MÁRER GYÖRGY, NEW YORK
Jön-e borúra derű

Hetvennyolc napos légiháború után elvonultak a viharfelhők Koszovó felől, de felmerül a kérdés: mi lesz ezután? Az albánok elkezdték a hazatérést, de most a szerbek özönlenek ki otthonaikból. Most az lenne a legfontosabb, hogy a bombázások és harcok dúlta Koszovó és Szerbia mielőbb újjáépüljön. Az Európai Unió ennek érdekében a múlt hét szombatján bejelentette: az elkövetkező három év folyamán másfél milliárd dollárt irányoz elő Koszovó újjáélesztésére, de ezt a pénzt úgy utalja át, hogy a Szlobodan Milosevics kormányozta Szerbia nem kap anyagi támogatást.

A hét vezető ipari állam és Oroszország csúcstalálkozójának második napján éles ellentétek merültek fel Moszkva és a Nyugat között abban a kérdésben, hogy kellene-e adni segélyt Szerbiának a tizenegy hetes NATO-bombázások után. Samuel Berger, a Fehér Ház nemzetbiztonsági főtanácsadója közölte: az orosz tiltakozás megakadályozta a terveket, amelyeknek értelmében belefoglalták volna az értekezlet zárónyilatkozatába, hogy Szerbia mindaddig nem kaphat újjáépítési támogatást, amíg Milosevics uralmon van. A kialakult vita világosan megmutatta, hogy Koszovó továbbra is bonyolítja a kapcsolatokat Washington és Moszkva között. Utalt nem kevésbé arra is, hogy a NATO és az orosz csapatok magatartása nem lesz feltétlenül azonos, vagy még csak hasonló sem a feldúlt tartományban.
Francia hivatalos körök szerint az új orosz miniszterelnök, Szergej Sztyepasin erőteljesen síkraszállt a segélyért Szerbia számára, kijelentve, hogy Milosevics magatartása nem hozhat büntetést a szerbek millióira. Samuel Berger ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Amerika nem vesz részt egy újjáépítési programban mindaddig, amíg Milosevics Jugoszlávia elnöke. Hozzáfűzte azonban, hogy az Egyesült Államok kész bekapcsolódni olyan korlátozott segélyakcióba, amely emberbaráti segítséget nyújtana az ENSZ, a Vöröskereszt, vagy más szervezet útján.
Nagy-Britannia sokkal merevebb álláspontot foglalt el a kérdésben, mint az Egyesült Államok, és nyomatékosan kifejezésre juttatta, hogy mindaddig nem kíván részt venni semmiféle pénzügyi segély nyújtásában Szerbia számára, amíg Milosevics hatalmon marad.
Borisz Jelcin orosz elnök megérkezése vasárnap biztosította Clinton amerikai államfőt és a többi nyugati vezetőt, hogy a koszovói háború után lehetőség nyílik a párbeszédre Moszkvával. A két államfő tárgyalásának középpontjában inkább az orosz gazdaság, az orosz atomtechnológia Iránnak történő átadása, valamint a fegyverkorlátozás állt. A Clinton elnökkel folytatott eszmecsere folyamán félretették Koszovó ügyét, és a csúcstalálkozó vezetőivel karöltve kidolgozták egy segélyprogram és politikai támogatás átfogó tervét a Balkán számára, amelyből Jugoszlávia mindaddig kimaradna, amíg demokratikus reformokat nem vezet be.
Jacques Chirac francia elnök meleg szavakkal ecsetelte a „kibékülést” Oroszország és a Nyugat között. A nyugati vezetők ennek ellenére csak mérsékelt gazdasági támogatást ajánlottak fel, amely híven tükrözte a fennálló bizonytalanságot Oroszország politikai jövőjét illetően. A zárónyilatkozat gazdasági reformjainak meggyorsítására sürgette Moszkvát, hogy megfelelhessen azoknak a követelményeknek, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap szabott egy 4,5 milliárd dolláros kölcsön feltételeként.
Időközben, a csúcstalálkozóval párhuzamosan megegyezés született a NATO és a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) között, amelynek értelmében a szövetségesek megfontolás tárgyává teszik, hogy engedélyt adnak a gerilláknak egy ideiglenes koszovói hadsereg megalakítására, mégpedig az Egyesült Államokban működő Nemzeti Gárda mintájára. A NATO egyik legnagyobb gondja, amióta csapatai bevonultak Koszovóba, hogy mit kezdjen a gerilla erőkkel, amelyek hozzávetőleg tízezer edzett harcosból és vagy harmincezer önkéntesből állnak - ez utóbbiak azután csatlakoztak, hogy Milosevics csapatai kiűzték őket otthonaikból. Egy koszovói albán hadseregnek nemcsak a megalakítása, de még a gondolata is felbőszítheti Jugoszláviát, amely már így is azzal vádolta a NATO-t, hogy a „lázadók” ügyét segítette a 78 napos bombázás során. Még egyes szövetségesek, így például Németország is ellenezte ennek az ígéretnek a csúcstalálkozó zárónyilatkozatába való belefoglalását. A NATO politikai részlege az utolsó pillanatig halogatta az ügy jóváhagyását, jóllehet az egyezmény már szombaton késő este megszületett a gerillák parancsnokai és az atlanti szövetség katonai vezetői között Agim Ceku tábornok, az UCK főparancsnoka háborús főhadiszállásán.
A viták híven tükrözik azokat a nehézségeket, amelyekkel - akár tetszik, akár nem - szembe kell nézni a háború dúlta Koszovóban mind a NATO-szövetségeseknek, mind Jugoszláviának, mind pedig Koszovó lakosságának, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. A jelek szerint a helyzet felettébb éles és robbanékony. Ehhez járul még az a tény, hogy a hazatérő albánok lerombolt, felégetett otthonokat találnak, hiányos az élelmezés, a vízellátás, vagyis az egészségügyi feltételek a lehető legszegényesebbek. Vitán felül sürgős, tehát azonnali segítségre van szükség. Az Európai Unió megtette az első lépést, amikor felajánlott évi 500 millió dollárt az elkövetkező három esztendőre. Remélhetőleg a világ többi országa is követi majd a példát.
Szinte biztosra vehető, hogy mind az Egyesült Államok, mind az európai szövetségesek minden tőlük telhetőt megtesznek majd, hogy a sok viszontagság után fenntartsák a békét a Balkánon. Van azonban ennek egy sarkalatos feltétele, amely megoldást kell, hogy nyerjen. Ez pedig nem más, mint az, hogy Milosevics terrorista rendszere helyett be kell vezetni, és meg kell honosítani a demokratikus intézményeket, illetve kormányzatot Jugoszláviában. Ezt nemcsak a Balkán és a körzet, valamint Európa követeli meg, hanem az egész világ biztonsága. A szerbeknek végül is be kell látniuk, hogy a XX. század utolsó hónapjaiban már nem lehet nemzetiségi tisztogatást és egyéb erőszakos cselekményeket folytatni. Az erő nem azt jelenti, hogy népeket vagy nemzetiségeket meg lehet fosztani legelemibb jogaiktól, és egyszerűen le lehet igázni.