai „újkort” képvisel.
A máig született legigényesebb munkák sok ponton egyetértenek a pünkösdiekkel, ahol korábban a legtöbb szerző ellentmondott. Nem utasítják el reflexszerűen a pünkösdi tanokat, hanem bevett exegetikai módszerekkel vizsgálják azokat. Általában elmondható, hogy ezek az írások tudományos igényű és józan megállapításokat tesznek, még ha következtetéseikkel a pünkösdiek túlnyomó többsége nem is ért egyet.
A kialakult helyzet óriási előrelépést jelentett az újpünkösdi mozgalom kezdetéig eltelt évekhez képest. A legtöbb keresztény akkor még csak a gazdasági, kulturális és pszichológiai nélkülözések terminológiájában gondolkodott a pünkösdiekről - ha egyáltalán véleményt alkotott róluk. Csak a mozgalom szentség- és fundamentalista körökből kikerülő kritikusai vizsgálták a pünkösdizmus bibliai felfogását és teológiai megállapításait (ezeket azonnal a legleplezetlenebb módon el is utasították). A főáramú egyházak nagyobb keresztény világa szinte nem is tudott a mozgalom létezéséről. A karizmák megszűnésének, illetve helyreállításának kérdése úgyszólván senkit sem foglalkoztatott. Ha ezen egyházak egyikében-másikában olykor megnyilvánult a nyelvekenszólás, a jelenséget csakis az egyházi rend vonatkozásában kezelték és nem teológiai helyességük vagy biblikusságuk alapján. Csak az 1970-es évektől kezdve mutattak hajlandóságot arra, hogy a szellemi ajándékokat a modern időkben is működőképeseknek tekintsék, és elvessék az ősi megszűnési elméletet.