MÁRVÁNYI PÉTER MAROSVÁSÁRHELY
Egy történelmi látogatás és áldozatai

Immár közhellyé vált történelmi jelentőségűnek minősíteni a pápa romániai látogatását, és valóban el kell fogadni: az egyházszakadás évezrede után ez az első alkalom, hogy a keleti és a nyugati kereszténység valóságos párbeszédbe kezdjen, még ha ettől nem is rémlik fel az egyesítés perspektívája. Persze nem a romániai ortodox közösségen múlik a két egyház sorsa, de tény, hogy Róma számára az út Moszkvába Bukaresten át vezet.

Bukaresten át - és nem Erdélyen vagy Moldván át. Ez a pápalátogatás másik, kevésbé hangsúlyozott történelmi különössége. Merthogy aligha volt példa korábban arra, hogy a pápa a látogatással egy országban saját híveit hozza nehezebb helyzetbe. II. János Pál történelmet akart írni, Teoctist pátriárka pedig megkérte ennek árát: a római katolikus egyház feje kerülje el saját híveit, ne menjen oda, ahol a római és a görög katolikusok legnagyobb számban élnek; a világ érdeklődése koncentrálódjon az ortodox-katolikus párbeszédre, ne kerülhessen középpontba a nem ortodox romániai egyházak és hívek, enyhén szólva rendezetlen helyzete.
A román közgondolkodás, amely az utóbbi évtizedekben különösen élesen különböztette meg a latin románságot a szlávságtól, mégis e dák nép lelkületének részeként értékeli a szláv többségű ortodoxiát. Ezt a politikai vezetés hosszú ideje úgy fordítja le, hogy mivel csak a görögkeleti vallás igazán román vallás, csak a görögkeleti, azaz ortodox egyház érdemes igazán az állam támogatására. Egy olyan ország persze, amely másfelől az európai integrációt tűzte ki célul maga elé, nem teheti meg - amit pedig az Iliescu-féle rezsim megkísérelt -, hogy államvallássá tegye az ortodoxiát, de számtalan lehetősége van arra, hogy preferenciáit nyíltan kimutassa.
A Rómához hű egyházak legfájóbb problémája vagyonuk szinte teljes elvesztése. Az államosítást ugyan még a kommunisták hajtották végre, de a tulajdonok visszaszolgáltatása a diktatúra bukása után egyáltalán nem indult be. A főképp román hívekből álló görög katolikus egyház ugyan visszanyerte legalitását, de majd egy évtizedig nem kapta vissza egyetlen épületét, egyetlen templomát sem. Bizonyára sok magyarországi látogatónak is feltűnt, hogy Kolozsvár főterén, a Szent Mihály-templom mellett, a Mátyás-szobornál éveken át zajlottak furcsa szabadtéri istentiszteletek hóban vagy hőségben: nos, a kolozsvári görög katolikusok fejezték ki ily módon hűségüket templomuk és egyházuk iránt. Templomukat végül tavaly visszakapták, mert ennek az épületnek az esetében a kommunisták elkövettek egy súlyos hibát: amikor átadták az ortodoxoknak, elfelejtették átírni a tulajdonjogot. Így aztán hat-hét év pereskedés, majd a bírósági ítélet után már csak némi ökölharcba tellett, hogy a kolozsvári görög katolikusok viszszakapják végre. Azt pedig már tényleg csak néhány megrögzött kisebbségi emlegette, hogy a templomot egyébként a magyar római katolikusok emelték maguknak még az ellenreformáció idején, tőlük vette el még a harmincas években az akkori román hatóság, hogy átadja a mégiscsak román görög katolikusoknak.
Igen, a pápalátogatás kapcsán új erőre kapott vitáknak egyik jellemzője, hogy a román sajtó és a politika, ha katolikus-ortodox ellentétről beszél, általában csakis a görög katolikusok ügyét említi, és épp a római katolikusokról felejtkezik meg. Az ő elvett ingó és ingatlan vagyonuk mintha nem is létezne már, vagy nem is lenne kötelező tárgya a visszaszolgáltatásnak: a római katolikusok többsége ugyanis magyar. A római katolikus egyház vagyonjogi követelése tehát a közgondolkodásban úgy jelenik meg, mint a magyar közösség ügye, tehát a román ortodox többség számára kétszeresen elképzelhetetlen a vagyon visszaszolgáltatása. Jellemző például a nagyváradi katolikus püspökség épületének ügye, amely ma múzeum, és a román többségű helyi hatóságok a kormány korábbi döntése ellenére hallani sem akarnak a visszaadásáról. Sőt, maga a kormány tagja, a román művelődési miniszter sem hajlik a dologra; némi esélyt az nyújt a vita megoldására, hogy a magyar állam komoly pénzekkel szállna be egy új múzeum felépítésébe. Magyarán szólva a magyar állam kivásárolja a román államtól a törvényellenesen elkobzott épületet.
