HECHS LÁSZLÓ JERUZSÁLEM
Kampánytéma az elmaradt deklaráció

Május 4-én lejárt az ötéves átmeneti periódus, amelynek a végére a feleknek be kellett volna fejezniük a végső státuszról szóló megállapodásukat. A Jeruzsálemről, a palesztin autonómia kiterjedéséről és státuszáról, a zsidó településekről és a menekültek jogállásáról szóló tárgyalások azonban el sem kezdődtek. Az utolsó, a Wye-egyezmény végrehajtása a második szakaszban félbemaradt, mert - az izraeli kormány álláspontja szerint - a palesztinok nem mutattak hajlandóságot a megállapodásból fakadó kötelezettségeik teljesítésére.

Csalódott palesztin tüntetők Gázában. Állampolgárok szeretnének lenni     Fotó: MTI

A jeruzsálemi indoklás úgy szól, hogy a palesztinok továbbfolytatták Izrael-ellenes propaganda-hadjáratukat; súlyos bűnöket elkövető terrorista „testvéreiket” nem vonták felelősségre (a napokban szabadlábra helyezték például a jeruzsálemi buszrobbantások három felelősét); az engedély nélkül kinn lévő fegyvereket nem kobozták el; a palesztin rendőrség létszámát nem csökkentették a megengedett mértékre; nem szerelték le a rendőrségnél jogellenesen rendszeresített támadó fegyvereket; és mind a mai napig nincs egyértelmű határozat arról, hogy Arafaték lemondanának a palesztin állam egyoldalú és jogsértő kikiáltásáról. Mindezek ellenére Clinton elnök április végi levelében minden alapot nélkülözve azt állapítja meg, hogy a palesztinok az egyezményből fakadó kötelezettségeiket nagyjából teljesítették.
Arafat már több mint fél éve fenyegetőzik az állam egyoldalú kikiáltásával, mégpedig Jeruzsálem fővárossal, azonban a Palesztin Központi Tanács ülésén a döntést egy későbbi időpontra halasztották. A testület júniusban ül össze ismét, hogy a választási eredmények ismeretében határozza meg a következő lépéseket.
Az izraeli politikai paletta minden színe a maga érdekei szerint értékeli, hogy a palesztinok a megadott időpontban nem kiáltották ki államukat. Netanjahu, aki a nyilatkozat esetére súlyos és azonnali ellenlépéseket, így a még izraeli uralom alatt álló területek annektálását helyezte kilátásba, fontos sikerként könyvelte el, hogy Arafat visszakozott. A felfokozott várakozások ellenére elmaradt deklaráció magyarázataként Arafat a palesztin televízióban kijelentette, hogy „az Autonómia Hatóságát öt évvel ezelőtt alapították meg, s azóta létezik Palesztina, amely napról napra növekszik, és megváltoztathatatlan tényként van jelen a valóságban”.
A választási finisben természetesen belpolitikai vita is kerekedett a „május 4. szindrómából”. Az ellenzék vezére, Ehud Barak „csípőből tüzelt” a Likud kormányfőjelöltjére. Kijelentette: Netanjahu nem akadályozta meg, sőt éppen ellenkezőleg, ő hozta létre a de facto palesztin államot azzal, hogy „életet lehelt belé” a Wye folyó partján, ratifikáltatta Clinton elnökkel Gázában, s megpecsételtette az elnök levelével. „Mindezzel csak rontotta Izrael tárgyalási pozícióját.” Arról azonban nem szólt a Munkapárt első embere, hogy ki írta alá az oslói egyezményeket, ki fogadta el a PFSZ-t a palesztin nép kizárólagos képviselőjének, ki ismerte el a palesztin nép politikai jogait, és ki rázta meg azon a délutánon Jasszer Arafat kezét.
Barak a maga részéről kijelentette, hogy ha ő alakítana kormányt, Netanjahuhoz hasonlóan ő sem fogadná el Arafat egyoldalú nyilatkozatát, s a palesztin állam csakis az Izraellel folytatott tárgyalások eredményeképpen állhat elő.
A palesztin utca számára május 4-e Arafat felelőtlen ígérgetései folytán a palesztin függetlenség szimbólumává vált. A Fatah harcosai álarcos felvonulással Facia Negra stílusában, hollywoodi cowboyos lövöldözésekkel, harcias nyilatkozatokkal és az elmaradhatatlan zászlóégetésekkel ünnepelték az elhalasztott nyilatkozatot.
Az események nem igazolták a Biztonsági Szolgálat vészjelzését, amelyben az „viharos keddet” jósolt. Szerencsére viszonylagos csendességben múlt el a nap. A nemzeti hevület helyét a kiábrándultság foglalta el. Az emberek elégedetlenek az oslói folyamattal, a korrupt palesztin vezetéssel, az izraeli jelenléttel, a zsidó települések szaporodásával a függetlenség minden jele nélkül. Issza Muszlih, a Betlehem közeli Beit Sahur gyógyszerésze szerint: „Nincs semmi sem, amit államnak lehetne nevezni; ez csak üres duma. Nincs egybefüggő területünk. Egy államnak erősnek kellene lennie, hadsereggel kellene rendelkeznie, és a határait magának kellene ellenőriznie, de mindez Izrael kezében van.”
Minden egyes véleményben van igazság. A kérdés azonban nem az, hogy ki akadályozta meg Arafaték deklarációját, hanem az, hogy meg kellett-e vajon egyáltalán akadályozni? Vajon Arafat komolyan ki akarta-e kiáltani államát, vagy csak blöffölt? Vajon a palesztinok érdekeinek megfelelt volna ez a korai deklaráció, amikor a területeknek több mint a fele izraeli kézen van, és a palesztinok által birtokolt területek nem érintik egymást. Semmi esetre sem. Arafat alighanem blöffölt. Esze ágában sem volt megtenni, amivel fenyegetőzött. Aki ismeri a levantei mentalitást, vagy otthonos a kártyajátékokban, az ezen nem csodálkozik. Arafat valószínűleg csak azért szorgalmazta ezt, hogy visszavonhassa a tétet, és cserébe minél többet kapjon. A blöff bejött. Az Európai Unió és az Egyesült Államok nyilatkozatai növelték Arafat támogatottságát. Ennek ellenére a Központi Tanács júniusi ülésén valószínűleg ismét elhalasztja döntését, hogy a deklaráció a választások utáni izraeli kormány felett is Damoklész kardjaként lebegjen.