Gerhard Schröder tavaly őszi győzelmével Európa négy nagy gazdasága,
Németország, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia szocialista vagy
szociáldemokrata ellenőrzés alá került. Ezzel az EU 15 tagállamából 11 baloldali
vezetés alatt áll, a kivételt Belgium, Spanyolország, Írország és Luxemburg
kormánya képezi. A baloldali kormányok nyilvánvalóan döntéshozó helyzetbe
kerültek, és úgy tűnik, nem hagyják ki történelmi lehetőségüket, hogy Európát
szocialista minta szerint alakítsák - áll az Intelligence Backgrounder című brit
folyóirat egy nemrég megjelent tanulmányában. Kérdéses azonban, hogy a gyakorlatban
megvalósítható-e egy szocialista alapokon nyugvó Európai Egyesült Államok
víziója.
Viktor Klima osztrák kancellár az Európai Szocialista Párt kongresszusán Fotó:
MTI
Az Európai Pénzügyi Unió (EMU), illetve annak logikus következménye, egy európai
szuperhatalom, ugyanúgy saját maga összeomlását fogja előidézni, mint ahogy ez
annak idején a Szovjetunióval történt - vélik a tanulmány meglehetősen
euroszkeptikus szerzői. Ezek szerint a mesterségesen erőltetett pénzügyi és
gazdasági rendszer hibái végül is a felszínre törnek, és azt leginkább az unió
egyszerű polgárai fogják megérezni. Egy európai államszövetség, amely rengeteg
praktikus előnye mellett jelentősen csorbítja a nemzetállami szuverenitás előjogait,
végső soron egyre inkább terhessé válhat a tagok számára. Ha pedig a közös
európai épület összeomlik, annak már csak a mérete miatt is jelentős hatása lesz a
világgazdaságra.
Pénzáramlás: csak befelé
1999. január 1-jén az EU 15 tagállamából Dánián, Görögországon, Svédországon
és Nagy-Britannián kívül mindegyik csatlakozott az EMU-hoz. A baloldali kormányoknak
a kontinens jövőjét illető elképzeléseiről az Európai Szocialisták Pártjának
1998. november 22-i elvi nyilatkozatából tudhatunk meg részleteket. „Az új európai
út: gazdasági reform az EMU keretein belül” című dokumentum tervezetét a brit
kormányzat kezdeményezte. A retorikát ugyan némiképp tompította, hogy a brit „Új
Munkáspárt” irányvonalával kellett azt összhangba hozni, a jelentés azonban még
így is meglepően sok régimódi szocialista frázist tartalmaz. Az írás világossá
teszi, hogy egy „újfajta kormányzás” magában foglalja „a nemzeti politikák
multilaterális felügyeletét” is. A szocialista vezetők
a „társadalmi szolidaritást” kiterjesztenék - a nemzet társadalmának korlátait
túllépve - az unió régióinak, illetve tagjainak egymás közötti kapcsolataira
is. A jelentésből kiderül: az EU
vezetői nemcsak a kontinensen belül kívánnak nagymértékben ellenőrzött és
összehangolt nemzeti politikát látni, hanem ezeket nemzetközi szinten is szeretnék
megvalósítani. „Annak érdekében, hogy elkerüljük a megtakarítások és
beruházások kiáramlását az EU-ból olyan országok felé, amelyekre a szerződés nem
vonatkozik, aktívan támogatnunk kell az adóharmonizációt”. Ugyanez kicsit
másképpen fogalmazva: „ha az európai polgároknak és befektetőknek nem tetszik a
politikánk, és szeretnék tőkéjüket az EU-n kívül befektetni, akkor mi mindent
megteszünk, hogy ezt ne tehessék meg.”
Franko-germán motor
Franciaország és Németország, a kontinens két legnagyobb országa különböző okok
miatt vált az egységesülő Európa motorjává. A francia álláspont érthető: a
németek szomszédaik ellen megnyilvánuló katonai hajlamait semlegesítheti egy európai
államszövetség. A francia lépés azonban mégsem teljesen logikus. Ha a második
világháborúban Franciaországot sikerült volna a Harmadik Birodalom egy
tartományává degradálni, akkor a franciák nem rendelkeztek volna azzal a joggal, hogy
külső befolyás nélkül alkossák saját törvényeiket, meghatározzák saját
pénzügyi politikájukat vagy nemzeti valutát bocsássanak ki. Az európai föderáció
felé tartó úton azonban a franciák ezeket a jogaikat ugyanúgy elveszítik. Mivel az
EU-n belül jelenleg Németország rendelkezik a legnagyobb gazdasággal, könnyen
belátható, hogy a kibővülő gazdasági kapcsolatok elsősorban Berlin számára
lesznek előnyösek. Ha az európai föderalisták elérik egy önálló európai
hadsereg, illetve önálló európai rendőrség létrehozását, akkor a franciák
gyakorlatilag semmi hasznát nem fogják látni annak, hogy annak idején Németországnak
nem sikerült egy provinciájává tennie Franciaországot.
