Bicske nemzetközi város. Afgánok, bangladesiek, koszovóiak, erdélyi magyarok és
számtalan afrikai náció fiai élnek itt. Együtt. Többé-kevésbé békésen. A dolog
szépséghibája, hogy nem teljesen szabad akaratukból érkeztek ide. Menekültek, a számukra
felállított tábor lakói. Izing Antal újságíró diszpécsernek szegődött Bicskére.
Onnan küldte riportját.
Muszlimok. Sóhajok órái Fotók: Vörös Szilárd
Portás vagyok. Előttem az utca, mögöttem a tábor, jobbra komputer, balra telefon.
Ezen a héten este fél nyolctól reggel fél nyolcig dolgozom. A porta a bicskei menekülttáboré,
amit hivatalosan a Menekültügyi és Migrációs Hivatal Bicskei Befogadó Állomásának
neveznek, ahol a humor a legdrágább, mert hamar elveszíthető. Eleinte Menekülteket
Befogadó Állomás volt, de néhány döntésképes érintett úgy érezte, hogy egy
Befogadó Állomásról már tudhatja a társadalom, hogy menekülteket fogad be, ezért
elhagyták a „menekülteket”.
Zörögnek. Odakinn a váróban senki sincs. Az érkező az utcán áll és a külső
ablakot veri. Megállok az ajtónk előtt, kinyitom a felső kisablakot, intek neki, jöjjön
beljebb. Nagyon lassan hajlongva megindul, szorosan mögötte tizennégy másik. Némán jönnek
a harminc centivel mélyebben fekvő váró járólapjain, suhog a ruhájuk. Azt mondják,
mindannyian bangladesi politikai üldözöttek. Ilyenkor felelem azt, hogy „I’m only a
receptionist” (Én csak a recepciós vagyok), ami varázsszó, látják, hogy nem érdemes
magyarázni, nem vagyok elég fontos ember. Tizenöt, úgynevezett. „Questionary”-t (Kérdőívet)
veszek magamhoz. Kiosztom, adatokat kérek. Ez alapján készítem el a „Nyilvántartólapot”,
majd Budapesten készült fényképes igazolványaikat is elkérem. Nem szívesen adják
ki a kezükből. Adok helyette „eating card”-ot, azaz mágneskártyát, ami a számítógépes
beléptető rendszerhez kell. Ezeket kiadom, aláíratom, hogy átvették, megmondom
mennyibe kerül, ha elhagyják. A gépben is rögzítettem hatféle adatukat, majd kártyájuk
számát ráírom a Q-papírra és a nyilvántartólapra, előbbiekről fénymásolok még
két példányt, és a helyükre teszem. Egy az információs csoportnak, egy az ügyosztálynak,
egy a karanténnak. Csak aztán írom meg a létszámjelentést. Az időközben a portára
érkező honfitársaik segítségét kérve elhelyezem őket a karanténban kijelölt házakba,
ahol az egészségügyi szűrés negatív eredményének megérkezéséig kell lakniuk.
Közben telefon, bemondom a hangosba: „Paznja, paznja, za pet minuta Zas, is Kosova,
molim idite u govoronicu.”, körülbelül: Zasnak Koszovóból, öt perc múlva hívása
lesz a fülkében. Ekkor a bangladesi csoport várakozó része beindul. Mondani kezdik,
hogy otthon milyen eszközökkel, kik és miért üldözték őket. Felhúzzák a lábszárról
a nadrágot - eddig ilyet csak irakitól láttam -, és megmutatják az elektrosokk
maradandó nyomait. Azt mondják, csempészek hozták be őket egy dél-európai fővárosból
kamionnal. Az út mindenkinek annyiba került, amennyi pénz volt a zsebében. A felkészültebbek
- ők most is némán ülnek -, nem hozták el minden pénzüket. Inkább ne érje őket
utol az otthoni tartalék Magyarországon, de ne a csempész költse magára.
A bangladesiek alapvetően el vannak „ájulva” a körülményektől, és három nap
alatt felbátorodnak. Ha szálka megy az ujjukba, szaladnak az egészségügyre, csodálják
a fehérséget. Amúgy azt mondják, keleti szomszédunk nyugati határa időnként megnyílik.
Országunk tranzit. Keleten nyitott zsák, nyugati végén ozmózissal távozó nyugatra vágyókkal.
Magyarországon maradni kevesen akarnak.
Az Afganisztánból jövők a legkülönlegesebbek. Arrafelé ugyanis minden lehetséges.
