Gyakorló tanárok sora állítja egybehangzóan, hogy hihetetlen megpróbáltatást
jelent manapság a tanítás: a mai, kivált a fővárosi 8-18 éves korosztály a
legharcedzettebbek idegeit is kikezdi. A jóhírű, erős iskolák munkatársait leszámítva
elemi fegyelmezési problémákkal küzd a pedagógusok többsége - egy intő esetén jó,
ha a szülő nem ígér be egy verést (mármint a tanárnak). A gyerekek egyre nagyobb része
beszél viszsza a pedagógusoknak, obszcén szavakkal el is küldik a tanárt valahová,
nem engedelmeskednek, nem köszönnek, nem veszik elő a füzetüket-könyvüket, nyíltan
bojkottálják az órákat. S mikor a tanár a tanítás végén amúgy gyalogosan
hazaindul az iskolából, 17 éves diákja mobiltelefonnal az oldalán kiinteget neki az
Opel ablakából: „Elvihetem, tanár úr?”
A párválasztás, a szexuális élet az általános iskola felső osztályaiban mind
elterjedtebbé válik, s a középiskolákban már teljesen elfogadottá lesz. De nem úgy,
mint dédanyáink idejében: felcserélődtek a szerepek, állítja J. Katalin budapesti
gimnazista. Manapság már nem annyira a fiúk kezdeményeznek, sokkal inkább a lányoké
a választás, az udvarlásban rajtuk a sor, a diszkókban pedig csakis lányok hívják táncba
a fiúkat - fordított esetben a srác közröhej tárgyává válik. Ezt a szerepcserét
a fiatal lányok körében divatos viselkedési stílus is jól tükrözi, akiknél a
hangsúlyozottan nőies külső meglehetősen férfias belsővel párosul: hidegség, rámenősség,
fölényesség, vaskos káromkodások jellemzik a „nőideált”. No és a tánc… Ma a
kötelezően feketébe öltözött lányok csak egymással táncolnak, jobban mondva együtt
imbolyognak zsebre vágott kézzel, a fiúk pedig - felkérésre - legfeljebb „beállnak”
ebbe a sajátos, közösen előadott magányos produkcióba. Az is gyakori, hogy a
fiatalok egymagukban táncolnak órákon keresztül, az egész régóta nem emlékeztet a
hagyományos értelemben vett táncos-zenés szórakozóhelyekre - mintha mindent pont
fordítva szeretnének csinálni, mint szüleik. Ezeken a bulikon olyan a légkör, hogy a
résztvevőknek sokszor van szükségük valamilyen mesterséges doppingszerre, hogy kilépjenek
ebből a teljesen idegenszerű, „kapcsolatmentes” valóságból.
A mai tizenévesek viselkedése persze nem előzmények nélküli, hiszen a meghökkentő
tünetek különböző mértékben már az óvodákban is jelentkeznek. Vegyük például
Budapest XIV. kerületének egyik óvodáját, annak is azt a nagycsoportját, amelyik három
év alatt három óvónéninek tette ki a szűrét. Karatés, nagyhangú gyerekek viszik
ott a prímet, ők osztják ki a szerepeket óvónőkre és gyerekekre egyaránt. Ha nem
tetszik, hogy rájuk szólt az óvónéni, úgy összerugdossák érte az udvaron, hogy három
napig fekszik otthon kék-zöld foltokkal. Vagy elküldik mocskos szavakkal nagyon
messzire. Egyébként pedig - hiteles szemtanúkként - megbeszélik egymással szüleik
házaséletének minden részletét, sőt, az óvónéni tapasztalatairól is élénken
faggatóznak. Az egyik közelről érintett szülő elmondása szerint ennyire útszéli
beszédet és viselkedést meglett felnőtteknél sem tapasztalt, még a rosszhírű
peremkerületekben sem. A félreértések elkerülése végett: nem elvált, nem
halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekről van szó, hanem jobbára teljesen rendezett
egzisztenciájú, kétszülős csemetékről. Kicsit szerencsétlenül lettek összeválogatva,
von vállat a nevelő. A szülő pedig azon töpreng, mi lesz így a gyermekével az iskolában.
Mellesleg pedig meg van győződve arról, hogy ez a viselkedés teljes mértékig a kortárs-csoport
hatásának köszönhető.
A szakemberek váltig állítják: a gyermekintézmények önmagukban tehetetlenek, csak a
szülőkkel együttműködve képesek nevelő-oktató szerepüket betölteni. De mit lehet
a gyerekkel kezdeni akkor, amikor a család minden felmerülő probléma esetén az ő pártját
fogja? Vagy amikor a szülőnek semmilyen tekintélye sincs a gyerek előtt? A munkanélküliség,
a válások, illetve az alkalmi együttélések növekvő mértéke, a szülők fokozott pénz-centrikussága,
a lassan minden (hiteles) erkölcsi támpontot nélkülöző családi nevelés is megteszi
a hatását. Már igen fiatal korban megnő a kortárs környezet befolyása, és ezzel
egy időben csökken a család közvetlen hatása a gyerekek érzelmi fejlődésében.
Pszichológusi vélemény szerint a túlliberalizált gyermeknevelés manapság legalább
annyira zajlik kényelmi, mint elvi alapon, és ebben szerepet játszik a mostani fiatal
szülők bizonytalansága is, hiszen már ők sem éppen a következetes szigor jegyében
vagy egy megbízható értékrend alapján nevelkedtek fel.