Németország számára nyilvánvaló előnyöket jelent az európai szuperhatalom.
Elgondolkodtató a következő állítás: „A német vezetés alatt álló
kontinentális-európai gazdaságnak magába kell foglalnia minden népet a Gibraltártól
egészen az Urálig, az Északi-sarktól egészen Ciprus szigetéig…, (azonban)
külpolitikailag szükséges, hogy ezt ne Németország gazdasági övezetének nevezzük,
hanem alapjában véve mindig egy európai gazdasági közösségről szóljunk.” Ezeket
a mondatokat mondhatta volna akár Kohl volt, vagy Schröder jelenlegi német kancellár
is. Az idézet azonban nem tőlük származik, hanem egy olyan dokumentumból, amelyet a
Harmadik Birodalom Gazdasági Tervező Társasága közölt 1940 májusában.
Népvándorlás és szeparatizmus
A német dominancia az EU-n belül egyre nyilvánvalóbbá
válik, olyannyira, hogy Németország egyre inkább ráerőlteti saját nemzeti érdekeit
szomszédaira. A német munkaerő - a magasabb bérek miatt - jóval többe kerül,
mint a francia, olasz, brit vagy spanyol. Ezzel szemben viszont a német termelékenység
alig magasabb, mint sok más EU-tagországé. Ennek eredménye - vélik az Intelligence
Backgrounder elemzői -, hogy Németország nem versenyképes más EU-tagokhoz képest,
így nem marad más választása, mint hogy áthárítsa a szabályozás terhét a
tagállamokra.
Egyik következmény lehet, hogy emberek olyan vidékre költöznek, ahol vagy munkát
találnak, vagy jobbak a gazdasági körülmények. Erre a következtetésre jutott Peter
Jay is, a BBC gazdasági szakértője, aki szerint „bármennyire sok pénzzel és
hatalommal bír is az Európai Bizottság”, aligha lesz képes megakadályozni a
tömeges migrációt. Amennyiben megindul egyfajta „népvándorlás” az EU-n belül,
az könnyen társadalmi káoszhoz, illetve erőszakos megmozdulásokhoz vezethet a
befogadó régióban. Ha azonban az olyan migrációs korlátok, mint az anyanyelv,
kultúra, nemzeti történelem vagy jog elég visszatartó erőt jelentenek, és az
elszegényedett tömegek otthon maradnak, az eredmény nem kevésbé lesz kaotikus.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az egy régión belüli gazdasági egyenlőtlenségek
szinte mindig szeparatista törekvésekhez vezetnek. A skót elszakadási törekvések
egyik fő érve például, hogy a skótok úgy érzik országuk aránytalanul többet
szenvedett gazdaságilag az Egyesült Királyság többi részéhez képest.
Olaszországban
viszont pontosan a fejlettebb északi tartományoknak a szegényebb déli részekről
való leválását szorgalmazzák bizonyos észak-olasz politikai körök. Az EU
régiókon belüli gazdasági különbségek növekedtével könnyen kezelhetetlenné
válhatnak a föderalista Európán belüli elszakadási törekvések.
Hol élünk szívesebben?
Az európai integráció tervezői nem veszik figyelembe azt sem, hogy az ember egy
territóriumhoz kötött lény: míg az emberek világszerte egyértelműen
körülhatárolt államokban érzik jól magukat, addig politikai vezetőik, bizonyos
nagyvállalatok, szakszervezetek és egyéb nyomásgyakorló csoportok az országok egy
amorf-állagú föderációját kívánják létrehozni. Az EU-integráció zászlóvivői
azzal igyekeznek meggyőzni a tagországok állampolgárait, hogy ha a nemzetállamok
helyett megpróbálnak egy föderalista Európában (majd pedig az Európai Egyesült
Államokban) gondolkodni, az megoldást kínál az összes gazdasági és társadalmi
problémáikra; nem lesznek többé európai háborúk, az euró pedig olyan erős valuta
lesz, hogy nem válhat spekuláció tárgyává. Ezek az ígéretek valóban rendkívül
vonzóak, és jelenleg kormányok, nagyvállalatok és lobbyszervezetek határozottan
kiállnak mellettük, a megvalósításukhoz szükséges feltételek azonban nem állnak
rendelkezésre - vélik az Intelligence Backgrounder közgazdászai. A baloldali
kormányok, szakszervezetek vagy környezetvédő csoportok részéről érthető, miért
tartják olyan fontosnak a nemzetállami lojalitás gondolatának feladását egy
„Szocialista Európai Egyesült Államokért” cserébe. Az már kevésbé logikus,
hogy egyes nagyvállalatok, amelyeknek oroszlánrészük van az európai álom
megvalósításában, milyen megfontolásból
támogatják a szocialista terveket. Sok vállalat közvetlen rövid távú előnyökre
számít az egységes európai piactól, annak azonban minden bizonnyal ezek a vállalatok
is tudatában vannak, hogy az első dolog, amit egy szocialista unió megtesz majd -
mint ahogy azt minden hivatalba lépő baloldali kormány teszi is - a magánszféra
valamilyen fokú visszaszorítása lesz.