Nincs papír, nincs iroda, nincs közigazgatás és nincs őrzött határ. Negyven dollár
egy Kalasnyikov. Ebben a környezetben nem probléma európai utakat szervezni. Egy kamion
hetvenszer négyezer dollárt hoz. Négyezer dollárja csak a gazdagoknak van. Nem gazdasági
menekültek, hanem a korábbi rendszer elitje. Például Moszkvában végzett mintegy százezer
afgán. A tálibok a kést szeretik a torokra tenni, nem lőnek. Azt gondolják, minél
hibátlanabbul gyilkolnak, annál jobban segíti őket a felsőbbség. Mondja valaki ezek
után, hogy ez itt „egy menekülttábor, mindenki itt van, aki nem elég bátor”. Egyébként
a legmaradandóbb mondat, amit itt hallottam ez volt: „Uram! Az én országom olyan szegény
ország, hogy saját háborújában kénytelen a hadifoglyok torkát elvágni, mert nem
tudja őket eltartani.”
Találkoztam olyan emberrel, aki látta a családja halálát, találkoztam olyannal, akit
ráérős felvigyázói előbb léccel vertek, aztán átgondolták, és szögeket vertek
a lécbe.
Na ez az, amit a hatósági meghallgatáson, a menekültügyi eljárás során bizonyítani,
valószínűsíteni kell. A bizonyításnál dokumentumokra gondolnak, a valószínűsítés
pedig nem más, mint hogy a kérelmező aggálytalan, ellentmondásoktól mentes, személyes
előadása valószínűvé teszi a „genfi okok” meglétét, vagyis azt, hogy faji,
vallási, nemzeti hovatartozás, meghatározott csoporthoz való tartozás avagy politikai
meggyőződés miatti üldözéstől való megalapozott félelem következtében az állampolgársága
szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja vagy nem akarja annak az országnak
a védelmét igénybe venni. Aki ennek megfelelt: menekült.
Amúgy a félelmet a genfi egyezmény szubjektív feltételnek és az intellektus sajátos
állapotának nevezi. A kurdok és néhány más népcsoportból származó kérelmező
gyakorlatilag nagyon ritkán tud előállni olyan „megalapozott félelmet” valószínűsítő
történettel a meghallgatáson, amely az ő intellektusának sajátos állapotát tenné
kétségtelenné.
Az ügygazda ír, kollégája kontrollál, és javaslattevő jogkörrel viszi az ügyet
Budapestre aláíratni. Az már csak magángondolat, hogy továbbra is fennáll a menekültek
korábbi, kategóriánkénti meghatározása. Minden ügy egyedi, azaz ebben a
szerkezetben is lehetővé válik valamiféle „személyválogatás”, ami még nem feltétlenül
jelenti a politikai presszúra jelenlétét. Elég annyi, hogy az ügyintézők józanok.
Ők tudják, hogy mit miért tesznek. A menedéket kérők 95 százaléka okmányok nélkül
érkezik. Álnevet közölnek. A legtöbben nem telefonálnak haza, nehogy a meghallgatás
során az ügyintéző felhasználja információs rendszerét arra, hogy megtudja, ügyfele
„genfi okokból” retteg-e. Egy Sierra Leone-i elmondta, hogy a polgárháborúban álló
ország melyik városában végezte iskoláit. Az ENSZ által sugalmazott kérdés az
volt, hogy az iskola városának tengerparti sziklája milyen magas, mire ő azt válaszolta:
húsz méter. A város azonban kétszáz kilométerre van a tengertől. A férfi valójában
másik, „békés” afrikai országból jött, és háborúban álló ország polgárának
adta ki magát a saját érdekében.
Egy magát szudáninak kiadó a meghallgatás során elejtette, hogy Wáw városból
Port-Szudán városába három nap alatt biciklizett át. Az ügyintéző a térképhez
vitte, lemérte a két város távolságát: ezernyolcszáz kilométer. Felhívta
kapcsolatát, aki azt mondta: az illető szudáni. Azért az, mert állítólag hiába kérdezzük,
hogy hány gyereke van, csak mond valamit, mert hagyományosan nincs affinitása a számokhoz,
tehát szudáni! Logikusan persze az is lehet, hogy a szudáni előrébb járt egy lépéssel
- ez félig vicc -, tudta, hogy a szudániakat itt honnan ismerik meg, tudta hogy a szándékos
ellentmondás miben fog feloldódni.
