"Kínai krokodilkönnyek" címmel jelent meg a Hetek május 15-i számában
cikk a belgrádi nagykövetséget ért bombatalálat pekingi visszhangjáról. A kínaiak
viselkedéséről sokan sokféle véleményt alakítanak ki, de egy nézőpontból
mindegyik megegyezik, mégpedig abból, hogy mindenki a saját kulturális hátterét
alapul véve alakít ki véleményt. Hogy a kínaiak mit miért csinálnak, vagy mire hogy
és miért pont úgy reagálnak, csak kultúrájuk ismeretében érthetjük meg.
Pekingi diákéveim elején figyeltem fel a kínai televízióban azokra a főleg
kosztümös sorozatokra, amelyek különös érzelgősségükkel keltettek feltűnést.
„Bocsáss meg nekem nővérem!” szól sírva az egyik női szereplő, de a másik sem
marad adósa: „Minden az én hibám, nem érdemlek bocsánatot” - zokogja a másik,
és közben folyik a könny… Hogy végül ki vitte el a balhét, arra nem emlékszem, a
túláradó érzelemnyilvánítás kötötte le a figyelmemet. Hamarosan más
nyelvgyakorlási módot választottam, és áttértem a külföldi filmekre, amelyeket a
szinkron miatt könnyebb is volt megérteni. Azért a kérdés továbbra is megmaradt:
Ezek barátságos emberek, akik egymással tisztelettudóak, a külföldivel kedvesen
elbeszélgetnek, a társadalmi kommunikációjuk során racionális és célratörő
gondolkodásuknak megfelelően a kisebb-nagyobb súrlódásokra, sérelmekre ügyet sem
vetnek, miért vannak mégis ilyen nagy érzelmi kilengéseik?
Egy idő után komoly aggodalommal töltött el a harag és a düh képi megjelenítése.
Ki ne látott volna távol-keleti kung-fu filmet, vagy délkelet-ázsiai akciófilmet?
Talán néhányan láttunk hazafias kínai történelmi filmet is, ahol a csatajelenet
csak a gyenge minőségű filmtrükk miatt nem tartozik a horror kategóriájába.
Ugyancsak első élményeim közé tartozik a pekingi opera, amelyből a kívülállókat
- még akkor is, ha ismerik a darabot és értik az énekelt dialógusokat -
leginkább a művészi jelmezek, azok között is az álarcok ragadják meg. Ezek akár
ötven méterről is észrevétetik a szereplő jellemét, olyan erősen megrajzoltak az
arckifejezések. Régen a vásári előadásokat a tömeg nagyon messziről is nézte.
Olyan érzés, mint amikor idehaza gyermekelőadásokon erős a mimika, jobban
gesztikulálnak, hogy a picik is fogják az adást. A jó jó, a gonosz gonosz, a végén
a jó győz, a gonosz megszégyenül, a gyermekek lelkesen tapsolnak.
„Akarsz-e most meghalni? Mert én igen.” - döbbentett rá a túllendülő érzelmek
valóságára kínai barátnőm a diákszerelem legelején. Igazából nem akart meghalni,
csak valami végletesen nagyot akart mondani, hogy a szerelmét kifejezze, és láthatóan
eluralkodtak rajta az érzelmek. A hajdani kapcsolatban aztán megismertem arcán több
más, erőteljes érzelmet, mint megannyi pekingi operamaszk: vidám, szomorú, haragos,
dühös, megbántott, büszke… Néha azt hittem, hogy színházat játszik, de aztán
beláttam, hogy a film és a színház valós érzelmeket ad elő.
A visszafogott és túláradó érzelmek jellemzik a kínaiak nemzeti érzését is. A
legutóbbi NATO-támadás után egyfajta beletörődést várt el tőlük a világ. Sokan
viszont nem tudtak gátat vetni a kitörő indulatoknak. „Mitől vannak ennyire kiakadva
ezek a pekingi fiatalok? Hiszen mondtuk, hogy bocs, rossz térképet néztünk. Aztán meg
jobb, ha szépen csendben maradnak, mert annyi katonai titkot loptak, és amúgy is
Amerikába jönnek tanulni!”- mondják a nyugatiak.
A történelem során Kína egyesítése nagyon sok véráldozattal járt, nem csak a
hatalmi harcok, hanem a politikai tisztogatás következtében is. Az értelmiséget is
komoly atrocitások érték, a korabeli kínai kultúra a könyvégető kampányok során
maradandó veszteségeket szenvedett. A dinasztiák váltakozásának mindig hasonló
forgatókönyvét figyelhetjük meg. A császárt és az uralkodó osztályt egy idő
után annyira elrepítette a hatalom mámora, hogy a nép fellázadt a lehetetlen
életkörülmények miatt, majd a polgárháború végén általában a felkelés
vezetője lett a császár, és alapított dinasztiát. Az idegen, nem kínai dinasztiák
polgárháborús helyzetbe beavatkozva szerezték meg a hatalmat, vagy hódításukkal
szemben a vezetők hibái által legyengült ország nem tudott kellő ellenállást
tanúsítani. Sohasem az idegen hódítók asszimilálták a kínaiakat, hanem pont
fordítva, a hódítók váltak nyelvükben, kultúrájukban kínaivá. Ennek a
kulturális fölénynek a sikerét látva azóta is fájó seb a kínaiaknak az, hogy
Kína az európai hatalmakkal szembeni konfliktusaiban a XIX. századtól folyamatosan
alulmaradt. Más tényezőkön kívül különösen a külföldi hatalmak beavatkozása
keltett olyan folyamatokat, melyeknek következtében az egységes és erős Kína
újbóli létrejötte a bizonytalan messzi jövőbe helyeződött. Azóta a kínaiak lelke
mélyén ott van a bizonyítási vágy. A kínai történetírás csak Mao Ce Tungot
tartja az első Csin császárhoz hasonló formátumú államférfinak. Csin császárt
talán megszépíti a történelmi távlat, Mao Ce Tung viszont még nem volt túl rég.
Mégis együtt említik őket, mint az ország nagy egyesítőit, és a legtöbb kínai
hajlandó szemet hunyni Mao nyilvánvaló bűnei felett azért, mert Kínát egyesítette
és nagyhatalommá tette: ő volt az, aki a kínai álmot, hogy Kína ismét nagyhatalom
legyen, valamiképpen realizálta. Hogy milyen áron? Talán ez az a pont, amikor a kínai
hajlamos összeszorítani a fogát és elfojtani érzelmeit, amelyek a gát
átszakadásával túláradó módon törnek ki.
Ezzel az árral a kínaiak nagyon is tisztában vannak, mégis többségük rábólint a
számlára. A Nyugat pedig inkább csak az összegére tekint és gyakran csodálkozik,
hogy a kínaiak mit hogyan és miért pont úgy csinálnak.
(A szerző tolmács, műfordító)