Az izraeli politikai váltógazdaságban, mint erre számítani is lehetett, ismét
fordulat következett be. A Likud a hatalom átadására kényszerült éppen úgy, mint
ahogy egy választási fordulóval korábban a Munkapártnak kellett távoznia a
hatalomból.
Netanjahu távozott Fotó: MTI
A két bukás mégsem azonos. A Munkapárt - az izraeli választók véleménye
szerint - túlságosan előreszaladt a rendezési folyamatban. 1996-ban tehát azért
vesztette el a többségét, mert az izraeliek túlzottnak ítélték a palesztinoknak
adott engedményeket. Ezúttal ennek éppen az ellenkezőjéről volt szó. Netanjahu -
részben, mert kötötték a választási kampány során az ultranacionalista és ortodox
pártoknak tett ígéretek, másrészt mivel maga sem értett egyet a múlt októberben,
az Egyesült Államokban aláírt megállapodással - valójában lassította és
akadályozta a rendezést.
Ennél rosszabbat nem is tehetett volna. Az izraeli közvélemény jelentős része
ugyanis ma már egyetért a közel-keleti rendezés lassú, de határozott
kibontakozásával. Ugyanakkor a közel-keleti béke megteremtését, Izrael és arab
szomszédainak megbékélését az Egyesült Államok is messzemenőkig támogatja.
Mindezeken túlmenően Netanjahu saját párthívei szavazatának egy részét is
elvesztette. Azokét, akik elutasították a tavaly októberi megállapodást, és akik
egyszerűen nem hitték el, hogy Netanjahunak feltett szándéka volt e megállapodás
elszabotálása.
Barak sikerében kétségtelenül része volt annak, hogy az izraeli közvélemény
elfordult Netanjahutól. Vagyis bukására szavaztak a Barakra adott szavazatokkal. De
természetesen nemcsak erről van szó. A Munkapárt elnöke, aki ennek a baloldali
pártnak a jobboldalán helyezkedik el, mértéktartó és visszafogott volt a jövővel
kapcsolatos megfogalmazásaiban.
Magától értetődően állást foglalt a rendezés folytatása mellett, és nemcsak azt
ígérte meg, hogy rendezi a palesztin kérdést, hanem azt is kilátásba helyezte, hogy
folytatja a többször elkezdett és mindig megszakadt tárgyalásokat Szíriával.
A szír-izraeli viszony rendezése szinte éppen olyan bonyolult, mint amilyen a
izraeli-palesztin ügyé. Itt is, ott is területek visszaadása a tét. De ez csak az
egyik oldal. A másik pedig Izrael biztonságának az ügye. Teljesen nyilvánvaló, hogy
jószándék és ésszerű kompromisszumok nélkül nem juthatnak messzire. De hogy a
valóban bonyolult tárgyalássorozat nincs eleve kudarcra ítélve, az
izraeli-palesztin tárgyalások Rabin által sikerre vitt példája bizonyítja.
Barak komolyan gondolja az Izrael biztonságát, és az arab szomszédok elképzeléseit
egyaránt figyelembe vevő rendezési folyamat felújítását. Szándékát az is jelzi,
hogy az ország legfontosabb politikai erőit tömörítő nemzeti egységkormány
alakítására törekszik. Elképzelései szerint a (meggyengült) Likud is tagja lehetne
kabinetjének, s a vallásos pártok közül is azok, amelyek támogatják a rendezési
folyamat folytatását.
Több nyugati országban száz nap „kegyelmi időt” szokás adni az új
miniszterelnöknek. Ennyi időre természetesen Baraknak is szüksége van, hogy
választási programját olyan kormányprogrammá alakíthassa át, amely -
ígéreteinek és a várakozásoknak megfelelően - szolgálhatja a békefolyamatot a
Közel-Kelet térségében.