A magyarok nem jöttek ennyire messziről, és van affinitásuk a számokhoz. Szakály József
Szabadkán 3 hete élt folyamatos légiriadó alatt. Fix katonai célpontnak számító üzemben
dolgozott esztergályosként. Amikor az első bombák becsapódtak a Szeged közeli városba,
Szakályék kirohantak az udvarra. Arra az újságírói kérdésre, hogy mit lehet a
gyerekeknek mondani bombázás idején, Szakályné így válaszolt: „Nem minket akarnak
bántani.” Ennyit. Mást nem tudott mondani.
A koszovói albánok helyzete egyértelmű. Általában azok jöttek ide, akiknek élnek
nyugaton családtagjaik. A vidéki albánok nagyon hangosan beszélnek, állítólag azért,
mert messze laktak a szomszédtól és üvöltve beszélgettek. A városiak halkabbak. Az
albán jó barát és kemény ellenfél tud lenni. Az utolsó ingét odaadná, az utolsót
elvenné bárkitől.
Haraszkereki Puskás Sándor az egyetlen erdélyi. A marosvásárhelyi Képzőművészeti
Középiskolában végzett, szobrász, s mindent másképpen lát. Munka után a főrendésztől
ajándékba kapott méhviaszból formál arcokat. Kongóit, magyart, bengálit,
palesztint, pakisztánit, afgánt, kurdot, szerbet, irakit, románt és örményt. A méhviasz
szobrokkal az a terve, hogy gipszből öntőformát gyárt a segítségükkel, majd kiönti
fémmel. Ha Puskás Sándor otthoni félelmeit nem találják megalapozottnak, elküldik a
táborból, mert itt csak olyan ember élhet, akinek ügyében még tart az eljárás,
vagy menekült státusa kimondatott. Utóbbi esetben sincs túl sok ideje, munkahely és
szállás után kell néznie, barátokat kell szereznie.
Van egy szabály. Minden éjjel akaszd le a kulcsokat, járd körbe a tábort, nyomkodd
meg az irodák ablakait, hátha nyitva hagyták őket. Aztán menj ki a számozott épületek
közé, amit mostanában blokknak hívnak, és figyeld meg, honnan jön lárma. Menj be közéjük
és ne hívj rögtön rendőrt. Értsd meg, hogy az afrikai „plébojok” fukszokkal és
fehér kocogóval merőben más életformát folytatnak, mint a másik szobában, velük
szemben élő, kétgyerekes albán apa. Ő azt nehezményezi, hogy az afrikaiak minden éjjel
kettőig diszkóznak, az afrikai kontingens pedig azt állítja, hogy az albán veri a
feleségét.
Akkor menj be a szobába, mert mutogat a nej barátnője, nézd meg az asszony feldagadt
arcát. Mondd az albánnak, hogy ehhez nincs joga! Akkor halld meg az „afrikánereket”,
akik azt hiszik, eztán lehet diszkózni, és mondd, hogy nem. Kérd meg a férfit, hogy
hozza haza a gyerekeket, akiket a családi veszekedés és a zene miatt vitt át. Lásd,
ahogy kezet fog, kibékül az afrikaiakkal, aztán mégis üvölteni kezd németül, hogy
őt elzavarták Macedóniából, aztán Koszovóból, aztán „Vojvodinából”. Az
afrikaiak nem értenek németül. Mosolyognak, bólogatnak. Az albánnak volt pénze, de
elfogyott, és napi háromezerre volna szüksége, dolgozna, de nincs mindig munka, és
aludni sem tud a zene miatt, ezért történt, ami benn történt. Kész. Világfalu.
Nem fogadunk, csak jugoszláv területről. Minden más nemzet fiát Debrecenbe küldjük.
A portanyúlvány területe mintegy két és fél négyzetméter, a fejem reggelre olyan,
mint egy külszíni fejtés. Balkezemnél telefon, jobbomon a gép, előttem az utca, mögöttem
a tábor. Tőlem három méterre jönnek-mennek egész nap. Most nagy a csönd. Negyed ötkor
világosodni kezd, négy ötvenkor megjön az első munkatárs. Hatkor pakisztániak kérnek
menedéket, fél hétkor afgánok, egy házi készítésű papírral bocsátjuk el őket:
„Kérjük, segítsék őket Debrecenbe!” Hét harmincötkor lehúzom a mágneskártyát
a terminál érzékelőjén, aztán hazamegyek. A legjobb otthon.
Aki teheti, maradjon.