Egy föderális Európa nem fogja megoldani egy csapásra az EU-ban ma is jelenlevő
társadalmi és gazdasági problémákat, hiszen ez még a sokkal szorosabban
összekapcsolódó föderációnak, az Amerikai Egyesült Államoknak sem sikerült eddig.
Továbbá az sem valószínű, hogy az euró olyannyira stabil valutává válik, amely
távol tartaná a spekulánsokat. Az az állítás pedig, hogy egy ilyen sok
különbséget összeolvasztó föderáció képes megakadályozni háborúk kitörését,
elég nehezen értelmezhető mondjuk a volt Jugoszlávia állampolgárai számára. A
nagyarányú munkanélküliség, a gazdasági visszaesés, illetve társadalmi
feszültségek láttán a tagállamok polgárainak is szembe kell majd nézni az európai
építmény alapvető hiányosságaival, ekkor pedig a baloldali kormányok bukása talán
még gyorsabb lesz, mint rövid ideig tartó tündöklésük.
„A politikai unió már tény”
Interjú Dr. Kopányi Erzsébettel, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem
Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének EU-tanulmányokat vezető docensével.
- Romano Prodi, mikor megválasztották az Európai Bizottság elnökének azt
nyilatkozta, hogy az EU-n belül a nemzetállam autonómiájának három legfontosabb pillére
közül kettő - a katonai, illetve a pénzügyi függetlenség - gyakorlatilag megdőlt.
Mennyire szükségszerű, hogy az Európai Pénzügyi Unióból államszövetséggé vagy
szövetségi állammá váljon az EU?
- Vitathatatlan, hogy az unió túlhaladta a gazdasági unió fogalmát. Az ismérveket
nézve, ha szükséges ez egyesek szerint, ha nem, az Európai Unió - az Amszterdami
Szerződésben megfogalmazott elvek szerint, amelyek május elsejétől léptek hatályba
- már több, mint egy gazdasági, tehát politikai unió. Azt nem lehet megmondani,
hogy ez a beindult folyamat milyen gyorsan fog lezajlani, az mindenesetre önmagáért
beszél, hogy megvan és hatályos egy olyan dokumentum, mint az Amszterdami Szerződés.
Nem hiszem, hogy egy USA-hoz hasonló, szoros szövetségi állam létrejönne, ez már az
európai egység gondolatának kezdeteitől vita tárgyát képezte.
- Az EU-n belül a nemzeti politikák összehangolásáról elég sokat lehet
hallani. Lehet-e valós alapja annak az aggodalomnak, hogy az EU-n belül a baloldali kormányok
megpróbálják európai szinten korlátozni a magánszektort?
- A baloldali kormánytöbbség az EU-ban bizonyos időszakonként változhat.
Nyilván a baloldali kormányok meghatároznak valamilyen irányelvet, jelenlétük
egyfajta egységes szemléletet is jelent, mivel ők egyébként is azonos platformon állnak
elméleti, politikai megközelítésekben. Azonban úgy gondolom, nem szabad ezeket a kormányokat
egy kalap alá venni csak azért, mert azonos platformon állnak. Azt pedig egyenesen a
vicc kategóriájába illőnek tartom, hogy a magánszektort visszaszorítsák, hiszen az
egész unió lényege a szabadságjogok érvényesülése. Az unióban a vállalatok alatt
is egységeket értenek inkább, mint a mi általunk elképzelt klasszikus vállalatokat.
A jelenleg is hatályos versenyjog igenis megnyírbálja az állami vállalatok privilegizált
helyzetét. Kétlem, hogy a folyamatot pont visszájára fordítanák, hiszen ez ellentétes
lenne az unió koncepciójának lényegével. A baloldali többség szerintem inkább azt
jelenti, hogy a szociálpolitikát, a munkanélküliség elleni határozottabb fellépést
helyezik előtérbe.
- Hogyan lehet áthidalni a tagállamok nemzetgazdaságai közötti fejlettségi különbséget?
- Az unió egységes gazdaságként működik már jelenleg is, jóllehet egyes államok
fejlettségi szintje, konkrétan talán Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot,
Írországot említhetnénk, kicsit más a többi államokéhoz képest. Görögország például
csatlakozott volna a monetáris unióhoz, de a feltételek teljesítésének hiánya miatt
erre nem volt képes. Svédország ugyanakkor nem akart csatlakozni. Láthatjuk, hogy az
egységes gazdasági unión belül is vannak részben politikai, részben gazdasági különbségek.
Másfelől azonban pontosan a hátrányosabb helyzetű országok felzárkóztatására
lettek kitalálva az úgynevezett kohéziós alapok, amelyek pozitív eredményei, például
Írország esetében is remekül és látványosan megmutatkoztak. A jelenlegi bővítés
ellenzői azok az államok, amelyek a legtöbbet kapják ezekből az alapokból a saját
felzárkóztatásukhoz. Ezek az országok attól tartanak, hogy kevesebbet fognak kapni, lévén
mások is rászorulnak majd a támogatásokra.