A római pápa döntése, hogy elkerüli a katolikusok-lakta vidékeket, súlyosan érinti nemcsak a görög katolikus és a római katolikus egyházat, hanem a maga módján az összes többit is, amelynek tulajdoni és más jogvitája van Romániában: reformátusok hívták fel a figyelmet arra, hogy az ő pozícióik az elkobzott ingatlanok ügyében ugyanúgy gyengülnek, mint az érintett katolikus közösségeké. Van azonban Romániában egy olyan csoport, amelynek kiszolgáltatottsága talán csak a jugoszláviai muzulmánokéhoz mérhető Európában: nekik lett volna talán leginkább szükségük a pápa támogatására szellemi és politikai értelemben egyaránt - ők ennek a furcsa diplomáciának az igazi áldozatai.
A történelem viharai és a különféle telepítési akciók sok évszázadon át újabb és újabb hullámban küldtek magyarokat a Kárpátokon túlra. Kapcsolatuk egyre inkább megszakadt Erdéllyel: már évszázadok óta tart tudatos románosításuk. Míg Erdélyben a magyar identitás megtartásának legfőbb eszköze ma is a hit és az egyház, addig Moldvában épp a katolikus egyház vált a legfőbb eszközévé a magyar identitás felszámolásának. A iasi-i püspökség - Európában egyedülálló módon - nem engedi a magyar nyelv használatát a magyar csángók templomaiban a miséken, sőt, mostanság a katolikus papok már azt is tiltják, hogy híveik otthon magyarul imádkozzanak. Márpedig ezeknek az anakronisztikus viszonyok közepette élő, archaikus nyelvet beszélő közösségeknek az életét annyira meghatározza a pap, mintha még mindig feudalizmus lenne errefelé. Kevesen vállalják, hogy megpróbálják felvenni a harcot: küzdenek a tanügyi hatóságokkal magyar oktatásért, és küzdenek az egyházi hatóságokkal magyar miséért - mindhiába. Elég egyetlen megyei tanfelügyelő, hogy a minisztérium utasítása ellenére Bákó magyar falvaiban ne lehessen magyarul tanítani. A Vatikánhoz küldött beadványok pedig évszázadokkal ezelőtt éppoly hatástalanok voltak, mint ma: a moldvai magyar csángók nem kaphatnak sem magyar papot, sem engedélyt a magyar nyelv használatára, arról pedig pláne hallani se akar Róma, hogy ezek a közösségek ne a iasi-i, hanem a gyulafehérvári püspökséghez tartozzanak.
A hivatalos Románia minderről természetesen nem vesz tudomást. Az állam vezetői most Rómából várják a csodát. A pápalátogatás ugyanazt a reményt ébreszti sokakban, mint régebben a királyság visszaállításának vágya, vagy mostanság a NATO-tagság, esetleg a sokat emlegetett balkáni Marshall-terv esélye: mindegyik úgy jelenik meg, mintha egy csapásra megoldhatná Románia gondjait - anélkül persze, hogy maga az ország valóságos megoldásokat próbálna találni gazdasági és társadalmi megrekedtségére. Andrei Plesu külügyminiszter, aki civilben filozófus és történész, és aki ennél jóval felvilágosultabban gondolkodik, román politikusként ugyancsak azt emelte ki legutóbb, hogy végre pozitív módon irányul Románia felé a világ figyelme, nem úgy, mint a bányászjárások napjaiban. Romániában a politika sok évtizeden át a problémák felszámolása helyett a problémák nélküli látszatot tartotta igazán fontosnak és célravezetőnek; úgy látszik, a pápalátogatás történelmi pillanatai is a kirakat ékítését-szépítését szolgálják, nem annak rendbetételét, ami a kirakat mögött van.